Elmebaj

A fürdőszobában a mai napon 38 fokot mértem. A szobámban ehhez képest csupán fagypont fölötti 33 fokos hűvös van. A konyhában konstans 29 és fél, ott viszont nem tudok dolgozni, legfeljebb előre megrágni a szöveget (azaz szótárazni és most éppen a baseball magyar terminológiáját kutatni, de mi ez nekem az eddigi más bizarr témák után?)

Mindazonáltal nem célom hőmérsékleti kimutatásokat közölni. Egyszerűen csak fontosnak találtam jelezni, hogy ez az a hőmérséklet, amikor már elkezdenek hibásan funkcionálni a rutinszerű készségek is. Azok a mozdulatok, amik többnyire mennek maguktól is – kulcs kiszedése a zárból, laptop eltétele a helyére, mobiltelefon billentyűzárának feloldása, a konyhában a különböző dolgok megfelelő szekrényből történő elővétele – nem sikerülnek azonnal, vagy akár fel se tűnik, hogy nem sikerülnek, csak akkor, mikor keresni kezdeném a tárgyakat a helyükön, és nincsenek ott.

Továbbá ma volt a napja annak is, hogy a családunk egy újabb ventilátorral gazdagodott, mert némiképp tarthatatlannak bizonyult az állapot, hogy folyamatosan egymás szobájából lopkodtuk el az egyetlen közös példányt. Kicsit olyan a szituáció, mint amikor csak egy internet-hozzáférésünk volt, és lökdöstük el egymást a számítógéptől.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Egysíkú

Nincs nagy kedvem a melegről írni, mert, köztünk legyen szólva, nem valami érdekes téma.

Csakhogy a fordításról sincs nagy kedvem írni, mert, köztünk legyen szólva, az azért elég érdekes, de a folyamata leginkább csak nekem, a könyv meg majd csak hónapok múlva jelenik meg.

Mást meg nem nagyon csinálok, csak olyasmit, ami még ennyire sem publikus, pedig az – akárki között legyen is szólva – nagyon is érdekes.

Hát, ez van.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Irgalmatlan

Ebben a melegben még gondolkozni sem bírok.

Nemhogy írni. Főleg, hogy még a csuklóm is bedagad ilyenkor. Se egeret fogni, se billentyűt püfölni nem megy valami könnyen.

Arról meg jobb nem is beszélni, hogy hogyan lehet ilyenkor téli, zimankós, hóeséses, fogvacogós könyvön dolgozni.

Meleg, meleg, meleg, meleg, meleg. Még a bokámon is izzadság csorog. Meglehetősen bizarr.

Háromnegyed tíz van, és most kezdett csak odakinnről pár fokkal hűvösebb levegő bejönni, mint amilyen idebenn van. Ki is nyitottam az ablakot ütközésig, és várom, hogy jó legyen. Meg rásegítek a ventilátorral.

Az a baj, hogy az elviselhető hőmérsékletű órák száma meglehetősen alacsony egy nap, és mind az alvásra, mind az érdemi munkára csak ez a kevés alkalmas.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Napok óta

Minden éjjel szörnyűségeket álmodok. Nem népirtás-világvége típusú szörnyűségeket, nem is vérontásos-darabolós horror típusú szörnyűségeket, hanem olyasmit, ami érzelmileg merít ki, de annyira, hogy mikor felébredek (hihetetlen erővel felpattan a szemem hol négy óra körül, hol csak egészen későn, fél hétkor, mint ma) még percekig fekszem az ágyban, remegek, és próbálom elhitetni magammal, hogy ez még mindig az én életem, az a réges-régi élet, ami valamikor egymillió évvel korábban, mielőtt a sok kapcsolati és emocionális rettenet megtörtént volna, az enyém volt.

Ilyenkor földöntúli erőkkel ragaszkodom a magam kis szaros életéhez, ami, legyünk őszinték, nem valami nagy szám. De valaki más kis szaros életére azért le nem cserélném.

Részint nem nagy kár, hogy ezeket álmodom. Úgy tudom, egy-egy álom igazából nem tart 15 percnél tovább, bármilyen intenzívnek és hosszúnak tűnik is ébredés után. Nem volt az. Másrészt felszabadít történeteket, ötleteket, gondolatokat, olyasmiket, amiket valószínűleg nem mertem volna végiggondolni másképp.

Apám egyszer, még évekkel ezelőtt megtiltotta, hogy írjak róla, így nem írok. Annyira talán nem is volna fontos, de a napokban sokat gondolok rá, mert azt hiszem, ideje lenne vele is átalakítani, újradefiniálni és kicsit megtisztítani a kapcsolatomat. Olyasmi ez, amit mostanában nagyon sok dologgal és személlyel teszek. Tudom, hogy ezeknek az álmoknak köze van a fel nem oldott feszültségekhez és persze van ott, közvetlen mellettük nagyon-nagyon-nagyon sok düh is.

Nem tudom, ilyenkor mit lehet tenni. Nem a megbocsátásra gondolok, mert az egy dolog, az egy “egyszerű” döntés arról, hogy nem haragszom többet, és nem is emlegetem. (Igen, tudom, hogy ennél talán kicsit több, de a lényege az, hogy elengedem a mérgem, és hagyom, hogy átvegye a helyét valami más, szeretet, vagy ilyesmi.) De mitől “múlik el”, mitől oldódik fel, vagy oldódik meg az ilyesmi? Az eddigi, meglehetősen rövid praxisomban nem segített még más, mint a leülünk-és-tisztázzuk modellje. De ha valakivel azt kell közölnöd, hogy “igen, még ennyi év után is irtózatosan dühös vagyok rád azért, mert” és utána felsorolod, hogy mi az, ami tönkretett téged, az egyrészt nagyon nehéz számodra, másrészt bántó és támadásos jellegű a másikra nézvést, harmadrészt, mint nem olyan rég sikerült rájönnöm (jobb később, mint soha), hogy vannak a világon “nem agyalós” típusú emberek is, akiknek nem létszükségletük a dolgok tisztázása, a helyzetek feloldása, és a mindenség megértése. És akinek ez nem fontos, aki nem ebben él, annak nincsenek is stratégiái egy ilyen helyzetre. Azzal nem lehet tisztázni dolgokat, mert védekező és megmagyarázó módba állnak, és rövidesen viszonttámadásba kezdenek.

És nem, ez már mind nem apámról szól. Ez arról szól, hogy nem tudom, fel lehet-e egy kétoldalú konfliktust oldani egyedül, és ha igen, akkor hogyan. És hogy miért gondolom azt, hogy nem.

Mert ezek az álmok, bármennyire is nem szeretném kimondani, arról szólnak, hogy hiába hagytam ott a könyvesboltot, hiába élek szabad és felelőtlen életet, hiába nem zavar (még) különösebben, hogy nincs munkám, vagy hogy nem tudom még, hogyan fogok keresni, hiába vagyok a felszínen elégedett, mert a mélységben komoly forrongások vannak, és kitörni vágynak. Olyanok, amikben megvan a lehetőség arra, hogy darabokra törjek alattuk, de talán arra is, hogy tényleg megtisztulva és új emberként, kvázi tiszta lappal kezdhessem ősszel az új életemet.

Mert, most már tudom, ezt szeretném. Félretenni és lezárni a kisgyerekkori, az általános iskolás, középiskolás és az azt követő évek démonait. Nem bezárni őket egy szekrénybe, egyrészt azért, mert kevés a szekrény, másrészt meg azért, mert a csontvázak hajlamosak kiborulni onnét, és nagyobb riadalmat keltenek, mint egyébként indokolt volna. Sok-sok évig azzal az ürüggyel, hogy felelősséget vállalok mindenért, kéjes örömmel dagonyáztam az önsajnálatban (és öngúnyban) a csontváz-pajtásokkal, és eljött az ideje, hogy ezzel felhagyjak.

Annak idején terápián azt tanultam, hogy nem szabad a múltunk egyetlen pillanatát sem bánni, sem megtagadni, sem azt kívánni, hogy bárcsak ne történt volna, vagy ne így történt volna, mert minden egyes múltbéli döntés tett azzá, aki most vagy. Az összes parányi lépés beépült a személyiségedbe. És ha a múltad tagadod meg, magad tagadod meg. Ez nagyon szépen hangzik, és azt is tudom, hogy igaz. De – és itt jön a becsapás – mi van akkor, ha nem szeretsz az lenni, aki vagy? Ha éjszakánként, lámpaoltás után az a kérdés gyötör, hogy mire vagy jó, azon kívül, hogy semmire?

Ha nem szeretek az lenni, aki vagyok, és emellett a múltam vagyok, akkor nem szeretem a múltamat, nem szeretem azt, amivé váltam a múltam által. (Tiszta sor.) A múltat megváltoztatni nem tudom. De megpróbálhatom megszeretni, vagy, ha azt nem is, olyan perspektívába tenni, ahonnét nézve elviselhető, és olyan pozícióba juttatnom magam, ahonnan már nyitva áll az út, hogy olyanná váljak, ahogy talán szerethetném magam.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Morgolódik egy karakteren

Kicsinyes tőlem, tudom. De ahányszor meglátom, hogy karakter, sikoltozni tudnék. Van rá szép magyar szó, úgy mondják, hogy szereplő. Próbáltam lenyelni a kitöréseimet, győzködtem magam, hogy csak túlérzékeny és finnyás vagyok. Aztán fellapoztam mindenféle kézikönyveket, és az alábbi eredményekre jutottam:

character

  1. jelleg, jellemző vonás, saját(os)ság
  2. jellem, karakter man of character jellemes ember
  3. karakter, betű
  4. szereplő, alak, figura
  5. (különös) alak, pofa shady character gyanús, zűrös figura
  6. [írott] referencia

(Lázár-Varga: Angol-Magyar szótár, 2009., 174-175. oldal)

karakter gör

  1. jellem
  2. jellemszilárdság, lelkierő
  3. jellegzetesség, jellemző vonás
  4. nyomd írásjel (betű, szám, stb.); vmely meghatározott fajtája
  5. inf több elemből kialakított írásjel

(Bakos : Idegen szavak és kifejezések kéziszótára, 1997., 382. oldal)

karakter

  • jellem
  • lelkierő, jellemerő, jellemszilárdság
  • jelleg, jellemző vonás, jellegzetesség
  • betű, írásjel, leütés

(Tótfalusi: Idegen szavak magyarul, 2001., 135. oldal)

karakter

  • <vkié> jellem
  • <vmié> jelleg

szereplő

  • <irodalmi műben> alak
  • <darabban, filmben hivatásszerűen játszó, kül. ha férfi> színész
  • <eseményben, tevékenységben:> rész(t)vevő
  • <ill. műsorban, rendezvényenyen> közreműködő
  • <aki vhol ott van, vmiben részt vesz> jelenlevő

(O. Nagy – Ruzsiczky: Magyar szinonimaszótár, 1980., 192. és 370. oldal)

karakter

  • jellem, hajlam, természet, alaptermészet, lelkialkat
  • jelleg, jellegzetesség, sajátosság, jellemző vonás
  • egyéniség, jellemszilárdság, lelkierő
  • (szak) írásjel, betű, leütés

szereplő II (fn)

  • színész, aktor (rég), statiszta, figurás (rég)
  • alak, figura

(Kiss: Magyar szókincstár, 2001., 415. és 796. oldal)

karakter

  • ‘jellem’; jelleg’: a táj délszaki karaktere
  • ‘<összetétel előtagjaként> egy-egy uralkodó jellemvonást kidomborító’: karakterszínész, karakterszerep
  • ‘<számítástechnikában> a szöveg alapegysége, egy betű, szám, írásjel vagy szóköz’

* Nemzetközi szócsalád a latin character (‘bélyeg’; ‘sajátság’) nyomán; ez a görög kharaktér (‘véső, véset, bélyeg, jelleg, jellemvonás’) átvétele, forrása a kharasszó, tkp. kharak-szó (‘bevés’) ige. *

(Tótfalusi: Idegen szavak etimológiai szótára, év nélkül, 195. oldal)

konklúzió :) összegzés

Az angol “character” szó jelent többek között szereplőt is, de a magyar nyelv külön szót használ rá.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Most sokkal jobban érzem magam. :)

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!

Most

Eljutottam ahhoz a bizonyos kásahegyhez, amiről mikor kicsi voltam, az apukám mindig magyarázott. Az a kásahegy, amelyik halálosan unalmas, nem látni a végét, és mégis át kell rágnod magad rajta, mert bármit is csinálsz, megkerülni nem tudod.

Ugyanaz az időszak ez, mint a NaNoWriMo második hete. Amikor már alábbhagyott a kezdeti lelkesedés, de a végét még nem látni. Ez az a pont, amikor újra meg kell harcolni magammal, és győzni is kell. Különben ugyanis itt maradok egy egyharmadáig lefordított regénnyel, amiért senki sem fog se megdicsérni, se fizetni. Rossz üzlet.

Az talán a legbosszantóbb az egészben, hogy nincs semmi más, amit inkább csinálnék. Nincs mihez kezdenem, ettem már, ittam már, fürödtem, agyonüthetnék még néhány órát a Facebookon vagy a Molyon, de minek? Az tényleg csak az idő agyonütése, márpedig nem azért hagytam ott a munkahelyemet, és nem arra tettem fel az idei nyarat, hogy megpróbáljak túl lenni rajta. Elvileg az a cél, hogy tanuljak, hasznos legyek, és újjászületve és felfrissülve vághassak neki egy új, kicsit más, kicsit jobb életnek az ősszel.

Ezt sem értem egyébként. Egyszerűen nem érzem, nem hiszem, és nem tudom, hogy munkanélküli vagyok. Egyszerűen érthetetlen az egész. Nem nehezedik rám gyilkos súllyal, nem terhel, nem aggaszt. Igaz, a pénzem fogytán van, és meglehetős bűntudattal költök. Ez igaz, de ez eddig se volt másként. Allergiás vagyok a pénzköltésre. Mégis, egyszerűen nem vagyok képes felmérni a valódi helyzetemet, illetve annak a súlyosságát. Talán mert könnyelmű vagyok, vagy talán mert van egy feladatom, ami nem hagyja, hogy becsavarodjak. Mit tudhatom én?

Persze, meg kellene tudnom. Meg kellene értenem. Át kellene vészelnem. És, ha nem tévedek nagyot, a “kellene” szót nem volna szabad soha használni. Meg nem mondom, melyik könyvben olvastam, de mégis. Bár, azt hiszem, ott arról szól a dolog, hogy nem szabad abban a tudatban élni, hogy mások mit várnak tőlünk, és hogy mik a helyes döntések egyes szituációkban. És ennek egy részével remekül megbirkózom. El tudom fogadni a magam gyengeségeit, és felismerem, hogyha valamit csak azért csinálok, mert egyszerűen jól esik. De nagyon nehezen tudom fegyelmezni magam, és irányítani. Erre való a “kellene” szó. Amikor tudom, hogy mit szükséges végrehajtani, és erre emlékeztetem magam. Azért feltételes módban, mert éppen nem azzal foglalkozom.

Talán elmegyek egy doboz narancslét venni, aztán nekivágok a munkának. Vagy szobabiciklizem egy húsz percet, és utána nekivágok. De az is lehet, hogy csak veszek egy mély levegőt, és nekivágok most, nyomban.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Olasz lélek, olasz szív

Eddig is tudtam, hogy vannak könyvek, amiket bizonyos korban kell elolvasni ahhoz, hogy élvezhetőek legyenek. Ha elmulasztod a megfelelő pillanatot, akkor nincs mit tenni, a kár megesett, és nem lehet már orvosolni. A Szív olyan könyv, ami mindig a látóteremben volt: épp csak saját példányom nincs belőle. Mindenütt láttam, többször ajánlották is, még talán meg is fogdostam, de nem olvastam el egy számjegyű koromban.

Nem rossz könyv, nem is volna tisztességes ilyesmit állítani. Mélységesen kedves. Telis-tele van érzelmekkel, és nem ám a közel-kelet európai visszafogott fajtával: csupa túláradó öröm és bánat, csókok, könnyek, ölelések. Mindenki mindenkit megérint, tanárokat, szülőket, osztálytársakat, idegeneket, annyira intenzíven, hogy már néha-néha lúdbőröztem tőle.

Adva van közel ötven, tíz év körüli kisfiú, egy olasz népiskola harmadik osztálya, egy szomorú, ámde bölcs és szeretetteli tanító. A másodlagos szereposztásban jelen van egy erkölcscsősz édesapa és egy csupa szív anyuka. Folyamatosak a történések, csupa apró-cseprő mindennapi jelenség, amikből felépül az elemisták élete – semmi különleges. A cselekménynél sokkal fontosabb az érzelmi hangszín, ami megüli az egész kis zöld könyvet. Csupa Erkölcs, Nemesség, Hazafiság, Helyes Viselkedés és Jóság, így, csupa-csupa nagybetűvel.

Enrico naplójában örökíti meg a tanév történéseit, de kissé rendhagyó napló az övé, ugyanis nem a szigorúan titkos típusba esik. A szülei is olvassák, a nővére is olvassa, és időről időre hozzáteszik a maguk véleményét, leveleket írnak a helyes ösvényről időnként letérő kisfiúnak. Enrico mindannyiszor magába száll, és helyrehozza az okozott, többnyire nem túl komoly kárt.

Ezen felül pedig minden hónapban lediktál a tanító úr egy elbeszélést egy kiváló olasz hazafiról, akik többször adják életüket a nemes célért, mint ahányszor nem, és ezek a történetek szintén bekerülnek a naplóba. Szájbarágós, erkölcsnemesítő olvasmányok ezek, megvallom, egyszer-kétszer már kedvem támadt átlapozni rajtuk, vagy félhangosan tippelgettem, hogy “ez is meghal-e a végén”.

A lényeg azonban nem ez. Nem az, hogy kicsit nehezen rágtam át magam rajta, csaknem egy hétig küzdöttünk egymással, Enrico meg én. Nem is az, hogy kissé negédesnek és megmondósnak találtam. Hanem az a fontos – és itt a hangsúly -, hogy nincs elvi hiba a könyvben. Következetes, ugyanazt a hangulatot, ugyanazt az életeszményt követi az első oldaltól az utolsóig (és nem direktebb, mint mondjuk Eleanor H. Porter Pollyanája az Élet játékában). Biztosra veszem, hogy ha tizenöt évvel korábban olvasom, ha kedvenc könyvem nem is lesz, de élveztem volna.

És ez a gondolat vezetett el a legfőbb felismerésre végül: egy bizonyos korig a gyerek ha nincs is szüksége rá, de szívesen veszi, vagy legalább is nem bánja a “megmondást”. És alapvetően nincs is ezzel baj. Nem merek általánosítani, és minden gyerekre vonatkoztatni, de magamról tudom, hogy nagyon szerettem az olyasfajta útmutatást, hogy hogyan kell helyesen viselkedni, mi az etikus megoldása egy helyzetnek, és főleg, hogyan kell jó embernek lenni. Egyfajta kézikönyvet kerestem – és talán keresek még ma is – arról, hogy mik az élet játékszabályai.

A nagy kár csak az, hogy egy bizonyos kor fölött az ember már nem viseli jól a kinyilatkoztatást. Nem szereti, ha levonják számára a tanulságokat, és előre megrágják a mondanivalót. A másik nagy kár pedig az, hogy ennek a bizonyos kornak – bármennyi lett légyen is – már fölötte vagyok. Ezért nem tudtam maradéktalanul élvezni a Szívet.

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!