Lejárt a nyár. Még négy napom van abból a bizonyos három hónapból, amit adtam magamnak az idei nyárra. Hiába is gondolnám, hogy ez még négy önfeledt nap lesz, a testem egy bő hete tiltakozik már ellene. A levegőben lóg a változás lába – a változást úgy nevezik, hogy ősz -, és tudom, hogy ideje lépni.

Hiába nem járok iskolába most már sok éve, mégis mélyen belémivódott a beidegződés, hogy ilyenkor van vége a szabadságnak, ilyenkor kell újra megtalálni a motivációt, a célokat. Munkát kell keresnem.

Ma fejeztem be másodjára is a fordítást, remélem, most már végleg. Nem mintha nem élveztem volna (talán még jobban is, mint számítottam rá), de mostanra elég lett. Csak éppen ez is egy olyan lezárási gesztus, amiből mostanában amúgy is sok van.

Idővel jó volna felülemelkedni ezeken a dolgokon. A baj csak annyi, hogy nem tudom, hogyan kellene. Nem tudom, hogyan vehetném rá az agyamat, hogy elhiggye, elegendő oxigént kap, és nem fogok megfulladni.

Ideje számot vetni ezzel a nyárral. A célkitűzéseimmel, az eredményeimmel, mindennel.

Aztán pedig meg kell találnom az új kezdetemet.