Mindenféle könyvheti élményekre tettem szert. Csupa pozitívra, ami meglehetősen meglepő, már csak azért is, mert ma például meglehetősen pocsék idő volt.

Úgy esett, hogy kikerültem a Vörösmarty térre a standra árulni (amit sokan következetesen sátornak neveznek) az Ünnepi Könyvhéten (amit sokan következetesen könyvnapnak neveznek). A következetes máshogy nevezésnek egyébként van történelmi gyökere, amint azt a héten tanulmányozott szakirodalomból megtudtam. Megtudtam továbbá azt is, hogy a Könyvhét 80 éves történelmében kisebb-nagyobb változásokkal mindig is arról volt szó, hogy a kereskedők végtelenül hülyén viselkednek, a kiadók meg meggebednek. A variációk száma ugyanerre a témára hozzávetőleg nyolcvan.

Az időjárás, meg az időbeosztás nyilván olyan, amilyen. Egyik ellen se tudok sokat tenni. Hogy csütörtökön nagyjából mirelit lett belőlünk, ma meg pépesre áztunk, csaknem állandó összetevője ez a Könyvheteknek. Ez ilyen szabályszerűség, a Könyvhéten mindig esik.

A szombatot megkaptam szabadnapnak, amit természetesen a Vörösmarty téren töltöttem, csak éppen civilben. Hogy ki mindenki járult hozzá ahhoz, hogy a szombat annyira jó legyen, hogy az egész Könyvhetemet feldobja? A teljesség igénye nélkül néhány név és tétel: Bodor Ádám, Kovács András Ferenc, Csepregi Tamás, Tótfalusi István, Kányádi Sándor (“Sanyi bácsi itt van benn a standon, de tessék nyugodtan bejönni!”), számtalan ismerős, és ismeretlen kedves ember a különböző helyeken, két ajándékkönyv és kettő, amit direkt nekem hoztak, hogy megvehessem.

…és végül, de nem utolsó sorban – természetesen – Kiss Ottó. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az eddigi legjobb Kiss Ottó-élményben volt részem :) (És még bohócot se csináltam magamból.) Ezek márpedig jó dolgok.