Némileg lemaradva

Amikor jelen van, amikor beszélnek róla, amikor híre megy, és amikor mindenkit érdekel, nekem valamiképp igen sok dolog kerüli el a figyelmemet. Aztán eltelik egy kis idő, a fontos dolog gyakorlatilag feledésbe merül, és akkor jövök én, és nagy hirtelenséggel feltalálom a spanyolviaszt. Így jártam Madeleine L’Engle klasszikus, az angolszász kultúrkörben már harminc évvel ezelőtt nagy vihart kavart science fantasy sorozatával, az Időcsavar-kvadrológiával is. Amikor a kétezres évek elején megjelent magyarul is a négy kötet, ügyet sem vetettem rá. Úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való. Hiába volt az ismeretségi körömben, aki olvasta és tetszett neki, ez sem volt elég ahhoz, hogy kézbe is vegyem.

Akkor kezdtem csak el igazából érdeklődni iránta, nagyjából két évvel ezelőtt, amikor megláttam az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének (ALA) hírhedt százas toplistáján, amelyen a leggyakrabban betiltani kívánt könyvek sorakoznak (köztük néhány nagy kedvencem). Mostanában jutottam viszont csak el odáig, hogy el is olvashassam őket, az Időcsavar, a Szélvarázs, a Csillagvágta, és az Özönvíz ugyanis idő közben kikopott a könyvforgalomból. (Nem egészen egyértelmű, hogy milyen sorrendben következnek egymás után, kicsit akképpen, mint C. S. Lewis Narniájánál is megoszlanak a vélemények: a könyvek keletkezési időpontja és a történet kronológiája nem fedi egymást.)

Az Időcsavar-sorozat világáról az alábbi dolgokat kell tudni: a világban a jó és gonosz erői állandó harcban állnak egymással, és időről időre valaki – többnyire a főhős Murry család tagjai közül – küldetést kap, hogy segítsen eldönteni a harcot. A gonosz oldalt az echthroiok testesítik meg, akik csaknem leküzdhetetlenek, különös, nem létező világokba rántják az utazókat, ahonnan nem tudni, van-e menekvés. A jó oldal harcosai a Murry szülők, a Nobel-díjas biológus édesanya, az Egyesült Államok kormányával szorosan együttműködő fizikus apa, a család egyetlen lánya, Meg, aki annyira átlagos, hogy már csaknem különleges, az ikeröccsei, Sandy és Dennys, akik a lehető leghétköznapibbak, és Charles Wallace, aki viszont nagyon is különleges, nem mellesleg telepatikus képességekkel (ezt a regényfolyamban sukkanásnak nevezik) bíró kisfiú. Rajtuk kívül pedig felbukkan Meg barátja, szerelme, és későbbi férje, Calvin, illetve mindenféle természetfölötti lények, akik segítik őket útjukon.

Igazából a Csillagvágta volt az a történet, ami igazán megérintett. Talán azért, mert végre felhagytak az űrutazással. Talán azért, mert ez egy érdekesebb történet volt. Talán azért, mert az első két kötet elolvasása után már közel éreztem magamhoz a szereplőket. Akármiért történt is, tény, hogy nem győztem betelni vele. A családtagok a szülői házban töltik a Hálaadást, és meglepetésre csatlakozik hozzájuk egy különösen antiszociális asszony, Meg anyósa is. Az ünnepet gyakorlatilag azonnal tönkreteszi az Elnök telefonhívása. A patagóniai diktátor, Branzillo meghirdette az atomháborút. Itt az idő, hogy Charles Wallace elinduljon a világ megmentésére, minden fegyvere egy ősi ír ráolvasás, egyetlen segítője Gaudior a pegazus, aki elviszi a múltba mindazon pillanatokhoz, amikor valami másképp, jobban alakulhatott volna.

Az idő másképp működik a múltban. Charles Wallace éveket tölt azzal, hogy valakiben utazik, a lelke eggyé válik a másik lelkével – egy indián fiúval, egy walesi puritán telepessel, egy polgárháború-korabeli íróval, és ez még nem minden -, ami által segít megváltoztatni a múltat. Meg odahaza az ágyán fekve, telepatikusan követi az öccse útját, ami az ő idejében éppen csak néhány órát tart, és néha, ha a szükség úgy kívánja, a jelenből segíti.

Valószínűleg nem egy eget rengető történet. De annyira jól van felépítve, annyira finoman és okosan működik az időutazás, Charles Wallace annyira szeretetreméltó, hogy képtelen voltam letenni, amíg az utolsó oldalt el nem értem. Nem voltak kétségeim afelől, hogy a világ végül megmenekül, de el sem tudtam képzelni, hogy miképpen kerül majd erre sor. Pedig minden mindennel összefügg, a szikla a kertben, amiről a csillagokat figyelik, és ami már ezer évvel ezelőtt is központi helyszín volt, és mindazok a puritánok, boszorkányok, indiánok, akik Patagóniában vélték megtalálni a boldogságukat.

Nem tudok sok okosat összehordani róla. De az biztos, hogy meglehetősen élveztem.

Kategória: Könyvmoly | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .