Esőt ígértek mára, de szerencsére estig nem érkezett meg, igaz, akkor már viszont jég is volt. Remélem, nem verte szét a paradicsom-ültetvényeinket. (Nem merek kimenni megnézni.)

Azért jó, hogy napközben viszont nem esett, mert iderendeltem a fiúkat. Sütöttünk szalonnát, degeszre ettük magunkat (nemcsak szalonnával), és… nem tudom, mi és.

Hintáztunk a fantasztikus hintaágyamban. Beszélgettünk kevéssé fontos dolgokról. Meglepően keveset ölelkeztem velük. Hatalmas tüzet raktunk. A kutya minden szokásának ellentmondva tisztességesen viselkedett.

Azon gondolkoztam el, így hazafelé a buszon, hogy tulajdonképpen meglehetősen kevés anyagi és/vagy energiabefektetéssel meglehetősen jól tudom érezni magam. És hogy ez milyen jó is így. Lehet, hogy most kéne a vonneguti felkiáltással élnem, miszerint hát kérem, ha ez nem a boldogság, akkor nagyon szeretném tudni, hogy mi az. (Igen, tudom, hogy nem szó szerint van így, de fogalmam sincs, hogy melyik könyvében meséli el Alex nagybátyja és a limonádé és a fa és a napsütés történetét.)

Boldognak lenni jó. A fiúkkal ülni a kertben, nápolyit enni, hintázni, narancslevet inni szintén jó. Ezeket a tanulságokat maradéktalanul levontam. Eltökélt célom a közeljövőben további tanulságokat keresni.