The past revisited

Papíron, statisztikusan kimutatható eredményt ma sem tudok felmutatni, de azt biztosan tudom, hogy ez nem volt elvesztegetett nap. Nagyon korán keltem fel, sokkal korábban, mint ahogy szeretek. Még egészen hűvös volt odakinn, annyira korán. Ugyanis volt egy tervem. Hogy ostoba terv volt-e vagy sem, nem tudom megítélni, mégis tartottam magam hozzá.

Október óta készültem rá. Ma jött el a napja, hogy sikerült is rászánnom magam. Látogatást tettem egyszer volt általános iskolámba. “Egyszer volt” azért is, mert most volt tíz éve, hogy elballagtam onnan, “egyszer volt” azért is, mert már nem is az a neve, ami régen volt, pedig már az én pályafutásom alatt is két neve volt, és “egyszer volt” azért is, mert összevonták egy másik iskolával is, és ezért alkalmasint tele van olyan tanárokkal is, akiket nem ismertem soha, és nem is szeretnék már megismerni (persze miért is kellene?)

Világéletemben az a fajta ember akartam lenni, akit senki sem jegyez meg, akire nem emlékeznek. Amikor reggel jelentéskor már harmadjára számoljuk meg az osztályt, és csak azt tudjuk, hogy valaki hiányzik, de nem jövünk rá, hogy ki lehet az a valaki – az akartam lenni. Szürke akartam lenni és beleolvadni a tömegbe, nem kilátszani, nem lenni más, nem lenni különleges. Éppen olyan lenni, mint a többiek: nem mint valaki konkrét, hanem összességében. Feloldódni a mindenségben, eltűnni a kollektívában. Valószínűleg van benne igazság, hogy arra vágyakozunk, amit soha nem kaphatunk meg.

Olyannyira nem sikerült ezt az állapotot elérnem, hogy hiába telt el tíz év, híztam tizenöt kilót (nagyon sovány voltam akkoriban), nőttem pár centit, a hajamból viszont hiányzik nagyjából hatvan, szóval mintha mi sem történt volna, mindenki, még az olyan tanárok is, akik soha nem is tanítottak, vagy az “új” igazgatónő, aki hetedikes koromban került oda, és egyáltalán nem is kellett volna ismernie, szóval tényleg mindenki felismert, már messziről odaintegetett nekem, köszönt, mosolyogtak, örültek. Hihetetlen élmény volt, hihetetlen a szónak eredeti jelentésében, miszerint olyasmi, amit nem lehet elhinni.

Mindenki kíváncsi volt rám, egytől egyig. Nagyon különleges, és nem hétköznapi élmény ha egy nap tucatnyi embernek kell elmondani nagyjából másfél percben, hogy mi történt veled az elmúlt tíz évben. Igen, el lehet mondani, és pszichológiai-önismereti gyakorlatnak sem utolsó. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy nagyon másfajta perspektívába helyez mindent. Tíz év telt el azóta, hogy a kis fehér kalapomban, tarka nyakkendőmben, a virágaimmal és a lufimmal álltam az egész iskola előtt, és hallgattam, hogy méltatják tanulmányi eredményeimet és más kiválóságaimat, és nevem bejegyzésre került az iskola dicsőségkönyvébe. Nagyon hosszú tíz év volt.

Közben a világ, amilyennek tizennégy évesen ismertem nemcsak egyszerűen darabjaira hullott, hanem atomjaira zuhant szét, felmorzsolódott, porrá égett és megszűnt létezni. Az egész. Mindenestül. És aztán, fokozatosan és lassan, de felépült valami más, valami új. Az, ami most az életem. Nem valami csillogó, nem dicsőségtáblára kínálkozó, nem csak kicsit sárga és nagyon savanyú, de az enyém.

Hogy ezt az apróságot elmulasztottam megemlíteni? Hogy amikor még általános iskolás voltam, minden rendben volt velem? Jó, nem minden, értelemszerűen. De nem voltam nagyon zűrös kiskamasz, a problémáim abban maximálódtak, hogy kiszekáltak a világból az osztálytársaim, és gyűlöltem őket.

(Akkor is nagyon sokat beszéltem és nagyon sokat agyaltam, sokszor ostobaságokról és ostobaságokon. De ez nem változott olyan sokat.)

De egyébként én voltam a kiskakas a szemétdombon, a lábaim előtt hevert a világ, és felfelé ívelni látszott a karrierem. És kár volna tagadni, nagyon jó dolog olyan emberekkel találkozni, akik akkor ismertek, amikor még normális voltam. Sőt, mi több, nem egyszerűen normális, hanem egyenesen ígéretes. Ez persze most azzal járt, hogy alkalmasint sokkolnom kellett mindenkit például azzal, hogy nem mentem egyetemre… de hát ez van. Nem nagy ár azért az érzelmi dózisért, amit ma begyűjtöttem.

Mert annyira könnyű őszintének lenni azokkal az emberekkel, akik akkor ismertek és akkor szerettek, amikor esetlen, csupa kéz, csupa láb és csupa nagy ötlet kiskamasz voltam, mert nekik már nem lehet csalódást okozni. Ők azok, akik láttak akkor is, amikor olyan voltam, amíg nem szívesen vállalok föl még ma sem. A szemük előtt vészeltem át olyan (akkor hatalmasnak tűnő) érzelmi viharokat, amikhez akkor még nem találtam a szavakat. És az ő arcuk az, amiről tökéletesen le tudom olvasni, hogy mit gondolnak, mikor elmondom nekik, hogy mi lett belőlem, hol állok most, és merre tartok. Ők azok, akiknek meg lehet vallani az igazságot a rémséges időről, ami a lámpaoltás és az elalvás között köszönt be, amikor a rossz gondolatok jönnek és a nagy kérdések, arról, hogy ki vagyok, mi vagyok, hova megyek, és mire vagyok jó azon kívül, hogy semmire.

Azt hiszem, jó üzletet kötöttem, mikor felső tagozatos koromban az osztálytársaim helyett az iskolához és a tanárokhoz kötődtem inkább. Akkor ők is éppen olyan ostoba gyerekek voltak, mint én, és most, vélhetőleg éppen olyan ostoba fiatalok, mint én. De a felnőttek már akkor is felnőttek voltak, és most is azok, és mellettük érzem és látom magamon a változást.

Nem tudom, van-e nagyobb élmény annál, mint egy tizenakárhány évre visszamenő félreértést egyszer csak tisztázni. Mert most már ismerem a szavakat azokhoz a régi érzésekhez, amikor csak vágyakoztam, gondoltam nagyokat, és vártam, hogy valaki felismerje ezeket a vágyakat. És mikor ezeket a régi, kimondatlan feszültségeket egy pár mondattal fel lehet oldani, az olyan, de olyan jó érzés, hogy amellett még a feloldást csaknem törvényszerűen követő ölelkezés is eltörpül, pedig ölelkezni jó.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .