A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Chocolate Chip Cookies
Nem érzi jól magát a gyomrom.
Nem tudom, attól van-e, hogy mostanában rengeteg édességet sütök és eszem. A muffinok elég jól szoktak sikerülni, de a múltkor kihagytam belőle a lekvárt. A mai sütiből a só maradt ki, azzal talán kevésbé lenne émelyítő. Egyébként finom. Majd megpróbálom megsózni, mikor legközelebb megkívánom.
De lehet ám más oka is.
Lehet, hogy egyszerűen a munkahely-dolog kezd napról napra rémisztőbb lenni. Lehet, hogy azok a gondolatok zavarták meg az emésztésemet, amikkel délután foglalkoztam. (Jó kis gondolatok voltak ám, csak kellemetlenek.)
De az is lehet, hogy beteg leszek, csak az ellenkezik az elveimmel. És holnap reggel akárhogy alakul is muszáj lesz bemennem, mert nekem kell nyitni a bazárt, és fél egyig senki más nem lesz, akinek lenne kulcsa.
De inkább a sótlan sütikre fogom az egészet. Az mégis egyszerűbb.
Törülköző
Bár volt a táskámban kardigán is, mégis, este mikor fáztam, a buszmegállóban, sokkal jobb érzés volt a babakék fürdőlepedőmbe burkolózni.
A másik dolog
Volt még egy dolog ám, amivel el voltam foglalva mostanában, ami a novemberi regényem befejezése volt. Most éppen befejezett, de nem kész állapotban leledzik. Ezt szintén a munkaviszonyomhoz kötöttem, és nem ok nélkül. Nem emlékszem, mit árultam el róla az ősszel, és nincs kedvem beüzemelni a laptopot, ahol van Net (az asztali gépem hálókártyája gyakorlatilag feladta a harcot, viszont írni itt szeretek jobban, talán pont ezért, meg a normális méretű billentyűzet miatt, és azért is, mert olyan sok üres hely van az asztalomon), úgyhogy nem is nézem meg, most viszont elmesélek róla pár dolgot.
Az elmúlt ősszel csak azt tudtam, hogy megint részt akarok venni a NaNoWriMón, csak úgy, mint az előző években, de fogalmam sem volt róla, hogy hogyan és mivel. Persze, tudtam néhány dolgot. Például azt, hogy valami gyökeresen másra vágyom, mint egy évvel korábban. Nem akartam belefásulni ugyanabba a műfajba. Ki akartam próbálni magam valami másban is. Csak éppen ez nagyon kevés, és ötletek híján gondban voltam. Aztán másfél nappal kezdés előtt jött egyetlen egy (mármint ötlet), és bár nem volt éppen nagyszerű, a szükség óráján az ember nem válogat.
Ez az ötlet volt Benő, akinek egyetlen jelentős tulajdonsága volt: rosszabb volt neki, mint nekem. Ez persze nem egy nagy kunszt, ha megfelelő kontextusban nézzük, akkor meglehetősen jó életem van, jelentősen jobb, mint a világon pármilliárd embernek, de mégis. Benőt megajándékoztam jó szívvel és lassú észjárással, aztán beledobtam a mélyvízbe, ahol az első nehézségek és fröcskölések után úszni kezdett, napról napra ügyesebben. Ezzel párhuzamosan pedig nekem is sikerült a felszínen maradni, egész novemberben és azután, mert volt viszonyítási alapom: ha nagy hirtelenséggel tele lett a hócipőm, nem volt más dolgom, mint Benőre gondolni, akinek bizony még így sokkal rosszabb volt.
Most, hogy a munkaviszonyom a végét járja, és Benőnek komoly szerepe volt abban, hogy nem csavarodtam be teljesen az elmúlt fél évben, ideje volt, hogy megjutalmazzam. Kapott is, olyan fényes, csillogó, rózsaszín hepiendet, amilyet egy Benő csak kívánhat.
Egy ideje
Próbálkozom az írással. Nem akar összejönni. Nem mintha nem járna semmi a fejemben. Még csak nem is arról van szó, hogy nem találnám érdekesnek. Leginkább persze lusta vagyok mindent végiggondolni, és kicsit félek is attól, hogy leírjam a dolgaimat.
Leírni ugyanis félelmetes. Nem azért, mert attól kezdve bárki bármikor elolvashatja, ez az aspektus eddig még soha nem félemlített meg igazán, bár tulajdonképp nem ártana. Egyszerűen csak azért, mert amikor leírom mindazt, ami foglakoztat, és amin gondolkozom, valahogy értelmet és formát nyer azáltal, hogy feltálalom, és pillanatnyilag olyan gondolataim vannak, amiket egyáltalán nem szeretném, ha formát nyernének.
Nagyon sokat olvasok, és a könyveimtől újabb gondolataim támadnak. Éppen ezért újra tervezem indítani a Könyvespolcot, csak hát, elég nehéz egy év kihagyás után visszazökkeni. (Bár persze nem lehetetlen.)
Pedig voltak nagyon jó kis ötleteim, meg néha nagyon rossz ötleteim is. Néha fel is írtam magamnak kulcsszavakat, aztán nem volt kedvem és erőm végigvinni őket. De majd ez is másként lesz.
Ezen kívül pedig azért nem írtam, mert mással voltam elfoglalva. Első sorban a nem annyira új keletű, de mostanában kórosan elharapódzott Facebook-függőségemmel, aminek drasztikusan véget kell vetni, szerintem nagyjából abban a pillanatban, hogy otthagyom a munkahelyemet. Amíg dolgozom, elfogadható, bár nem helyeselhető eljárás, hogy a szabadnapjaimat értelmetlen kattintgatással töltöm, de amint pénzt se keresek, és hasznos dolgokat se csinálok, már nem az. Még ki kell találnom egy pontos szabályozást magamnak, de hajlok rá, hogy napi legfeljebb kétszer fél óra a maximum, ami normális keretek között elviselhetőnek tartok. Majd kiderül.
És ennél többet nem beszélünk arról, hogy mi lesz azután, hogy nincs állásom, mert a gondolat, főleg így estefelé halálra rémít. Nappal, amikor még világos van, könnyebb elviselni. De ilyenkor, mikor már csönd van és sötét, és egymagam vagyok a gondolataimmal, borzasztóan félelmetes.
A szomorú igazság
…az, hogy belül üres és unalmas vagyok. Vannak érdekes szokásaim, körbebástyázom magam bizarr és vicces dolgokkal, jópofa történetekkel, és az emberek, úgy tűnik, el is hiszik, hogy ezek mögött ott vagyok én, aki szintén érdekes, bizarr, vicces és jópofa, meg még sok másik jelző is, amit hajlamosak rám aggatni.
De az igazság az, hogy mindez csak egy lufi, egy védőbástya, és páncéling, ami odabenn kong az ürességtől. Mondanám, hogy védekezési mechanizmus, de a helyzet az, hogy nincs is mit megvédeni a külvilágtól. Egyszerűen csak azért van szükség erre a szokásokból, álarcokból és manírokból álló falra, hogy el tudjam különíteni az én-űrt a külvilág-űrtől.
És ez azért tényleg elég szomorú.