Békéscsaba retrospektív

Arról már futólag tettem említést – a füzetembe irkált sok bölcsességet is megosztottam a néppel -, hogy a múlt hétvégén, vagy talán két héttel ezelőtt, szóval valamikor a közelmúltban nekivágtam a világnak, de legalábbis a MÁV Zrt. hathatós segítségét igénybe véve utaztam egyet.

Hogy ezt az utazást milyen megfontolásból ejtettem meg, nos, ezt egyelőre még fedje jótékony homály. Még kicsit lubickolok ugyanis az élményben. Ez az oka nagyrészt annak is, hogy eddig nem írtam róla. (A másik a lustaság.) Értek kisebb-nagyobb megrázkódtatások, történtek kalandok. Történt utólagos kompenzáció, és végeredményben nem elég, hogy alapvetően jól mulattam és meglehetősen jól éreztem magam, továbbá egy elefántnak elegendő boldogsághormon termelődött a szervezetemben, de még anyagilag se jöttem ki rosszul belőle (ugyanis a családi szeretet egy hirtelen fellángolásában valaki több pénzzel kívánt hozzájárulni a költségeimhez, mint amennyibe nekem az egész került.)

Szép, hosszas, barokkos körmondatot sikerült alkotnom. :)

Békéscsabáról az alábbi dolgot kell tudni: nagyon-nagyon erőlködött, hogy ne szeressem meg, hogy ne tegyen a kedvemre, de végül mégsem járt sikerrel. Pedig igazán igyekezett.

Békéscsaba az a fajta város, ahol az élet szombat délben megáll, és egészen hétfő reggelig nem indul újra. Nagyon nehéz nem szeretni egy olyan várost, amelyik így viselkedik. Nyilván sokkal jobban értékelném, ha ott laknék, mert nem volt kifejezetten turistabarát megoldás, de mindenképp értékeltem. Becsülendő.

Van a kihalt sétálóutcának némi bája. Továbbá vannak verebek is, amiket Pesten egyre ritkábban látni. A verebeket pedig egyszerűen imádom.

Isteni szobrokat is láttam, részint a sétálóutcában, részint a víz – nem merem megnevezni, mert fogalmam sincs, hogy Kőrös volt-e, és ha igen, akkor melyik, vagy valami holtág, vagy ki tudja, miféle víz folyik, vagy áll Békéscsabán – partján. A változatos állatvilágot a verebeken kívül még egy népes kacsakolónia és egy barátságos alaptermészetű kiscica képviselte.

Mégsem volt könnyű ezeknek a pozitív ingereknek örülni. Amint megfogalmaztam magamban valami szépet, mindig közbejött valami. Megvan az a rossz tulajdonságom, hogy fejben blogolok, még akkor is, hogyha az adott történést soha, de soha nem fogom leírni, de valószínűleg még elmesélni sem. Ahogy az olvasási szokásaimat kicsit megváltoztatta az, hogy listát vezetek az elolvasott könyvekről, illetve értékelem őket, és éppen emiatt sokszor már olvasás közben el kell döntenem, hogy tetszik-e nekem az adott könyv, vagy sem (és ha nem, akkor miért is olvasom végig); valahogy megváltoztatta a krónikálási kényszer és szokás azt is, ahogy az életemet élem. Mert fejben folyamatosan közvetítem a történteket. (És még el se meséltem, hogy micsoda perverz ötletem támadt a krónikákról… majd máskor.)

Szóval sétáltam, konzultáltam a térképemmel, ötszáz fok volt, ömlött a víz a hátamon, de én halált megvető bátorsággal trappoltam a kollégium felé, ahol szállást foglaltam. (A szállásról majd később). Már a vasútállomásnál kisebb konfrontáció ért, két veszekedő asszony termett előttem, és mintha azt kívánták volna, hogy tegyek közöttük igazságot, a két fülembe ordítoztak. Elmenekültem. Utána tettem azt a megfigyelést, hogy vannak verebek, és hogy minden bolt be van zárva, és hogy ezek a dolgok így együtt milyen kellemesek.

Aztán leszólított egy valamilyen jótékonysági csomagot, képeslapot, újságot, ki tudja mit áruló fiatalember, és mikor egy udvarias “köszönöm, nem”-mel elhárítottam a közeledését, válogatott gorombaságokat kiabált utánam.

“Jól van, te Békéscsaba” mondtam magamban. “Nem könnyíted meg a dolgom, de én juszt is szeretni foglak, mert ez egy jó kaland.”

Ezzel a meggyőződéssel utaztam ugyanis el, hogy ez egy Határozottan Jó Kaland lesz. És Jó Kis Fennforgás is, úgy mellesleg. Ám, sajnálatos módon mindezen dolgoknak a beigazolódása kicsit még váratott magára. Egészen annyit, ameddig minden cuccommal megterhelve végiggyalogoltam a városon, elhaladva Múzeum, Emlékház, Kórház, Csecsemőmentő Inkubátor, Benzinkút és mindenféle közigazgatási intézmények mellett, egészen addig a helynek, ahol a szállásomnak kellett (volna) lennie.

Igazából már a legelején gyanakodnom kellett volna. Meglehetősen sokféle helyre utaztam már pályafutásom során, többnyire hűséges Nyúlkutyám társaságában, és általában a szállást kiválasztani és lefoglalni minimális energiabefektetésbe került. De nem most! Többszöri telefonhívásomra sem reagált senki: mindösszesen egyszer sikerült élő, eleven embert telefonvégre kapnom, aki viszont azt mondta, hogy ő nem tud szállásügyben semmit sem mondani, de kapcsol valakit, aki igen – a kapcsolt mellék viszont foglalt volt. A további próbálkozásaim, csak úgy, mint az előbbiek azzal a kellemetlen esettel zárultak, hogy a kedves géphang biztosított róla, hogy senki, de senki nincs, aki ezt a telefont felvenné, ha akarom, billentyűzzem be a hívni kívánt mellék számát (de nem ajánlottak opciókat, így mindenféle kombinációkkal próbálkoztam), de legjobb lenne, ha inkább megpukkadnék, és békén hagynám őket.

Megpukkadás helyett írtam egy e-mailt, amire egy napon belül – igaz, több részletben – érkezett válasz, hogy a foglalásomat rögzítették, várnak szeretettel, ennyi pénzt kell majd fizetnem, és hogy jobban oda fognak figyelni a telefonra. Egy szóval nem említették a kerítést szögesdróttal a tetején, rajta a táblával, hogy “az iskolacentrum területére belépés csak engedéllyel”, se azt, hogy az ég világon senkit sem fogok ott találni, se azt, hogy van valami titkos jelszó, vagy egy titkos személy, vagy egy meghatározott napszak, amikor oda kellene érkeznem, hogy ne a kísértetvárost találjam ott.

Ilyet még egyikünk se pipált, se a Nyúlkutya, se én. Ugyanis ott bolyongtunk a világ végén, lesétáltunk a térképről is, és sehol senki. Néma csönd és hullaszag. Nem volt portás, úgyhogy egy darabig beóvakodtam az elkerített területre, de egyik épület se nézett ki úgy, mint amiben bárki tartózkodik. A recepció nem vette fel a telefont.

Úgyhogy, miután vagy fél órát ott töltöttem, a telefonomról csordogált el a pénz és az akkufeszültség, megelégeltem a dolgot, és visszatrappoltam a belvárosba, el a benzinkút, a közigazgatási intézmények, az inkubátor, a kórház, az emlékház és a múzeum mellett, el az összes templomok között, és néztem, hogy vajon van-e olyan hely, ahol elalhatok, vagy kénytelenség lesz a vasútállomáson csövezni.

Végül szállodában kaptam szobát, patkánylyuk éppen nem volt üres, de egyágyas szoba igen, volt zuhanyozó és ágy (sőt, másnap reggeli is), és akkor délután, megviselt idegállapotban, és átázott ruházatban pontosan erre a kettőre vágytam mindennél jobban. Még ha ezért a többszörösét is kellett fizetni annak, amennyit terveztem.

Viszont – Békéscsaba javára legyen mondva – ezzel a kalanddal a megpróbáltatásaimnak a végére értem. Innentől indultak a nagyon jó dolgok. Az első nagyon jó dolog az volt, hogy lefürödtem és aludtam egy órát, de az sincs kizárva, hogy kettőt. Aztán az este során még válogatott kiváló dolgok is történtek, de ezekről majd később*, mert, mint már korábban említettem volt, kicsit még lubickolok az élményekben.

És egyébként se volna tisztességes a kollégium balfogását a város számlájára írni. Kicsit bánt, hogy talán ők is tényleg vártak engem, de ha így is volt, nem egészen tették ezt világossá. Mindenesetre azt egy életre megjegyeztem, hogy szállást ennél okosabban és elővigyázatosabban kell foglalni. Például meg kell kérdezni, hogy mi a helyes eljárás, amennyiben szögesdrótba és belépést tiltó táblákba ütközöm.

Másnapra szerencsére elmúlt az éjjel tomboló vihar. A Nyúlkutya meg én úgy láttuk jónak, hogy elfogyasztjuk a szálloda kínálta reggelit – rajtam kívül még egyvalaki volt a nagyjából ötven emberre méretezett étkezőben, de únos-untalan összeütköztünk kínos nevetgélések közepette -, és aztán lelépünk. Reggel fél kilenc se volt még, és az első vonat, ami alkalmas volt a hazatérésre egy óra környékén indult. Gondoltam, pár órát csak eltapsolok különösebb nehézségek nélkül.

Tévedtem. Mindenféle helyeket találtam, ahol teljesen jól leülhettem volna elmélkedni, ha nem szakadt volna egész éjjel az eső, és nem lett volna minden csurom víz. Így kötöttem ki előbb egy cukrászdában, később pedig a Csaba Center nevű plázában, ami az egyik legnagyobb élményem volt egyébként. Nem azért, mert plázacica volnék, hanem azért, mert a Csaba Center pontosan olyan, amilyennek egy bevásárlóközpontnak lennie kell. A legtöbb bolt vasárnap vagy ki se nyitott, vagy bezárt délben, a fölső szinten Galéria üzemel, és civilizált vécék álltak rendelkezésre. Teljesen korrekt.

Esett az eső, úgyhogy odabenn üldögéltem, eszegettem az utolsó szendvicsemet, a csokoládémat, a meggyet, és egyszer csak elmúlt az idő. És akkor aztán fogtam magam, és hazajöttem.

Úgyhogy tessék figyelni, az idén már voltam nyaralni. És az új esőkabátomat csak itthon, a hazatérés másnapján tudtam csak felavatni.

*a szerkesztő jegyzete: úgy tűnik, ezt se mesélem el már soha. De attól azért nem félek, hogy elfelejteném.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .