…a könyv, a mese

Írhatnék néha, tudom én. Akár gyakrabban is. De mégis, miről? Ami a munkahelyemen zajlik, arra még gondolni sem szeretek, nemhogy megörökíteni az utókor számára. A napoknak abban a részében, amelyiket ébren töltöm, nem dolgozni vagyok és nem eszem, akkor olvasok. Terápiás jelleggel. Szinten tartás végett. Nem úgy, mint az alkoholista, aki egyszer berúgott, és utána már csak őrzi az állapotot. Én a saját életemnek a felszínén kívánok maradni a könyveim által. Mielőtt valami alattomos áramlás lehúzna a víz alá, és belefulladnék.

Múlt héten jött egy csomagom az Amazontól – az első olyan, ami időben megérkezett, bár ez sem volt gond nélkül. Belecsomagoltak ugyanis valamit, amit én egyáltalán nem rendeltem. Benne volt tizenkét könyv, egy DVD és még valami. A sertésinfluenza vírusa. De már köszönöm, egészen jól túl vagyok rajta. Csak a fejem fáj még mindig, és a csuklóm meg a bokám.

Nem olyan régen – vagy éppen régen? – a kezembe került egy könyv. Az volt a címe, hogy “Segített a könyv, a mese”. Az ugyanezen a címen futó pályázat anyagait gyűjtötte egybe, mindenféle emberek vallottak arról, hogy az ő életükben miféle szerepet tölt be a betű, milyen helyzetekre kínált már megoldást, meg ilyesmi. Csupa Nagy Érzelem és Magvas Gondolat. De azért jó volt. Jó volt azt látni, hogy igen, a könyv fontos mások életében is.

Igaz, olyat, amit én vallottam volna, senki sem vallott. Iskolai fogalmazás-szagú dolgozatok voltak ezek, olvasónapló-szemelvények, és Így Birkóztam Meg Az Élet Nagy Kihívásaival-történetek. Nekem nincs ilyen történetem, illetve van, de az általános sokkal érdekesebb. Hogy mi az én általános vallomásom? A következő:

Az életem unalmas, annyira unalmas, hogy még engem sem érdekel. Ha mégis elkezdek gondolkozni rajta, egyre rosszabbul és rosszabbul érzem magam. Kínomban eszem, vagy gyalogolok, vagy vásárolok, vagy bámulok ki az ablakon, alszom, és nem tudok mit kezdeni a fölös agyi kapacitásaimmal. Úgyhogy olvasok. Vadul teszem egyik kirándulást a másik után valaki más agyvelejébe, néha napjában többet is. A lényeg az, hogy valami elterelje a gondolataimat saját magamról. A könyv erre alkalmas, és erre való. Úgyhogy olvasok. Nem azért élek, hogy olvassak, de azért élek még, mert olvasok, és azért olvasok, hogy éljek. Ez az én történetem. Semmi nagyszabású líra. Semmi megváltás.

A rend kedvéért elárulom, hogy létezik még két alternatív eset, amikor nem alszom, nem eszem, és nem dolgozom, de nem is olvasok. Vagy írok, vagy korcsolyát nézek. Hah, királyság.

Igaz, mostanában még a könyveimről se írok. Mire összeszedném a gondolataimat az egyikről, már réges-régen túlhaladtam rajta, és három regény távlatából már nehezebben emlékszem. Csak a vicc kedvéért álljon itt mondjuk azon könyvek listája, amiket azóta olvastam, hogy legutóbb blogot írtam (07.29.) érzékeltetendő a szokás kóros mivoltát. És hogy legalább a könyvekről írjak – valamit. (A szerzőjüket meg a címüket.) A rend kedvéért inkább ábécé- mint időrendben, és minden szokásos értékelés és kommentár nélkül, azok ugyanis csak az én titkos adatbázisomban találhatók meg.

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes, Bosnyák Viktória: Tündérboszorkány, Meg Cabot: Mediator: Love you to death, Meg Cabot: Mediator: High stakes, Meg Cabot: Mediator: Mean spirits, Meg Cabot: Mediator: Young blood, Meg Cabot: Mediator: Grave doubts, Meg Cabot: Mediator: Heaven sent, Robert Cormier: The bumblebee flies anyway, Frank Cottrell Boyce: Milliók, Chris Crutcher: Staying fat for Sarah Brynes, Paul Davies: Hogyan építsünk időgépet?, Daniel Keyes: Az ötödik Sally, Astrid Lindgren: Pirosházi történetek, E. Lockhart: The treasure map of boys, Lois Lowry: Find a stranger, say goodbye, Mosonyi Alíz: Szekrénymesék, Raana Raas: Csodaidők 1 – Az ogfák vöröse, Raana Raas: Csodaidők 2 – Kiszakadtak, Raana Raas: Csodaidők 3 – Árulás, Erich Segal: Oliver története, Takami Kósun: Battle Royale, Gabrielle Zevin: Elsewhere. Összesített oldalszám 6091, ebből angol 2476.

Hogy ez mire volt jó, azt nem tudom, ne is kérdezzétek. Inkább örüljetek, hogy van itt betű.