Eső után mentolszaga van a levegőnek

Ahogy tegnap este rendszereztem a gondolataimat, meg az elmúlt napok történéseit és jegyzeteit, rá kellett, hogy jöjjek, meglehetősen jó nekem mostanában (eltekintve a tegnap reggeli döglött madaras incidenstől, amivel a macskám ajándékozott meg).

Ezt pedig ki kell élvezni.

Jókat olvasok. Ez is a kiélvezés egy módja.

Két levelet meg kellene írnom, és kellene találnom egy tökéletes képeslapot három héten belül. Ezek a küldetéseim a közeljövőre nézve. Meg, ha esetleg visszakerül hozzám néhány olvasó után a regényem kézirata, akkor aztán hű-de-nekikezdhetnék a rendbeszedésének.

Mostanában úgy érzem, dolgozni akarok rajta.

Az a baj, hogy mostanában rengeteget akarok olvasni is, és a kettő – az írás, meg az olvasás – nem szokott jól menni egyszerre.

Csomó mindent olvasok az idén, amit eddig soha, vagy csak nagyon ritkán. Verseket. Non-fictiont (igaz, főleg Antarktiszost). Kortárs magyar szerzőket. Novellákat. Borzasztó méretű listákkal járom a könyvtárakat, és jobb nem is beszélni a két teletömött cipős dobozomról, amikben a már kihozott könyvek tanyáznak. És akkor még ott van a boltban a szigorúan titkos (és meglehetősen tilos) lerakatom.

Néha csaknem fenyegetően tornyosulnak fölém az olvasnivalók. De azért élvezem. Idén az olvasás intellektuális kaland is, nemcsak egyszerű szórakozás.

Mentolszagú kinn a levegő és elég hűvös is van. Ha most olyan kedvem lenne – és pár perce még azt hittem, hogy olyan kedvem van -, kiülhetnék a hintába a laptoppal meg egy kislámpával, nézhetném az eget (amennyiben látszik), írhatnám a leveleket, amiket megterveztem, és esetleg ennék valamit.

De már nincs olyan kedvem.

És egyébként is, annyit eszem, mint egy malac. Vagy mint két malac. Állandóan megállapítom, hogy tökre nem vagyok éhes, aztán mégis beleélem magam, megkívánok valamit, és zabálok. Egyik szendvicset a másik után, csokoládét, gyümölcslevet, sült krumplit, és leginkább bármit, amit találok itthon. Aztán meg szenvedek, hogy rosszul vagyok. És másnap aggályosan szemlélem a testrészeim méreteit a tükörben. Pedig mindig elhatározom, hogy nem eszem többet, mint amennyire éhes vagyok. Aztán tessék.

És a csíptetős lámpámból is kiégett az izzó.

Amúgy sincs itthon csokipuding.

Szóval most mégsem ülök ki a teraszra hintázni.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .