Chocolate Chip Cookies

Nem érzi jól magát a gyomrom.

Nem tudom, attól van-e, hogy mostanában rengeteg édességet sütök és eszem. A muffinok elég jól szoktak sikerülni, de a múltkor kihagytam belőle a lekvárt. A mai sütiből a só maradt ki, azzal talán kevésbé lenne émelyítő. Egyébként finom. Majd megpróbálom megsózni, mikor legközelebb megkívánom.

De lehet ám más oka is.

Lehet, hogy egyszerűen a munkahely-dolog kezd napról napra rémisztőbb lenni. Lehet, hogy azok a gondolatok zavarták meg az emésztésemet, amikkel délután foglalkoztam. (Jó kis gondolatok voltak ám, csak kellemetlenek.)

De az is lehet, hogy beteg leszek, csak az ellenkezik az elveimmel. És holnap reggel akárhogy alakul is muszáj lesz bemennem, mert nekem kell nyitni a bazárt, és fél egyig senki más nem lesz, akinek lenne kulcsa.

De inkább a sótlan sütikre fogom az egészet. Az mégis egyszerűbb.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Törülköző

Bár volt a táskámban kardigán is, mégis, este mikor fáztam, a buszmegállóban, sokkal jobb érzés volt a babakék fürdőlepedőmbe burkolózni.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

A másik dolog

Volt még egy dolog ám, amivel el voltam foglalva mostanában, ami a novemberi regényem befejezése volt. Most éppen befejezett, de nem kész állapotban leledzik. Ezt szintén a munkaviszonyomhoz kötöttem, és nem ok nélkül. Nem emlékszem, mit árultam el róla az ősszel, és nincs kedvem beüzemelni a laptopot, ahol van Net (az asztali gépem hálókártyája gyakorlatilag feladta a harcot, viszont írni itt szeretek jobban, talán pont ezért, meg a normális méretű billentyűzet miatt, és azért is, mert olyan sok üres hely van az asztalomon), úgyhogy nem is nézem meg, most viszont elmesélek róla pár dolgot.

Az elmúlt ősszel csak azt tudtam, hogy megint részt akarok venni a NaNoWriMón, csak úgy, mint az előző években, de fogalmam sem volt róla, hogy hogyan és mivel. Persze, tudtam néhány dolgot. Például azt, hogy valami gyökeresen másra vágyom, mint egy évvel korábban. Nem akartam belefásulni ugyanabba a műfajba. Ki akartam próbálni magam valami másban is. Csak éppen ez nagyon kevés, és ötletek híján gondban voltam. Aztán másfél nappal kezdés előtt jött egyetlen egy (mármint ötlet), és bár nem volt éppen nagyszerű, a szükség óráján az ember nem válogat.

Ez az ötlet volt Benő, akinek egyetlen jelentős tulajdonsága volt: rosszabb volt neki, mint nekem. Ez persze nem egy nagy kunszt, ha megfelelő kontextusban nézzük, akkor meglehetősen jó életem van, jelentősen jobb, mint a világon pármilliárd embernek, de mégis. Benőt megajándékoztam jó szívvel és lassú észjárással, aztán beledobtam a mélyvízbe, ahol az első nehézségek és fröcskölések után úszni kezdett, napról napra ügyesebben. Ezzel párhuzamosan pedig nekem is sikerült a felszínen maradni, egész novemberben és azután, mert volt viszonyítási alapom: ha nagy hirtelenséggel tele lett a hócipőm, nem volt más dolgom, mint Benőre gondolni, akinek bizony még így sokkal rosszabb volt.

Most, hogy a munkaviszonyom a végét járja, és Benőnek komoly szerepe volt abban, hogy nem csavarodtam be teljesen az elmúlt fél évben, ideje volt, hogy megjutalmazzam. Kapott is, olyan fényes, csillogó, rózsaszín hepiendet, amilyet egy Benő csak kívánhat.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Egy ideje

Próbálkozom az írással. Nem akar összejönni. Nem mintha nem járna semmi a fejemben. Még csak nem is arról van szó, hogy nem találnám érdekesnek. Leginkább persze lusta vagyok mindent végiggondolni, és kicsit félek is attól, hogy leírjam a dolgaimat.

Leírni ugyanis félelmetes. Nem azért, mert attól kezdve bárki bármikor elolvashatja, ez az aspektus eddig még soha nem félemlített meg igazán, bár tulajdonképp nem ártana. Egyszerűen csak azért, mert amikor leírom mindazt, ami foglakoztat, és amin gondolkozom, valahogy értelmet és formát nyer azáltal, hogy feltálalom, és pillanatnyilag olyan gondolataim vannak, amiket egyáltalán nem szeretném, ha formát nyernének.

Nagyon sokat olvasok, és a könyveimtől újabb gondolataim támadnak. Éppen ezért újra tervezem indítani a Könyvespolcot, csak hát, elég nehéz egy év kihagyás után visszazökkeni. (Bár persze nem lehetetlen.)

Pedig voltak nagyon jó kis ötleteim, meg néha nagyon rossz ötleteim is. Néha fel is írtam magamnak kulcsszavakat, aztán nem volt kedvem és erőm végigvinni őket. De majd ez is másként lesz.

Ezen kívül pedig azért nem írtam, mert mással voltam elfoglalva. Első sorban a nem annyira új keletű, de mostanában kórosan elharapódzott Facebook-függőségemmel, aminek drasztikusan véget kell vetni, szerintem nagyjából abban a pillanatban, hogy otthagyom a munkahelyemet. Amíg dolgozom, elfogadható, bár nem helyeselhető eljárás, hogy a szabadnapjaimat értelmetlen kattintgatással töltöm, de amint pénzt se keresek, és hasznos dolgokat se csinálok, már nem az. Még ki kell találnom egy pontos szabályozást magamnak, de hajlok rá, hogy napi legfeljebb kétszer fél óra a maximum, ami normális keretek között elviselhetőnek tartok. Majd kiderül.

És ennél többet nem beszélünk arról, hogy mi lesz azután, hogy nincs állásom, mert a gondolat, főleg így estefelé halálra rémít. Nappal, amikor még világos van, könnyebb elviselni. De ilyenkor, mikor már csönd van és sötét, és egymagam vagyok a gondolataimmal, borzasztóan félelmetes.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

A szomorú igazság

…az, hogy belül üres és unalmas vagyok. Vannak érdekes szokásaim, körbebástyázom magam bizarr és vicces dolgokkal, jópofa történetekkel, és az emberek, úgy tűnik, el is hiszik, hogy ezek mögött ott vagyok én, aki szintén érdekes, bizarr, vicces és jópofa, meg még sok másik jelző is, amit hajlamosak rám aggatni.

De az igazság az, hogy mindez csak egy lufi, egy védőbástya, és páncéling, ami odabenn kong az ürességtől. Mondanám, hogy védekezési mechanizmus, de a helyzet az, hogy nincs is mit megvédeni a külvilágtól. Egyszerűen csak azért van szükség erre a szokásokból, álarcokból és manírokból álló falra, hogy el tudjam különíteni az én-űrt a külvilág-űrtől.

És ez azért tényleg elég szomorú.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!