Napok óta

Minden éjjel szörnyűségeket álmodok. Nem népirtás-világvége típusú szörnyűségeket, nem is vérontásos-darabolós horror típusú szörnyűségeket, hanem olyasmit, ami érzelmileg merít ki, de annyira, hogy mikor felébredek (hihetetlen erővel felpattan a szemem hol négy óra körül, hol csak egészen későn, fél hétkor, mint ma) még percekig fekszem az ágyban, remegek, és próbálom elhitetni magammal, hogy ez még mindig az én életem, az a réges-régi élet, ami valamikor egymillió évvel korábban, mielőtt a sok kapcsolati és emocionális rettenet megtörtént volna, az enyém volt.

Ilyenkor földöntúli erőkkel ragaszkodom a magam kis szaros életéhez, ami, legyünk őszinték, nem valami nagy szám. De valaki más kis szaros életére azért le nem cserélném.

Részint nem nagy kár, hogy ezeket álmodom. Úgy tudom, egy-egy álom igazából nem tart 15 percnél tovább, bármilyen intenzívnek és hosszúnak tűnik is ébredés után. Nem volt az. Másrészt felszabadít történeteket, ötleteket, gondolatokat, olyasmiket, amiket valószínűleg nem mertem volna végiggondolni másképp.

Apám egyszer, még évekkel ezelőtt megtiltotta, hogy írjak róla, így nem írok. Annyira talán nem is volna fontos, de a napokban sokat gondolok rá, mert azt hiszem, ideje lenne vele is átalakítani, újradefiniálni és kicsit megtisztítani a kapcsolatomat. Olyasmi ez, amit mostanában nagyon sok dologgal és személlyel teszek. Tudom, hogy ezeknek az álmoknak köze van a fel nem oldott feszültségekhez és persze van ott, közvetlen mellettük nagyon-nagyon-nagyon sok düh is.

Nem tudom, ilyenkor mit lehet tenni. Nem a megbocsátásra gondolok, mert az egy dolog, az egy “egyszerű” döntés arról, hogy nem haragszom többet, és nem is emlegetem. (Igen, tudom, hogy ennél talán kicsit több, de a lényege az, hogy elengedem a mérgem, és hagyom, hogy átvegye a helyét valami más, szeretet, vagy ilyesmi.) De mitől “múlik el”, mitől oldódik fel, vagy oldódik meg az ilyesmi? Az eddigi, meglehetősen rövid praxisomban nem segített még más, mint a leülünk-és-tisztázzuk modellje. De ha valakivel azt kell közölnöd, hogy “igen, még ennyi év után is irtózatosan dühös vagyok rád azért, mert” és utána felsorolod, hogy mi az, ami tönkretett téged, az egyrészt nagyon nehéz számodra, másrészt bántó és támadásos jellegű a másikra nézvést, harmadrészt, mint nem olyan rég sikerült rájönnöm (jobb később, mint soha), hogy vannak a világon “nem agyalós” típusú emberek is, akiknek nem létszükségletük a dolgok tisztázása, a helyzetek feloldása, és a mindenség megértése. És akinek ez nem fontos, aki nem ebben él, annak nincsenek is stratégiái egy ilyen helyzetre. Azzal nem lehet tisztázni dolgokat, mert védekező és megmagyarázó módba állnak, és rövidesen viszonttámadásba kezdenek.

És nem, ez már mind nem apámról szól. Ez arról szól, hogy nem tudom, fel lehet-e egy kétoldalú konfliktust oldani egyedül, és ha igen, akkor hogyan. És hogy miért gondolom azt, hogy nem.

Mert ezek az álmok, bármennyire is nem szeretném kimondani, arról szólnak, hogy hiába hagytam ott a könyvesboltot, hiába élek szabad és felelőtlen életet, hiába nem zavar (még) különösebben, hogy nincs munkám, vagy hogy nem tudom még, hogyan fogok keresni, hiába vagyok a felszínen elégedett, mert a mélységben komoly forrongások vannak, és kitörni vágynak. Olyanok, amikben megvan a lehetőség arra, hogy darabokra törjek alattuk, de talán arra is, hogy tényleg megtisztulva és új emberként, kvázi tiszta lappal kezdhessem ősszel az új életemet.

Mert, most már tudom, ezt szeretném. Félretenni és lezárni a kisgyerekkori, az általános iskolás, középiskolás és az azt követő évek démonait. Nem bezárni őket egy szekrénybe, egyrészt azért, mert kevés a szekrény, másrészt meg azért, mert a csontvázak hajlamosak kiborulni onnét, és nagyobb riadalmat keltenek, mint egyébként indokolt volna. Sok-sok évig azzal az ürüggyel, hogy felelősséget vállalok mindenért, kéjes örömmel dagonyáztam az önsajnálatban (és öngúnyban) a csontváz-pajtásokkal, és eljött az ideje, hogy ezzel felhagyjak.

Annak idején terápián azt tanultam, hogy nem szabad a múltunk egyetlen pillanatát sem bánni, sem megtagadni, sem azt kívánni, hogy bárcsak ne történt volna, vagy ne így történt volna, mert minden egyes múltbéli döntés tett azzá, aki most vagy. Az összes parányi lépés beépült a személyiségedbe. És ha a múltad tagadod meg, magad tagadod meg. Ez nagyon szépen hangzik, és azt is tudom, hogy igaz. De – és itt jön a becsapás – mi van akkor, ha nem szeretsz az lenni, aki vagy? Ha éjszakánként, lámpaoltás után az a kérdés gyötör, hogy mire vagy jó, azon kívül, hogy semmire?

Ha nem szeretek az lenni, aki vagyok, és emellett a múltam vagyok, akkor nem szeretem a múltamat, nem szeretem azt, amivé váltam a múltam által. (Tiszta sor.) A múltat megváltoztatni nem tudom. De megpróbálhatom megszeretni, vagy, ha azt nem is, olyan perspektívába tenni, ahonnét nézve elviselhető, és olyan pozícióba juttatnom magam, ahonnan már nyitva áll az út, hogy olyanná váljak, ahogy talán szerethetném magam.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .