The day when the escalator stopped

Mindig nézegettem a metróban a mozgólépcsőnek a megállítógombját. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy megnyomom, mert milyen buli lenne már, majdnem akkora buli, mint meghúzni a vészféket a vonaton. Valami olyan, amitől erősnek és fontosnak érezhetném magam.

Állítottam már meg egyszer mozgólépcsőt, de akkor senki más nem volt rajta, csak a néni, aki szorult helyzetbe került, becsípődött a szatyra és elszaladt a gyerek, akire vigyáznia kellett volna. Kiabált, hogy valaki állítsa már meg a lépcsőt, és én megállítottam. Nem nagy ügy, ott voltam a közelben, és kész. Nem éreztem magam se erősnek, se hatalmasnak, se befolyásosnak. Egyszerűen csak vállat vontam, és mentem tovább.

Még csak bele se gondoltam, hogy veszélyes dolog ez a mozgólépcső, hogy iszonyú gyorsan megy és kemény és recés és beakadós dolgokból épül fel. Egészen a mai napig.

Ma, életemben másodszor is megállítottam a mozgólépcsőt. Ma sem éreztem magam se erősnek, se hatalmasnak. Sokkal inkább sebezhetőnek és halandónak. És ma már félek. Részint persze jó tudni, hogy amikor a helyzet azt kívánja, helyén van az eszem, és a reflexeim tudják, hogy mit kell tenni, még ha én, fejben nem is tudtam.

Egy idősebb nő, nagymamakorú lehetett talán, és egy szekérderék gyerek álltak alattam a lépcsőn. Volt egy nagyobb, és vagy három-négy kicsi? Sokan voltak, és izgágák. Fel-alá rohangásztak, a nő pedig kiabált velük, hogy maradjanak nyugton. Talán csak utólag gondolom, hogy valami rossz előérzetem volt, de mintha lett volna. Mégsem szenteltem nekik túl nagy figyelmet. (Olvastam.)

Aztán a lépcső alján két gyerek megbotlott, orra esett, a nagymama rájuk, és utánuk én álltam. Egy lépcsőfokkal följebb léptem, aztán filmszakadás. Pár pillanat telhetett csak el, de legközelebb már négykézláb álltam a gyerekek fölött, a hátamon még egy-két ember, a könyvem vagy fél méterrel odébb a földön. A gyerekek sivalkodtak, a lépcső állt. Egy papucs néhány fokkal fölöttem billegett, bár ezt nem tudom, hogy láthattam, de láttam.

A másik emberek azt mondták, hogy kiabáltam, hogy valaki állítsa meg a lépcsőt, de meg se vártam, hogy bárki bármit csináljon, mert rátenyereltem a gombra, többször is. Nincs okom kételkedni benne, hogy így történt. Nem emlékszem. Azt se tudom, hányan voltunk ott a földön, és azt sem, hogy hányan látták egyáltalán, hogy mi történt. Nem tudom, hányan káromkodtak, vagy estek orra, mikor megálltunk. Talán jobb is.

Ott és akkor a következő metróra még gond nélkül fel tudtam szállni, még a könyvemet se hagytam ott (még csak meg se sérült szerencsére), de a leszállásnál már gondjaim voltak, és a térdem még mindig remeg.

De gondolom, hamarosan kiheverem, az ember előbb-utóbb minden szarságot kihever.

Brr.

A mai naptól hivatalosan is utálom a mozgólépcsőket.