Hipernaiv

Sosem voltam még huszonöt éves,* de hiszem, hogy végtelenül zavarba ejtő élmény lehet. Tudniillik, alapvetően akárhány évesnek lenni meglehetősen zavarba ejtő élmény, a huszonöt éppen csak azért különös, mert Erlend Loe főhőse éppen annyi idős, amikor mindenféle dolgok történnek vele.

Először is, a bátyja elutazik valami A-betűvel kezdődő helyre. Afrikába talán, de az is lehet, hogy Amerikába. A névtelen főhősnek pedig nincs más dolga, mint beköltözni a báty lakásába, és minden nap átfaxolni a postát.

A másik dolog, ami történik, a következő: valamiféle megvilágosodása támad, ami arról szól, hogy az életben úgy tűnik, hogy a legtöbb dolognak nincs értelme. És ez a megvilágosodás arra készteti, hogy azon nyomban kiiratkozzon az egyetemről, és várja a választ (az Élet, a Világmindenség meg Mindent illető végső kérdésre, gondolom én).

A harmadik dolog, ami történik vele, főleg válaszkeresés közben, az az, hogy belebotlik egy könyvbe, Paul Davies professzor valamelyik könyvébe, ami olyan témákról szól, mint idő, tér, valóság és hasonlók, amelyek mindegyike szintén határozottan zavarba ejtő, ha jól belegondol az ember, sőt. Minél jobban belegondol, annál inkább, ugye.

A főhősnek vannak tulajdonságai. Például remekbe szabott listákat tud írni. Aztán van neki két barátja, egy jó, meg egy rossz. A jó barátjával faxon érintkezik, a rossz barátjával inkább sehogy. Szert tesz továbbá egy piros gumilabdára és egy kisgyerekeknek szánt játékra, amit kis kalapáccsal kell ütögetni. Azt a gondolatot miszerint a játék megtisztít és boldogít, gyakorlatban is tesztelnie kell. (Szerintem ez sokban hasonlít ez az én terápiás esti hintázásaimhoz a teraszon.)

Ha a cselekményt el kellene mondanom, a következőt tudnám mondani: a főhős ül az üres lakásban, olvas, néha kimegy az udvarra beszélgetni egy ötéves gyerekkel, vásárol egy Volvót, és megismerkedik egy lánnyal, aztán elutazik New Yorkba, és utána a dolgoknak kicsit több értelmük lesz, mint előtte volt, de nem sokkal.

Ám ennyiből levonnni azt a téves következtetést, hogy ez egy unalmas könyv, mindenképp botorság volna. A különös felépítés – listák, blogszerű gondolattöredékek, történetek, talált dokumentumok és anekdoták posztmodern váltakozása – meglepő és szórakoztató, de ez még mindig nem minden. Ez a zsebméretű kis könyv a jelentéktelen libazöld borítójával birtokában van valami másnak is, amit úgy neveznek, hogy stílus és egy másiknak, amit pedig úgy neveznek, hogy hangulat.

A történet és az elbeszélő is végtelenül naiv, ezt nem vitatom. De nem szerepel ugyanez nagy betűkkel a csomagoláson is, figyelmeztetésként? És elárulom, hogy a szuper szó is éppen ilyen indokoltan került a borítóra. Kedves, okos kis könyv.

Úgy érzem, nagyon sok minden van még, amit igazán fontos lenne elmondani róla, de valahogy nem megy. Olvassátok el, hátha valaki rájön. Ma délelőtt  úgyis viszem vissza a könyvtárba, úgyhogy szabad a préda.

*a szerkesztő jegyzete: azóta már lettem. És zavarba ejtőnek találtam.

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .