Olimpia, február, non-fiction és egyéb kínjaim

Nem tudom, mire föl állítják, hogy a február az év legrövidebb hónapja. Nekem ez nem tűnt fel. (Kivéve mikor igen.) Visszatekintve nagyon is rövidnek tűnik, csak út közben tűnt talán hosszúnak? Nem tudnám megmondani.

Igazából elszoktam az írástól, csaknem kóros mértékben, és ez még csak nem is a legnagyobb baj. Elszoktam az olvasástól is, ami azt illeti. Hogy pontosan fejezzem ki magam, elszoktam az irodalomolvasástól. Nem akarja bevenni a gyomrom (igen, tudom, hogy nem megenni kell.)

Meg aztán az Olimpiát sikerült olyan pocsék időzónába tenni, hogy hajnali fél kettő és hat közé estek a versenyek, ami egyébként gyakorlatilag az egyetlen olyan szerencsés időpont volt, hogy mindent meg tudtam nézni élőben, csak aludni nem nagyon tudtam mikor. De hát mindent nem lehet egyszerre.

Szóval most fáradt vagyok, és nem tudom, hova lett az idő, és még olvasni se tudok, csak csupa nagyon depresszív non-fictiont, úgymint olvasás- és oktatásszociológia, pszichológia és társai. Már voltak hiperaktívok, pszichopaták, alternatív oktatási modellek, autisták, rák és fejlődési rendellenességek, meg sok halál.

Ideje volna kilábalni ebből az egészből. De először is aludni kell sokat. Az a sejtésem, hogy ez a legfontosabb, és ez fog első sorban segíteni.

És hogy utána? Nem tudom. Azt se tudom, mikor lesz majd “utána”. Addig is… nem tudom. Várok? Alszom?

Egyszer késztetést érzek, hogy mindent leírjak, ami csak eszembe jutott, amire csak gondoltam, amiről álmodozom, amit tervezek, de egy pillanattal később már nem látom értelmét az egésznek, és lusta vagyok egyáltalán belekezdeni is.

Nincs értelme a mondatoknak, amiket írok, ami azért nagy kár, mert egy csomó mindenfélén gondolkozom napközben, meg értékesnek tűnő gondolataim is vannak, de valahogy ilyenkor vagy nem találom őket értékesnek, vagy nincs kedvem és türelmem leírni őket, de sokszor még megfogalmazni sem.

Egyébként is, meglehetős gyakorisággal járok úgy is, hogy abszolút nem azt mondom – nem azt a szót használom – amit elterveztem. Ezért is gyanítom, hogy az írás és a beszéd egyáltalán nem ugyanaz a folyamat, és nem is ugyanannak a tevékenységnek a kétféle különböző megnyilatkozása. (Vagy csak gyorsabban gépelek, mint ahogy beszélek, de… hát, ez valószínűtlen, mert sokszor annál is gyorsabban beszélek, mint ahogy gondolkodom, és ez az írással még nem fordult elő.)

És egyébként ma meg akarták venni tőlem Rényi Miklóstól a Szigeti Veszedelmet. (Nem adtam oda, mert irigy vagyok.)

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .