ÉS

“…A reflexív világértelmezési és naiv világmegélési stratégiák kopulatív viszonyában egyéni és kozmikus dimenziók tűnnek egymásba…

És ez komoly. Most olvastam.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Hipernaiv

Sosem voltam még huszonöt éves,* de hiszem, hogy végtelenül zavarba ejtő élmény lehet. Tudniillik, alapvetően akárhány évesnek lenni meglehetősen zavarba ejtő élmény, a huszonöt éppen csak azért különös, mert Erlend Loe főhőse éppen annyi idős, amikor mindenféle dolgok történnek vele.

Először is, a bátyja elutazik valami A-betűvel kezdődő helyre. Afrikába talán, de az is lehet, hogy Amerikába. A névtelen főhősnek pedig nincs más dolga, mint beköltözni a báty lakásába, és minden nap átfaxolni a postát.

A másik dolog, ami történik, a következő: valamiféle megvilágosodása támad, ami arról szól, hogy az életben úgy tűnik, hogy a legtöbb dolognak nincs értelme. És ez a megvilágosodás arra készteti, hogy azon nyomban kiiratkozzon az egyetemről, és várja a választ (az Élet, a Világmindenség meg Mindent illető végső kérdésre, gondolom én).

A harmadik dolog, ami történik vele, főleg válaszkeresés közben, az az, hogy belebotlik egy könyvbe, Paul Davies professzor valamelyik könyvébe, ami olyan témákról szól, mint idő, tér, valóság és hasonlók, amelyek mindegyike szintén határozottan zavarba ejtő, ha jól belegondol az ember, sőt. Minél jobban belegondol, annál inkább, ugye.

A főhősnek vannak tulajdonságai. Például remekbe szabott listákat tud írni. Aztán van neki két barátja, egy jó, meg egy rossz. A jó barátjával faxon érintkezik, a rossz barátjával inkább sehogy. Szert tesz továbbá egy piros gumilabdára és egy kisgyerekeknek szánt játékra, amit kis kalapáccsal kell ütögetni. Azt a gondolatot miszerint a játék megtisztít és boldogít, gyakorlatban is tesztelnie kell. (Szerintem ez sokban hasonlít ez az én terápiás esti hintázásaimhoz a teraszon.)

Ha a cselekményt el kellene mondanom, a következőt tudnám mondani: a főhős ül az üres lakásban, olvas, néha kimegy az udvarra beszélgetni egy ötéves gyerekkel, vásárol egy Volvót, és megismerkedik egy lánnyal, aztán elutazik New Yorkba, és utána a dolgoknak kicsit több értelmük lesz, mint előtte volt, de nem sokkal.

Ám ennyiből levonnni azt a téves következtetést, hogy ez egy unalmas könyv, mindenképp botorság volna. A különös felépítés – listák, blogszerű gondolattöredékek, történetek, talált dokumentumok és anekdoták posztmodern váltakozása – meglepő és szórakoztató, de ez még mindig nem minden. Ez a zsebméretű kis könyv a jelentéktelen libazöld borítójával birtokában van valami másnak is, amit úgy neveznek, hogy stílus és egy másiknak, amit pedig úgy neveznek, hogy hangulat.

A történet és az elbeszélő is végtelenül naiv, ezt nem vitatom. De nem szerepel ugyanez nagy betűkkel a csomagoláson is, figyelmeztetésként? És elárulom, hogy a szuper szó is éppen ilyen indokoltan került a borítóra. Kedves, okos kis könyv.

Úgy érzem, nagyon sok minden van még, amit igazán fontos lenne elmondani róla, de valahogy nem megy. Olvassátok el, hátha valaki rájön. Ma délelőtt  úgyis viszem vissza a könyvtárba, úgyhogy szabad a préda.

*a szerkesztő jegyzete: azóta már lettem. És zavarba ejtőnek találtam.

Kategória: Könyvmoly | Címke: | Hozzászólás most!

Egyszerű dolgok

Van egy csomó apróság, tök egyszerű dolgok, amiket meg lehet tenni másokért. Nem ilyen nagyszabású szívességekre gondolok, meg jótéteményekre, meg világjobbító dolgokra… ezek nem nekem valók.

De olyasmikre igen, hogy mondjuk akiről régóta nem hallottál, annak lehet írni. Vagy fel lehet hívni telefonon. Vagy… hát, nem tudom, ilyen aktív módon megközelíteni az embereket és a problémákat.

Megoldásokat keresni.

Nem, nincs semmi bajom, nem azért írom most ezt mind le. Komolyan.

Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy attól még, hogy valakivel régen beszéltem legutóbb, zavartalanul ismerjük egymást, és ha eszembe jut, és gondoltam rá, semmi akadálya nincs, hogy ezt tudassam vele.

Mutassatok nekem egy olyan embert, akinek rosszul esik, ha kap egy olyan levelet, hogy “Szia! Régen beszéltünk, és ma történt velem valami, amiről eszembe jutottál. Gondoltam, megkérdezem, mi újság Veled, hogy vagy, meg ilyesmi.”

Én nem tudok ilyenről, de lehet, hogy válogatott ismerőseim vannak, vagy nem ismerem őket eléggé.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Gyűjtőmunka

Élménygyűjtő korszakomat élem. Elkezdtem szervezni-tervezni egy utazást a jövő hétvégére, a pontos okokat és indokokat egyelőre jobb, ha jótékony homály fedi (majd elárulom, ha összejött).

Mindenesetre felfokozott izgalmi állapotomban álmodtam egyet éjjel. A rendszeres Paul Simon-álmaim után ma éjjel először Kiss Ottót álmodtam. Csak amíg a Paul bácsi-álmok eddig, emlékeim szerint mindig nagyszerűek voltak, nos… ez meglehetősen kellemetlen Ottó-álom volt. Annyira kellemetlen volt, hogy még álmomban elkezdtem egy magyarázkodó-bocsánatkérő levelet fogalmazni. Aztán, mikor végre felébredtem, és rájöttem, hogy mégse kell megmagyarázni semmit, meglehetősen megkönnyebbültem.

Most aztán nem tudom, akarok-e még álmodni vele. Lehet, hogy előbb meg kéne próbálni valamelyik korcsolyázót, vagy esetleg Vonnegut-mestert.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Eső után mentolszaga van a levegőnek

Ahogy tegnap este rendszereztem a gondolataimat, meg az elmúlt napok történéseit és jegyzeteit, rá kellett, hogy jöjjek, meglehetősen jó nekem mostanában (eltekintve a tegnap reggeli döglött madaras incidenstől, amivel a macskám ajándékozott meg).

Ezt pedig ki kell élvezni.

Jókat olvasok. Ez is a kiélvezés egy módja.

Két levelet meg kellene írnom, és kellene találnom egy tökéletes képeslapot három héten belül. Ezek a küldetéseim a közeljövőre nézve. Meg, ha esetleg visszakerül hozzám néhány olvasó után a regényem kézirata, akkor aztán hű-de-nekikezdhetnék a rendbeszedésének.

Mostanában úgy érzem, dolgozni akarok rajta.

Az a baj, hogy mostanában rengeteget akarok olvasni is, és a kettő – az írás, meg az olvasás – nem szokott jól menni egyszerre.

Csomó mindent olvasok az idén, amit eddig soha, vagy csak nagyon ritkán. Verseket. Non-fictiont (igaz, főleg Antarktiszost). Kortárs magyar szerzőket. Novellákat. Borzasztó méretű listákkal járom a könyvtárakat, és jobb nem is beszélni a két teletömött cipős dobozomról, amikben a már kihozott könyvek tanyáznak. És akkor még ott van a boltban a szigorúan titkos (és meglehetősen tilos) lerakatom.

Néha csaknem fenyegetően tornyosulnak fölém az olvasnivalók. De azért élvezem. Idén az olvasás intellektuális kaland is, nemcsak egyszerű szórakozás.

Mentolszagú kinn a levegő és elég hűvös is van. Ha most olyan kedvem lenne – és pár perce még azt hittem, hogy olyan kedvem van -, kiülhetnék a hintába a laptoppal meg egy kislámpával, nézhetném az eget (amennyiben látszik), írhatnám a leveleket, amiket megterveztem, és esetleg ennék valamit.

De már nincs olyan kedvem.

És egyébként is, annyit eszem, mint egy malac. Vagy mint két malac. Állandóan megállapítom, hogy tökre nem vagyok éhes, aztán mégis beleélem magam, megkívánok valamit, és zabálok. Egyik szendvicset a másik után, csokoládét, gyümölcslevet, sült krumplit, és leginkább bármit, amit találok itthon. Aztán meg szenvedek, hogy rosszul vagyok. És másnap aggályosan szemlélem a testrészeim méreteit a tükörben. Pedig mindig elhatározom, hogy nem eszem többet, mint amennyire éhes vagyok. Aztán tessék.

És a csíptetős lámpámból is kiégett az izzó.

Amúgy sincs itthon csokipuding.

Szóval most mégsem ülök ki a teraszra hintázni.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!