Vettem magamnak egy füzetet. Az egész úgy kezdődött, hogy itthon ültem a szabadnapomon – csak egy napot dolgoztam a szabadságom óta, de már ki kellett pihennem -, és néztem a tévét, mostam az agyamat, és közben szép idő volt odakinn, és én nyomorult voltam idebenn, és azon gondolkoztam, hogy de jó is volna máshol lenni, mint ahol vagyok, például kinn, és nem bent, de azon is gondolkoztam, hogy ahhoz például meg kéne mozdulnom, pedig annyira kimerült és kedvetlen vagyok, szóval csak ültem a zátony tetején, amelyikre futottam, és nem mozdultam se előre, se hátra, se én, se a gondolataim.

Aztán történt egy esemény. Nem volt kiemelkedő vagy különleges, egyszerűen a macskám enni kért, és én adtam neki, és nagy hirtelenséggel elfogyott a macskaeledel. Ezzel olyan problémával kellett szembenéznem, amely már nem tűrt halasztást. El kellett mennem macskaeledelt venni.

Felöltöztem. Cipőt is húztam. Kiürítettem a hátizsákomat. Egy szóval, úgy istenesen nekikészültem a dolognak, és egy hirtelen elhatározástól vezérelve nekivágtam gyalog a hatalmas túrát jelentő, két és fél buszmegállós útnak a Tescóig, amikor is figyelemreméltó jelenségre lettem figyelmes. Amint a lábam elmozdított az állóvízből, amiben egész álló délelőtt dagonyáztam, a gondolataim is elhagyták a mocsarat. Jöttek, megállíthatatlanul, néha angolul, néha magyarul, néha jól megfogalmazottak, néha töredékesek, de folyamatosan.

Nem voltak ezek jó gondolatok. Tele voltak gonoszsággal, rosszindulattal, ellenségességgel. Arról szóltak, hogy milyen vacak hely is az én életem, és hogy mennyire nem embernek való, és egyáltalán, az egész világ is milyen pocsék. És hogy mindenki igazságtalan velem, én pedig nagyon rossz ember vagyok. (Ragozhatnám még, de minek?) És arra jutottam, hogy ezek mérgező gondolatok, amiket persze végig szabad gondolni, de meg is kell tőlük szabadulni, csakhogy nincs kinek elmondani. Nem (csak) azért, mert nincsenek barátaim és társaságom (vajon miért?), hanem azért, mert az ilyen dolgokat nem lehet elmondani senkinek. Mert ezek olyan társadalmi konvencióknak ellentmondó megállapítások, amiket nem lehet elfogadott keretek között kiengedni. Ez az oka annak is, hogy ide sem írhatom meg őket. És ez az oka annak is, hogy csak gyűlnek bennem, halmozódnak és mérgeznek.

Így aztán vettem magamnak egy füzetet, egy elég szép és strapabíró darabot, aminek az a feladata, hogy megszabadítson mindattól ami belülről meggyilkolja azt a részemet, amit magamnak gondolok. Engem. Nem is a tárolás, vagy az utókor számára megőrzés a lényeges, pont ellenkezőleg. A kísérletem arról szól, hogy mi jön ki belőlem akkor, ha nem számolok a potenciális közönséggel.

Kár is szépíteni, minden megváltozik attól, hogy közvetítem. Megváltoztak az olvasási szokásaim egyszerűen csak attól, hogy listát vezetek a könyveimről. Több lett a tényirodalom, kevesebb a gyerekkönyv, meg az olyasmi, amit “cikinek” találnék leírni, és így tovább. Az életvezetésem is megváltozott a blogírástól, hiszen folyamatosan vadászok az olyan pillanatokra és gondolatokra, amikről írni lehet. De éppen ezért kicsit megszűnök magamnak lenni, hiszen az önnön marketingszövegeimet írom, ami már csaknem független attól, hogy el is olvassa-e valaki, valaha.

És most van egy füzetem, amibe nem fog szükségképpen belekerülni semmi, de megvan a lehetőségem arra, hogy a kozmetikázatlan valómat, bármilyen rút és méltatlan, kiengedhessem.