Este, későn, mikor már a saját megállómnál szállok le a buszról, közelebb a 11 órához, mint bármelyik szomszédjához, mindig felötlik bennem a gondolat, hogy azt mondjam a buszvezetőnek, hogy “Jó éjszakát” vagy azt, hogy “Viszontlátásra” vagy azt, hogy “Köszönöm, hogy hazahozott”.

Aztán persze soha nem mondom egyiket se. Tudom persze, hogy ez a dolga, no de az enyém meg az, hogy könyveket adjak el embereknek, és természetesnek veszem, hogy megköszönik, sőt, megsértődöm, ha nem köszönik meg.

Miért más a buszsofőr?

Hazafelé, a buszmegállótól hazáig, az ötperces esti sétám közben mindig elhatározom, hogy majd holnap, majd legközelebb, majd egyik este mégiscsak mondom.

Aztán nem mondom soha. Magam sem tudom miért.