Szűzies öngyilok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy michigani kisváros. Ennek a kisvárosnak egy eldugott utcájában élt, éldegélt öt gyönyörű leány a szüleivel. A legfiatalabb lány tizenhárom éves volt, a legidősebb tizenhét.

Telt múlt az idő, és egyetlen év leforgása alatt minden megváltozott.

Szerintem az egész ott siklott félre, amikor a legifjabb leány, Cecilia felvágta az ereit, aztán, mikor erőnek erejével megmentették az életét, néhány nap múlva levetette magát a szobája ablakából, és halálát lelte a kerítésre nyársalódva. Cecilia volt az első beteg folt a családon, és a betegség elharapódzott, sorozatban pusztítva el az egészet, először a külvilág felé látható, aztán a láthatatlan életüket, a házat, a kertet, majd a fennmaradó négy lányt is.

A helyzet pikantériája, hogy fogalmam sincs róla, mi történt valójában – és senki másnak sincs, még az elsőre meglehetősen nehezen olvasható többes szám első személyű narrátoroknak sem. Az sem tisztázott, hogy kik ők, bár persze nagyrészt ki lehet következtetni, hogy a kertváros a Lisbon-lányokkal egyidős népességéből állnak össze. Az sem világos, miért gyűjtöttek össze csaknem száz bizonyítékot, mellékletet, mindenféle csaknem mágikusnak tűnő tárgyat a lányok rövidke életéből, pedig nagyon komolyan, hivatalosan, oknyomozó riportként tárják az olvasó elé azt a keveset, amit tudnak.

Ugyanis hiába a sok lelet, a kincsek, az emlékek, az interjúk, amiket a szemtanúkkal, a szülőkkel és gyakorlatilag bárkivel készítettek (ők, a narrátorok), gyakorlatilag nem tudunk meg semmit. Sem azt, hogy Cecilia miért akart annyira véget vetni az életének, hogy képes volt otthagyni a tiszteletére szervezett zsúrt és levetni magát az ablakból, hogy mi késztette erre a lépésre a testvéreit, hogy miért gondolta vajon Lisbon úr, hogy legjobb lenne, ha a lányait kivenné az iskolából, és hogy miért árasztotta magából a házuk az avas pattogatott kukorica szagát.

Mégis felépül a kertvárosi mitológia. A lányokról, akik tökéletesek és gyönyörűek voltak, meg se lehetett különböztetni őket egymástól, akikről nem tudunk semmit, de annál több mindent képzeltünk el.

Nyaranta pár hétig rajzanak a fátyolkák. Kis szürkésbarna bogarak ezek, amik több centi vastagon belepnek mindent, a házakat, az ablakokat, az autókat. Miután a fátyolkák elvonultak, az egész utca lelkesen takarítani kezd. Amikor lehullanak ősszel a falevelek, minden háznál gereblyét ragadnak, aztán elégetik a tarka kupacokat. Mindenütt, csak Lisbonéknál nem – az ő házuk már kívül-belül haldoklik. A rothadás Ceciliától indult, elérte a testvéreit, elérte a szüleit, elérte a házukat, még a kert kerítéseit is, de azon túl már nem jutott.

Volt viszont egy jelenet, ami nemcsak képileg volt gyönyörű, hanem tetszett is. Teljesen mást sugallt, mint a regény teljes egésze. A városi kertészek járják a kertvárost, és minden beteg fát kivágnak, hogy ne fertőzze meg a többieket (mint Cecilia betegsége). Ez a sors várna a Lisbon úr kertjében álló fára is, de a lányok kirontanak a házból, és a testükkel védelmezik meg a fát. A narrátorok szerint azért, mert az Cecilia fája volt, de az is lehet, hogy inkább Bonnie, vagy Mary, vagy Therese fája. Szerintem mindegy, hogy kinek a fája volt, a fő az, hogy a lányok a túlélés mellett, a pusztulás ellen tették le a voksukat. De akkor miért ölték meg magukat alig néhány héttel később?

Talán pont ezért? Mert nem akarják megállítani a pusztulást?

A beteg fa ugyanazt jelentené, mint Cecilia, az elinduló kórt, aminek semmi sem szabhat határt? Azt akarják, pusztuljon el minden és mindenki velük együtt a város, az ország, a világ?

Fogalmam sincs, és senki másnak sincs.

Különös egy könyv ez. Különös a szónak abban a jelentésében is, ahogy egy csúnya lányra azt mondják, érdekes az arca. De különös úgy is, hogy mélységesen zavarba ejtő, hogy nem tudom hova tenni, nem tudok mit kezdeni vele. Az a fajta könyv, amiről tudom, hogy van, tudom, hogy miről szól, de nem feltétlen olvastam volna el. Az az érzésem támadt néha, hogy nem egészen értem, mi is történik. Még csak nem is tetszett igazán, bár sokszor nagyon szép, erőteljes képeket rajzolt fel.

Kicsit mégis hiányzott a csattanó. Csak éppen, azt hiszem, hogy egyáltalán nincs csattanó, ahogy az esetek többségében a valóság rejtélyeinek sincs feloldása.

A könyvet az OKK (Online Könyvklub) keretein belül olvastam.

Ugyanígy tettek az alábbi játékosok is:

Amadea ~ Cinnamon ~ cseripok ~ jane ~ Namisha ~ Nima ~ stippistop

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .