Harmadik típusú találkozás

Találkoztam két ufóval, ráadásul fényes nappal, és még csak nem is kerestem őket. Na jó, talán nem is voltak ufók, talán csak középiskolás lányok voltak, de a fényes nappal és a nem kerestem őket azért igaz. Na jó, talán már inkább késő délután volt, mint fényes nappal. De akkor sem kerestem őket.

A Tescóból jöttem hazafelé gyalog, mert elment az orrom előtt a busz, és nem volt kedvem várni egy következőt, mert meglehetős ritkasággal járnak. Mintegy 5-6 kilónyi cuccot cipeltem hegynek fel nagyjából 15 percen át hegynek fel. Nem azért mondom, hogy sajnáltassam magam, nem elviselhetetlen fizikai megterhelés, vagy ilyesmi, csak próbáltam bemutatni a körülményeket.

És mikor már majdnem itthon voltam, csurgott rólam a víz, és vigyorogtam magamban valamin a töküres utcán, szembejöttek velem az ufók. Rám néztek, aztán összenéztek, aztán röhögtek egy jót, majd tökéletes időzítéssel énekelni kezdtek:

Miért mondjátok nekem,
nem vagyok én ilyen

Általános kurrens könnyűzenei műveltségemnél már csak általános kurrens magyar könnyűzenei műveltségem gyatrább, így itt még nem tudtam, hova tart a vicc, csak azt tudtam, hogy rajtam fog csattanni. És tényleg, két ütemnyi szünet után, mikor pont elmentek mellettem, két oldalról énekelték a fülembe a következő sort:

“Túl szexi lány.”

Akár még rosszul is érezhettem volna magam tőle. Pár évvel ezelőtt minimum bőgtem volna rajta. Most csak elszomorodtam, és még csak nem is magam miatt, hanem miattuk. Ugyanis képtelen vagyok megérteni, hogy mikor valaki ilyesmit csinál egy idegen emberrel (de ha ismerőssel, azt se). Mert mi is motiválja? Az a célja, hogy a másik rosszul érezze magát? Nyilván. De miért? Attól érzi magát erősebbnek, okosabbnak, szebbnek? Ha igen, hát ez bizony szomorú.

És aztán, mikor már hazaértem, és megszabadultam a dögnehéz hátizsákomtól, bepakoltam mindent a hűtőbe, konyhaszekrénybe, polcra, és egyéb helyekre, ahová valók, tovább gondolkodtam.

Azon például, hogy mégis, ki akar szexi lenni, amikor egy tonna cuccot cipel haza a bevásárlásból?

Meg azon is, hogy miből gondolja két csitri, hogy én mondjuk pont nekik akarok tetszeni?

Aztán azon is, hogy ki dönti el, hogy kicsoda és micsoda szexi? És ez vajon univerzálisan leírható jelző?

Létezik egy “szexi kódex” a világban, aminek mindenkinek kutya kötelessége megfelelni, akár jól érzi magát abban a szerepben, akár nem? Egy olyan szabványgyűjtemény szerepekből, ruhákból, sminkből, frizurából és ki tudja még mi mindenből, amihez ezek a lányok, akik úgy érezték, van jogalapjuk engem kigúnyolni, sokkal jobban értenek nálam?

Nem hiszem. Lehet, hogy van egy általános “szexi kódex”, ha nem is univerzális, de többségi. De miért kéne nekem megfelelni ennek a többé-kevésbé homályos és bizonytalan vonalakkal meghatározott képnek? Miért ne lehetnék olyan, amilyen vagyok, és amilyen lenni szeretek?

Az a sejtésem, hogy senkinek sem lenne szabad azon erőlködni, hogy olyan legyen, amilyen nem tud lenni. Ha én igyekeznék olyan szexi lenni, amilyennek ezek a lányok gondolják… talán képes lennék rá, de nagyon ostobán érezném magam közben. De a helyzet a következő: ha valakinek – bárkinek – tetszeni akarok, akkor azt szeretném, ha azért tetszenék neki, amilyen valójában vagyok, nem pedig azért, amilyen szerepet megpróbálok eljátszani a kedvéért, amilyennek hazudom magam.

Nem hiszem, hogy valaha is szeretnék olyan hapsival összeállni, akinek a kedvéért másnak kellene lennem, mint ami belőlem fakad. Variáció ez ugyanarra a témára, hogy hol ismerkedjenek ma a fiatalok, ha nem akarnak Interneten, mert azt kockázatosnak találják, és nem szeretnek szórakozóhelyekre járni, mert nincs kedvük olyasvalakibe beleszeretni, aki viszont szeret. Hiszek viszont az őszinteségben.

Úgyhogy őszintén megvallom, hogy nem, nem vagyok szexi lány. És nem is akarok az lenni, mert ha nem is vagyok egészen elégedett azzal, aki vagyok, nem ez az aspektus az, amin változtatni szeretnék.

És ha ez annyira különleges és szokatlan, és irreális, és abnormális és aberrált, abban az esetben valóban harmadik típusú találkozásról volt szó ma délután. Csak úgy tűnik, hogy én voltam a földönkívüli.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .