Az, hogy gyakorlatilag három hete írtam legutóbb, nem az én hibám. Részint persze az. Részint nem tudom, kié. De alapvetően mégsem az én hibám.

Benne van az is, nyilván, hogy nem is kapcsolom be a gépemet minden nap. Ha bekapcsolom se netezek mindig. Meglehetősen sokat fáj a fejem, és olyankor inkább lefekszem. Rengeteget olvasok, főleg terápiásan.

A terápiás olvasás azt jelenti, hogy amíg nem tartok szünetet két könyv között, addig nincs alkalmam semmire se gondolni. És ez jó. (Mármint persze, baromi rossz, de nem úgy.) Írni is inkább írok könyvekről, mint másról. Főleg, hogy teszek róla, hogy ne nagyon történjen más. Néha, kényszerűségből elgondolkozom persze dolgokon, amikor fekszem az ágyban sötétben, és még nem alszom, meg amikor a buszon sötét van, és nem lehet olvasni, vagy épp ellenkezőleg, annyira tűz a nap, hogy attól nem lehet, vagy amikor a boltban kényszerülök támasztani a pultot, vagy éppen szemüveg nélkül ázom a kádban, és nem látok semmit a fényes fehéren kívül, ami gondolom a fürdőszoba napfényben.

De ezek nem érdekes gondolatok. Vagy érdekesek ugyan, de nem tudom szavakba önteni. Vagy nem is akarom. Mit tudom én?

Néha gondolkozom a jövőn. Hogy lesz-e, milyen lesz, lesz-e majd jobb a jövő embereinek. Nekik lesz-e majd eszük. De csak néha. Tényleg ritkán.

Meg közben írtam mást is. Most befejeztem (jó érzés volt), és pihentetem. Majd visszatérek hozzá, átírni, javítgatni. Leveleket is kellene írnom, azokról legalább azt hiszem, hogy valaki el is olvassa majd. Valahogy mégse adódik rá idő, alkalom. Sok-sok dologra nem akad – hagyom ugyanis, hogy eltűnjék.

Ja, és a cím nem jelent semmit. Csak ez a című CD van előttem az asztalon éppen.

Vacak időszak volt ez most, az a nagy helyzet. És elég vacak az az időszak is, ami most következik. És meglehetősen nincs hozzá kedvem.

Szóval nézzétek el nekem, ha mostanában inkább olvasok.

Terápiásan.