Az első levelek

Miután hat hetet ültem az üres Word előtt, megelégeltem magamat, a töketlenkedést, az ostobaságomat, meg ezt az egészet. Bár az elégedetlenség már hamarabb is jött, de most érte el azt a pontot, hogy besokalltam magamtól.

Miután hat hetet töltöttem azzal, hogy siránkoztam, vajon hogyan is kell önéletrajzot írni, és hogyan kell kísérőlevelet írni (és elolvastam az Interneten fellelhető minden tanítást róla), akcióba léptem.

Elsőként eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó megfogadni ezeket az idióta tanácsokat. Miszerint az önéletrajznak nem az a célja, hogy bemutasson az eljövendő munkáltatómnak, hanem hogy szerezzen nekem egy interjút, jó marketinganyagként eladjon engem neki. És azt az ötletet is kivágtam a kukába, hogy mindenféle sablonfrázisokkal operáljak, és leírjam, hogy kiváló kommunikációs készségem van (mikor nincs), hogy remek csapatjátékos vagyok (holott utálom az embereket), és csak akkor írom le, hogy milyen mélységesen motivált vagyok, ha tényleg.

Szóval tudtam, hogy favágó módon fogok hozzákezdeni ehhez az egész állásvadászathoz. Tudtam, hogy mit akarok a levelemtől: leginkább azt, hogy legyen olyan, mint én. Legyen őszinte, legyen tudatos, és szerezze meg nekem az állást, amit akarok. Igen ám, de hogyan? Ezen a feladványon ültem nemcsak az elmúlt hat hétben, hanem már előtte is egy ideje.

Tegnap késő este aztán új erőt éreztem magamban, nekiültem, és megírtam két óra alatt azt a levelet, amit másfél hónap alatt nem voltam képes. Ma reggel átnéztem, kinyomtattam tucatnyi példányban, és elbaktattam velük a postára. A többi már nem rajtam múlik.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .