A fontos dolog
Ez egy blog. Illetve kettő, vagy három, ha úgy vesszük. Akármennyi is, végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan én látom a világ dolgait. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-


Keresgető
Olvasgató
Gy.I.K. – Öninterjú
Tettem a közelmúltban néhány igen titokzatos megjegyzést, amik, akárhogy szépítem is, magyarázatra szorulnak, még akkor is, hogyha újabban még azt sincs kedvem leírni, amiről azt hittem, hogy lesz, és sokszor arról sem vagyok meggyőződve, hogy ha nekikezdenék, sikerülne. Most azért megpróbálom, már csak azért is, mert vannak dolgok, amiket mindenképp tisztáznom kell.
Igazából mi történt, mi ez az egész “azt mondták a hangok” dolog?
Megmondtam a főnökömnek, hogy rövidesen fel fogok mondani. Fontolgattam már egy ideje – elég hosszú ideje – de egyszer csak eljött a pillanat, amikor rájöttem, hogy ezt nem akarom tovább csinálni, és azóta is csak jönnek és jönnek a jelek, amik megerősítenek a döntésemben.
Nem körülményes ez egy kicsit? Előre szólni, hogy egy kis idő múlva majd elkezded letölteni a felmondási idődet?
De, az. Akkor jó ötletnek tűnt, mert eléggé népszerűtlen, de felelős pozícióban dolgozom, és időt akartam hagyni a feletteseimnek, hogy kitalálják, hogyan pótolhatják, a nyilvánvalóan pótolhatatlan személyemet. (Igen, ez vicc volt, csak nagyon rossz.) Ezen kívül nekem is szükségem volt egy kis időre, hogy emészthessem a tényállást, de már ne visszakozhassak. Így találtam tisztességesnek, és most már kár vitázni róla, hogy jó ötlet volt-e vagy sem.
Biztos, hogy jól meggondoltad?
Ha ezt a kérdést még egyszer meghallom, sikoltozni fogok. Fogalmam sincs, hogy ez volt-e a jó döntés. Azt tudom csak, hogy nap mint nap rossz érzéssel megyek dolgozni, és hogy ipari mértékben vagyok az állásomtól boldogtalan. Az elmúlt négy és fél évben iszonyatosan leépültem, fizikailag, lelkileg és sajnos agyilag is, a kreatív energiáimról nem is beszélve. Minden maradék józan eszem azt kiabálja már nagyon régen, hogy “fuss amilyen gyorsan és amilyen messzire csak tudsz!” és eljött az idő, hogy szót fogadjak. Tudom, hogy az élet nem a boldogságról szól – komolyan. De arról se lenne szabad szólnia, hogy nap mint nap szándékoltan magamra erőszakolom a boldogtalanságot.
Egyébként is, mikor legyen az ember felelőtlen és meggondolatlan, ha nem huszonnégy évesen? Ez az a kor, amikor ilyesmiket csinálnak az emberek, nem?
De miért?
Mert nem szeretnék többet hétvégenként is dolgozni. Nem szeretnék késő éjjel érni haza. Nem szeretnék még egy nyarat úgy eltölteni, hogy nem látom a plázától a napot.
Szeretnék találkozni a családommal, a barátaimmal, ha ennyi év után még szóba állnak velem. Szeretném, ha nem kéne két hónapra előre terveznem a programjaimat, hogy ütköznek-e a beosztásommal.
Szeretnék eljárni helyekre (még nem tudom, milyen helyekre), és megismerni embereket (még nem tudom, milyen embereket), és szeretnék kicsit látni a valódi világból is, abból, ami a könyveken túl van. Hiába a könyvek a legfontosabbak nekem, kicsit szeretnék mást is.
És mindezt mégis mikor?
A jövő héten valamikor beadom a felmondásomat. Nagyjából a Könyvhéttől kezdődően leszek szabad ember. Aki nem tudja, hogy mikor van az ÜKH, azok kedvéért elmondom, hogy június első hétvégéje.
Nem sajnálod? Nem bántad meg?
Sajnálni igen, megbánni nem, igaz, még el se nagyon hiszem. Ez volt az első munkahelyem és az esetek többségében szerettem. Van néhány nagyon jó kollégám, akiket barátoknak is mernék aposztrofálni, és célom, hogy ne sodródjak el mellőlük teljesen, és kapcsolatban maradjunk.
Sok szempontból jó, hogy itt kezdtem, és ennyi ideig maradtam. Nagyon sokat tanultam, és nemcsak (nem első sorban) szakmai dolgokat, sokkal inkább emberekről, csoportdinamikáról, vezetői magatartásról, együttműködésről, és persze magamról is. Mégis, azt hiszem, amit itt megtanulhattam, azt már tudom (megint nem szakmai dolgokra gondolok természetesen), és ilyenkor ideje váltani.
Egyébként is, túl vagyok már azon a ponton, ahonnan még van visszatérés. Nem tudom elképzelni a szituációt, ahogy beállítok a főnököm irodájába és megmondom neki, hogy “Bocsika, de inkább mégse mennék el, nem baj?”
Azt viszont már most megígérhetem, hogy az utolsó napomon nagyon-nagyon szomorú leszek, és gyanítom, hogy könnyek is lesznek.
És utána mihez kezdesz?
Őszintén? Fogalmam sincs. Megálmodtam magamnak egy állást, de nem tudom, létezik-e ilyen egyáltalán, és ha nem létezik, csinálnak-e az én kedvemért. Van egy hosszú távú vízióm, és az afelé vezető úton szeretnék további lépéseket tenni.
A nyáron egészen biztos, hogy az előzőleg tisztázott fordításon kívül nem szeretnék mást csinálni. Fontos ön-felfedező és -megértő küldetéseim vannak. Rá kell jönnöm, hogy ki vagyok, és mihez kell kezdenem magammal.
Nem félsz, hogy becsavarodsz?
Dehogynem. Nagyon is. Igyekszem kitalálni magamnak dolgokat, amiket csinálok majd. Igyekszem nem félni. Mikor legutóbb munkanélküli voltam, nem éltem meg különösebben jól. Most igyekszem majd másként állni hozzá. Ha úgy alakul, nem tartom kizárhatónak valami önkéntes/karitatív tevékenység felvállalását sem (már keresgélek). Persze ennek ellenére sem zárható ki, hogy megbolondulok, de meg fogom próbálni elkerülni. Ha minden jól megy, elég szigorú napirendhez és szabályokhoz kötöm majd magam. Legrosszabb esetben nem sikerül.
Jó, de mi lesz veled?
Nem tudom. Nagyon sok a munkanélküli, és nagyon sok az álláskereső. Ha véletlen valami egészen más állást kapok is, mint amit szeretnék, belül akkor is könyves fogok maradni, mert nem nagyon tudok mást, amivel kedvem lenne foglalkozni. Legfeljebb álruhás könyves leszek egy darabig. Emiatt kár aggódni. És ha egy pár hónapig nincs állásom, akkor sem halok majd éhen. És ha valahonnan kitesznek próbaidő lejártával, azt meg felfoghatjuk tapasztalatnak.
Akik többé-kevésbé közelebbről ismernek, mindannyian arra jutnak az első meglepődések elmúltával, hogy nem aggódnak értem, mert olyan eltökélt és talpraesett vagyok, hogy majd csak megoldom. Én nem ilyennek ismerem magam, de attól még lehet, hogy nekik van igazuk.
Lehet, de én azt hittem, hogy innen fogsz nyugdíjba menni.
Én is. Úgy tűnik, hogy mégsem. Meg kell majd ezzel is vívnom a magam harcait, le kell küzdenem a gyászomat. Ez a része tartott nagyon sokáig, elengedni és lerombolni mindazokat az álmokat, amiket ebbe az útirányba építettem magamnak. Fogtam magam, és letértem az ösvényről. Hogy találok-e másik ösvényt (esetleg sztrádát) vagy lefejelem az első fát, hamarosan kiderül.
Borzasztóan fontos volt nekem a könyvesbolt, és még egyszer, régen, évekkel ezelőtt voltak illúzióim arról, hogy a Kultúra Terjesztése, meg hogy Társadalom Számára Hasznos Munka, de ezek azóta elmúltak. Most más illúzióim várnak arra, hogy leromboltassanak.
Hát, te tudod…
A “hát, te tudod” megfelelő hangsúllyal kiejtve azt jelenti, hogy “szerintem ez marhaság, de persze ki vagyok én, hogy ezt mondjam, azt csinálsz, amit csak akarsz, de én szóltam előre” csak szerencsére sokkal rövidebb, és így is értem. És igen, lehet, hogy marhaság. És igazából nem, én bizony nem tudom. De hogy vegyem észre, hogy egy új kaland közelít, ha ki se dugom a fejem a metróalagútból, ahol száguldozom egy ismeretlen végállomás felé? Négy és fél éve megy velem a kocsi, néha voltak állomások, amikor le lehetett volna szállni (néhányan meg is tették, sőt, voltak, akiket menet közben lökdöstek le), de én maradtam (egy idő után kényelmes ülőhelyem is lett). Most megint volt egy megálló, és már fölfelé tartok a mozgólépcsőn. Készülök a kalandra, ami odafönn vár rám.
Öt tény
Az utcánkat, ami mostanában egy elfuserált patchworkhöz kezdett hasonlatossá válni, feltörték és le is aszfaltozták. Most nagyon büdös, viszont egyenletes.
A Tescóban egy olyan lány volt a pénztáros, akinek a mai volt az első napja, és nagyon el volt keseredve.
A csokis muffint már annyira ügyesen tudom sütni, hogy ma megpróbáltam aszalt sárgabarackkal dúsítva is. Így is finom.
Rügyezik az orgona.
Nincs kedvem holnap dolgozni menni.
Kategória: Mindennapok
És Te hogy látod?
Lakberendezek
Gondoltam egyet, és áthoztam egy polcot a bátyám szobájából. (D.B., Tőled ezúton is elnézést kérek, nem mintha olyan gyakran használnád a szobádat.) A kérdéses polc megboldogult első életében lemezeket tárolt, tizennégy apró dobozra van osztva, melyek mindegyikébe nyugalmi állapotban, azt tippelem, tíz, esetleg tizenegy sztenderd tokos CD fér.
Én azonban teljesen mást tárolok benne, már csak azért is, mert bár vannak zenei CD-im, nincs a szobámban lejátszó. Jó helyen vannak azok a lemezek odalenn a földszinten, ugyanabban a dobozban, amelyikben költöztettem őket másfél évvel ezelőtt.
Be kellett viszont látnom a lakberendezési elképzelésem csődjét, miszerint nem tartok mütyüröket. Mütyürökre, sajnos, szükség van. Természetesen nem a kétcentis ajándéktárgyakra gondolok, amikre valóban nincs szükségem, hanem olyasmikre, mint a fényképezőgépem, az e-bookom, a térképeim, a fordításhoz használt szótáraim és szakkönyveim, a tál vadgesztenye, amit az ősszel gyűjtöttem a Városház téren az SzTK melletti játszótéren, a könyvjelzőim (komoly mennyiség áll rendelkezésemre) mindenféle borítékok és levelek, a Bűvös Kockám, az egy-egy szerény doboz írható CD és DVD, amit birtoklok, könyvtári könyvek, szemüvegtokok… szóval csupa olyan tárgy, aminek sajnos a kezem ügyében kell lennie, de utálom, hogy foglalják a helyet.
Úgyhogy áthoztam a polcot, és belaktam, még két rekeszt üresen is hagytam (bár terveim vannak velük), és most van hely az asztalomon, és ettől jól érzem magam.
A következő lépés az íróasztalfiókom kiürítése lesz, aztán a fiókos szekrény következik. Egy-egy ilyen rituális átrendezés után tisztának érzem magam, és rendezettnek.
Akkor és azóta
Hogy mi történt igazából, és mit is mondtak a hangok, bár talán izgalmasnak tűnhet, egyáltalán nem az. Mégis fontosnak érzem lejegyezni, leginkább magam okulására, meg azért, mert ha esetleg valaha még egyszer ilyen helyzetbe kerülnék, fel tudjam idézni, milyen is volt.
Nehéz.
Jó volna
Jó volna írni dolgokról, de nehezen jönnek ki belőlem a szavak. Nehezen formálódnak, nehezen alakulnak, és eszük ágában sincs napvilágra kerülni, jobb szeretnek félkész masszaként megrekedni odabenn, és belülről mérgezni.
Brr.
Brutális palacsintahegyek
Pár perc múlva hajnali egy, és én ragacsos, lekváros palacsintát eszem, ugyanis ahhoz van kedvem, és van itthon ragacsos lekvár és palacsinta is.
És ha tíz perc múlva meg ahhoz lesz kedvem, akkor körözöttes – lila hagymás palacsintát is fogok enni, ugyanis ezekből a dolgokból is van itthon.
Senki sem állhat éjjeli kajapusztító hadjáratom útjába, legfeljebb egy kiadós gyomorrontás, de ahhoz speciel nem ragaszkodom.
Kategória: Mindennapok
És Te hogy látod?
Hogy került a tányér az erdőbe?
Még igen régen, középiskolás éveimben történt az eset, és nem tudnám megmondani, miről jutott eszembe. Akárhogy is, volt egy osztálytársnőm, aki pszichológusnak készült (legjobb tudomásom szerint mostanában jó úton jár afelé, hogy az is legyen), és már sok évvel ezelőtt is komoly hajlandóságot mutatott többé-kevésbé komoly tesztek végzésére.
Egy szép napon elmesélt néhányunknak egy történetet, amelynek egyes pontjain meg kellett válaszolnunk egy-egy kérdést. Ha jól emlékszem, még a szemünket is be kellett csuknunk, hogy kellőképp el tudjuk képzelni a környezetet. Nem emlékszem már részletekre, de azt tudom, hogy egy erdőben sétáltattak gondolatban, le kellett írnom az erdőt, az ösvényt, amin haladtam, aztán kellett találkoznom egy fallal, amit szintén el kellett mesélni, aztán valami víz is volt, el kellett dönteni, hogy miféle vízhez értem, forráshoz vagy tengerhez, tóhoz vagy patakhoz, tengerszemhez vagy folyóhoz.
Ha valaki most kérdezne, az erdőben nedves, de kellemesen langyos idő volna, átszűrődne a lombok között a fény, rendes, hagyományos honos tölgyfák volnának, az ösvény többé-kevésbé beláthatóan terjeszkedne előttem, valószínűleg lennének hegyek és völgyek is, bár talán csak azért, mert többnyire ilyen erdőkben jártam eddig. Eljátszanék a gondolattal, hogy letérek az ösvényről, és a magam útját járom, de igazából sosem tenném meg, mert tartanék tőle, hogy eltévedek és nem találok vissza (és mi értelme letérni az ösvényről, ha azért mindig szem előtt akarom tartani), vagy hogy a hajamba akadnának az ágak, és összetörném magam, mikor orra esek egy alattomos gyökérben. Ha akadályba ütköznék, az se fal volna, legfeljebb drótkerítés, az a fajta, amelyik a természetvédelmi területeket szokta elkeríteni, és létrán át lehet mászni fölöttük. A tisztáson napsütés volna, meg zöld fű, ahova simán leülök, de előbb körülnézek, hogy nincsenek-e hangyák a közelben. A víz, gondolom forrás volna (az való egy erdőbe) és így tovább. Hogy ezekből milyen következtetéseket lehet levonni, nem tudom, nem emlékszem már rá.
(Nyilván elég evidens, az erdő a világ, az ösvény az életvezetés, a fal a nehézségekkel való megküzdés stratégiája, a víz a távlatok és a magabiztosság, stb. Mindegy is, nem szeretnék elemzésekbe bocsátkozni.)
A lényeg a következő: az osztálytársnőm egyszer csak, a tisztás után, de még a víz előtt közölte, hogy találok egy tányért az erdőben, írjam le, hogy miféle az a tányér.
Emlékszem a képre, mintha csak most látnám, hogy egy egyszerű, tiszta, fehér, kék-sárga virágos porcelántányér lebeg az út közepén. (Lehetett volna éppen egy cserép is a földön, vagy egy eldobott papírtányér, tudom is én, de az enyém, az bizony lebegett.) És nem bírtam másra gondolni, mint arra, hogy mégis, mi a csodát csinál egy tányér – egy lebegő, tökéletes tányér, ami egy középosztálybeli család konyhájába való – az erdőben, az én erdőmben. Mi keresnivalója van itt egy tányérnak? Hogy került egyáltalán ide?
Mint kiderült, a tányér a párkapcsolatokat szimbolizálja (azaz az ismeretlen befogadását a saját lényünkbe és környezetünkbe). Nekem akkoriban volt meglehetősen stabilnak mondható szerelmi kapcsolatom, már amennyire egy középiskolás szerelem stabilnak mondható. És muszáj volt elgondolkodnom ezen a tüneten. Ez a fiú nem az én életembe való? Vagy egyszerűen csak annyira nagyszerű, hogy magam se hiszem el, hogy itt van? Óvatosan kerülgetem csak, nehogy kárt tegyek ebben a tökéletességben?
Ma is az a meglátásom, hogy egy tányérnak semmi, de semmi keresnivalója nincs az erdőben. Lehet, hogy csak a teszt bugyuta, de az is lehet, hogy az én világról alkotott képembe nem fér bele. Nem tudom, mi a végkövetkeztetés. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy talán nem is kell addig tányérokkal törődnöm, amíg nem merek letérni az ösvényekről, és amíg a kerítésen csak akkor merek átmászni, ha valaki odakészített nekem egy létrát. Talán nem véletlen volt a sorrendiség, előbb az erdő, aztán az ösvény, aztán az akadály, aztán a tisztás, aztán a tányér, és a végén a víz. Talán csak akkor jött el a pillanat tisztázni a végső lépcsőket, ha az elsőkön már felmásztunk.
A hangok
Az úgy volt, hogy azt mondták a hangok, hogy most, vagy soha. És én úgy gondoltam, hogy akkor már inkább most, mint soha.
Tudom, hogy ez rém sejtelmesen hangzik, de majd összeszedem magam, és mindent leírok. Vagy, ha mást nem is, akkor a mindennek a publikus részét.



