Nyárvég

Lejárt a nyár. Még négy napom van abból a bizonyos három hónapból, amit adtam magamnak az idei nyárra. Hiába is gondolnám, hogy ez még négy önfeledt nap lesz, a testem egy bő hete tiltakozik már ellene. A levegőben lóg a változás lába – a változást úgy nevezik, hogy ősz -, és tudom, hogy ideje lépni.

Hiába nem járok iskolába most már sok éve, mégis mélyen belémivódott a beidegződés, hogy ilyenkor van vége a szabadságnak, ilyenkor kell újra megtalálni a motivációt, a célokat. Munkát kell keresnem.

Ma fejeztem be másodjára is a fordítást, remélem, most már végleg. Nem mintha nem élveztem volna (talán még jobban is, mint számítottam rá), de mostanra elég lett. Csak éppen ez is egy olyan lezárási gesztus, amiből mostanában amúgy is sok van.

Idővel jó volna felülemelkedni ezeken a dolgokon. A baj csak annyi, hogy nem tudom, hogyan kellene. Nem tudom, hogyan vehetném rá az agyamat, hogy elhiggye, elegendő oxigént kap, és nem fogok megfulladni.

Ideje számot vetni ezzel a nyárral. A célkitűzéseimmel, az eredményeimmel, mindennel.

Aztán pedig meg kell találnom az új kezdetemet.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Kósza gondolat

Az idő pénz. Ezt tudom. De nem ad okot gondolkodásra, ha valaki inkább szánja rád a pénzét, mint az idejét?

És vajon működik-e visszafelé is, úgymint a pénz idő?

Ha nem, akkor az idő mégis megfizethetetlen, azaz az idő mégsem pénz. Nem tudsz valakinek annyi pénzt adni, hogy úgy érezze, mintha az idődet adtad volna neki, és ha valakinek az idődet adod, nincs az a pénz, amivel megválthatná.

Akkor mégis, mi a csoda van itt?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

7 + 10 = kreatív blogger

Ahányszor csak végigsöpör a könyvesblogokon egy-egy újabb add-tovább fogócska, mindannyiszor kellemetlen érzések tömegét élem át. Először is borzasztóan irigykedem mindazokra, akiket már elért, és vágyakozom rá, hogy valakinek én is eszébe jussak. Ennek, persze, pontosan tudom, hogy nagyon kicsi az esélye, hiszen nem vagyok barátságos, és nem szeretek ismerkedni. Így aztán fokozatosan átváltok a boldogtalanságra, rájövök, hogy engem soha senki nem szeretett, és soha nem is fog szeretni, és nem tartozom sehová, és milyen rémesen rossz is nekem. Innen pedig már csak egy aprócska lépés választ el attól, hogy egyenesen ostobaságnak tituláljam, hogy egy belső kör díjakat osztogasson egymásnak, és nekem akkor se kellene, ha könyörögnének érte, hiszen vagyok hozzá elég sznob, hogy felette álljak az ilyen pórias szórakozásnak.

Örökös hála illeti hát a bűbájos Norint, aki remélhetőleg egyszer és mindenkorra kigyógyított ebből a rendkívül konstruktív önigazolásos ördögi körből, és nemes egyszerűséggel továbbította nekem a Kreatív Blogger Díjat, amivel nagyon boldoggá tett, és nem mellesleg megtisztelt, mert amikor éppen nem vagyok sznob, szoktam tudni, hogy valójában annyira azért nem vagyok se fontos, se jelentős.

Nos, a játékszabályok a következők:

  1. Meg kell köszönni.
  2. A logót ki kell tenni a blogomra.
  3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
  4. Tovább kell adnom 7 embernek.
  5. Be kell linkelnem őket.
  6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
  7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Következzen tehát hét bűnös titkom a könyvek és az olvasás világából:

  • Botrányosan sok kötelező olvasmányt nem olvastam el soha. És a legtöbb esetben nem is buktam le. Néha bűntudatom van a nagyon alapvetők miatt.
  • Folyamatosan olvasok, gyakorlatilag bármit, ami a kezembe kerül, szünetet sem tartok két könyv között, nehogy véletlenül élni is kelljen közben. Mégis csak a töredékükről írok bejegyzést, talán azért, mert nincs időm egyiket sem átgondolni, hiszen máris a következőt olvasom.
  • Hajlamos vagyok egész éjszaka, néha reggelbe nyúlóan olvasni, amíg a végére nem érek a regénynek. Még akkor is, ha csak egy-két órát tudok utána aludni, vagy egyáltalán semmit.
  • Mindig és mindenhol olvasok, a buszon, a boltban a pénztárnál, néha még az utcán is. De a legjobban a kádban szeretek, csak sajnos néhány fejezetenként újra meg kell engedni meleg vizet.
  • A könyvespolcom átrendezése megtisztulási rítus. Az irodalom ábécérendben van, csak az változik, hogy néha elkülönítem a non-fictiont, néha pedig besorolom közéjük, már olyan is volt, hogy kulcsszó szerint.
  • Notórius újraolvasó vagyok. Szeretek újra ellátogatni azokra a helyekre, ahol már jártam. Elég ritka az olyan könyv, amit csak egyszer olvasok el, bár az elmúlt években kezdenek már gyakoribbak lenni.
  • Sokkal jobban szeretem a könyveket az embereknél.

Van a díjnak egy melléklete is, mégpedig a következő:

Írj fel 10 könyvet, amiket te már olvastál, és ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. Jó olvasást!

Ezt úgy fogtam fel (nem szerepel a szabályok között) hogy olyan könyveket választok, amik az én szívemnek nagyon kedvesek, de mintha nagyon kevesen olvasták csak volna őket, és ezúton ajánlom fel mindegyiküket szerető örökbefogadó szülőknek. A sorrend – természetszerűleg – teljességgel esetleges.

1. Gyurkovics Tibor: Üveggolyó
…mert csordultig tele van csillogó boldogság- és bánatmorzsákkal.

2. Peter Hartling: Öreg John szobát és eget meszel
…mert az idősekkel nem mindig könnyű, de néha nagyon szép.

3. Sheila Hocken: Emma meg én
…mert lehet humorral is tekinteni önnön fogyatékosságainkra, a testiekre épp úgy, mint a személyiségbeliekre.

4. Kiss Ottó: Javrik könyve
…mert Javrik annyira jó fiú.

5. Astrid Lindgren: Oroszlánszívű testvérek
…mert annyira, de annyira gyönyörű és bánatos és felkavaró és csodálatos.

6. E. Lockhart: A pasilista
…mert a ronda borító intelligens lányregényt takar.

7. Robert Cormier: A csokoládéháború
…mert nem mindig okos ötlet megbolygatni a világmindenséget.

8. Csepregi Tamás: Szintetikus álom
…mert igenis lehet szeretni Budapestet, és mert annyira szépen összefutnak benne a szálak.

9. Jude Deveraux: Madame Zoya látogatói
…mert bár a szöveg néha megbicsaklik, a történet van annyira jó, hogy elviszi a hátán a hibákat.

10. B. S. Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr
…mert negédes felhangoktól mentesen is lehet erkölcsről, bölcsességről és élettapasztalatról beszélni.

+1. C. D. Payne: Lázongó, Leláncolt és Száműzött Ifjúság
…mert iszonyú vicces mind a három.

Rendhagyó módon nem továbbítom se a díjat, se a 10+1 könyvet senkinek. Egyrészt azért, mert már mindenki mintegy két hete túltette magát rajta, másrészt pedig azért, mert nem is nagyon ismerek senkit. De legyen így: továbbadom mindazoknak, akik ezt most itt olvassák, és akik éppen annyira szerették volna megkapni, mint én, de senki sem gondolt rájuk.

Kategória: Könyvmoly | Címke: , | Hozzászólás most!

Azért

Rájöttem ám valami fontosra abban a hosszú-hosszú időben, amióta nem írok túl rendszeresen.

Megváltoztam azóta, hogy tizenhat (biztos ez?) évesen belekezdtem ebbe az egész blog dologba. Már nem hiszem azt, hogy minden, ami velem történik, eget rengetően fontos bárkinek. Még nekem se biztos.

Persze, vannak néha nagyon okos gondolataim, nyilván. És még mindig rátalálhatna valaki a géniuszomra. Hiszen van, becsületszavamat adom rá. Van, csak senki se akarja felismerni. Hajh, nehéz az élet!

Akárhogy is, élek, megvagyok, dolgozom néha, máskor lazsálok, néha gondolkozom, máskor mindent elkövetek, csak hogy ne gondolkozzam, néha pocsékrossz kedvem van, néha kevésbé, és bár ezek egyike sem nagy újdonság, végeredményben még mindig én vagyok én.

És nem, még mindig nem vagyok túl érdekes. Még magamnak se.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Grrr

!!!

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

A bátor olvasó identitása

Mostanában – az elmúlt években -, amióta tudatosabban olvasok, mint régen, rendszeresen gyötörnek kételyek. Egészen pontosan az a kérdés aggaszt mélységesen, hogy biztos jó dolog-e olvasni, értem ezalatt azt, hogy hasznos-e, egészséges-e, produktív-e. Vezet-e valahová. Mert az nem kérdés, hogy én végtelenül élvezem, és nagyjából a túlélésem kulcsa, és nem hiszem, hogy tudnék írott szó nélkül élni. Mégis, egészségtelennek gondolom azt, ahogy a tulajdon életem elől is a könyvek közé menekülök.

De amikor a miértek körül kezdek kutakodni, rendszeresen falakba ütközöm. Miért is erőltetjük, hogy minden gyerek olvasson? Miért is nem elég, ha az olvasás csupán egy régimódi szubkultúra élvezetévé válik? Miért fontos nekem személy szerint, és miért fontos a világnak, ha fontos egyáltalán?

Megvan nekem is valahol A Félőlény, de a két évvel ezelőtti költözés óta nem találom. Nem olvastam korábban, megvettem, aztán feltettem a polcra, és eltűnt. Aztán, nem is olyan régen megszólított a könyvtárban, és hazahoztam, és valami váratlan és megmagyarázhatatlan történt. A lehető legmeglepőbb forrásból kaptam egyszer csak megnyugtató válaszokat.

A világ tele van veszélyes és szörnyű dolgokkal, gyakorlatilag egy élhetetlen világban élünk. Nincs menekvés, mindenhova beférkőzik a gonosz, az elviselhetetlen. Nincs más megoldás, mint megteremteni a magad kis mikrokozmoszát, amit a magad képére formálhatsz, a magad történeteivel, a magad gondolataival. Nem több, mint egy kuckó a Kiserdő mélyén, ahova visszavonulhatsz a világ elől.

Mert a történet több, mint a könyv maga. A könyv pusztán tárgy, és mint olyan, múlandó. De ami benne foglaltatik, ha már bőr alatt van, örök. És ha gondosan kipárnázzuk magunkat “bőr alatt” történetekkel, gondolatokkal, és tapasztalatokkal, akkor attól kezdve nem tud ártani nekünk a világ összes szörnyetege sem, nem tudnak megvezetni, nem tudnak becsapni, és van hova visszavonulnunk feltöltődni.

Olyan bájosan, olyan szeretettel, és olyan magától értetődően közölte ezt velem Békés Pál, hogy sírhatnékom támadt tőle. És egy kicsit még most is.

Vélhetőleg nagyon cukormázas lesz ez most, de muszáj leírnom: olyan ez, mint ha kételyeim támadtak volna a választott hitvallásomat illetően, és egy felsőbb hatalom megnyugtatóan eloszlatta volna őket. Olvasó vagyok. Az is voltam az elmúlt hosszú évek során, és az is maradok. Nincsenek már kételyeim.

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!

Harmadik típusú találkozás

Találkoztam két ufóval, ráadásul fényes nappal, és még csak nem is kerestem őket. Na jó, talán nem is voltak ufók, talán csak középiskolás lányok voltak, de a fényes nappal és a nem kerestem őket azért igaz. Na jó, talán már inkább késő délután volt, mint fényes nappal. De akkor sem kerestem őket.

A Tescóból jöttem hazafelé gyalog, mert elment az orrom előtt a busz, és nem volt kedvem várni egy következőt, mert meglehetős ritkasággal járnak. Mintegy 5-6 kilónyi cuccot cipeltem hegynek fel nagyjából 15 percen át hegynek fel. Nem azért mondom, hogy sajnáltassam magam, nem elviselhetetlen fizikai megterhelés, vagy ilyesmi, csak próbáltam bemutatni a körülményeket.

És mikor már majdnem itthon voltam, csurgott rólam a víz, és vigyorogtam magamban valamin a töküres utcán, szembejöttek velem az ufók. Rám néztek, aztán összenéztek, aztán röhögtek egy jót, majd tökéletes időzítéssel énekelni kezdtek:

Miért mondjátok nekem,
nem vagyok én ilyen

Általános kurrens könnyűzenei műveltségemnél már csak általános kurrens magyar könnyűzenei műveltségem gyatrább, így itt még nem tudtam, hova tart a vicc, csak azt tudtam, hogy rajtam fog csattanni. És tényleg, két ütemnyi szünet után, mikor pont elmentek mellettem, két oldalról énekelték a fülembe a következő sort:

“Túl szexi lány.”

Akár még rosszul is érezhettem volna magam tőle. Pár évvel ezelőtt minimum bőgtem volna rajta. Most csak elszomorodtam, és még csak nem is magam miatt, hanem miattuk. Ugyanis képtelen vagyok megérteni, hogy mikor valaki ilyesmit csinál egy idegen emberrel (de ha ismerőssel, azt se). Mert mi is motiválja? Az a célja, hogy a másik rosszul érezze magát? Nyilván. De miért? Attól érzi magát erősebbnek, okosabbnak, szebbnek? Ha igen, hát ez bizony szomorú.

És aztán, mikor már hazaértem, és megszabadultam a dögnehéz hátizsákomtól, bepakoltam mindent a hűtőbe, konyhaszekrénybe, polcra, és egyéb helyekre, ahová valók, tovább gondolkodtam.

Azon például, hogy mégis, ki akar szexi lenni, amikor egy tonna cuccot cipel haza a bevásárlásból?

Meg azon is, hogy miből gondolja két csitri, hogy én mondjuk pont nekik akarok tetszeni?

Aztán azon is, hogy ki dönti el, hogy kicsoda és micsoda szexi? És ez vajon univerzálisan leírható jelző?

Létezik egy “szexi kódex” a világban, aminek mindenkinek kutya kötelessége megfelelni, akár jól érzi magát abban a szerepben, akár nem? Egy olyan szabványgyűjtemény szerepekből, ruhákból, sminkből, frizurából és ki tudja még mi mindenből, amihez ezek a lányok, akik úgy érezték, van jogalapjuk engem kigúnyolni, sokkal jobban értenek nálam?

Nem hiszem. Lehet, hogy van egy általános “szexi kódex”, ha nem is univerzális, de többségi. De miért kéne nekem megfelelni ennek a többé-kevésbé homályos és bizonytalan vonalakkal meghatározott képnek? Miért ne lehetnék olyan, amilyen vagyok, és amilyen lenni szeretek?

Az a sejtésem, hogy senkinek sem lenne szabad azon erőlködni, hogy olyan legyen, amilyen nem tud lenni. Ha én igyekeznék olyan szexi lenni, amilyennek ezek a lányok gondolják… talán képes lennék rá, de nagyon ostobán érezném magam közben. De a helyzet a következő: ha valakinek – bárkinek – tetszeni akarok, akkor azt szeretném, ha azért tetszenék neki, amilyen valójában vagyok, nem pedig azért, amilyen szerepet megpróbálok eljátszani a kedvéért, amilyennek hazudom magam.

Nem hiszem, hogy valaha is szeretnék olyan hapsival összeállni, akinek a kedvéért másnak kellene lennem, mint ami belőlem fakad. Variáció ez ugyanarra a témára, hogy hol ismerkedjenek ma a fiatalok, ha nem akarnak Interneten, mert azt kockázatosnak találják, és nem szeretnek szórakozóhelyekre járni, mert nincs kedvük olyasvalakibe beleszeretni, aki viszont szeret. Hiszek viszont az őszinteségben.

Úgyhogy őszintén megvallom, hogy nem, nem vagyok szexi lány. És nem is akarok az lenni, mert ha nem is vagyok egészen elégedett azzal, aki vagyok, nem ez az aspektus az, amin változtatni szeretnék.

És ha ez annyira különleges és szokatlan, és irreális, és abnormális és aberrált, abban az esetben valóban harmadik típusú találkozásról volt szó ma délután. Csak úgy tűnik, hogy én voltam a földönkívüli.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!