Memorial Ondreja Nepelu

Korcsolyaversenyre időnként járni kell. Már csak azért is, hogy el ne felejtsem, hogy milyen igazából. Mert a tévében is látni valamit, persze. Sőt, a tévében kiírják az edzők nevét, a zene címét, közelítenek (sokszor olyasmire, amire nem kéne, és pont azt nem mutatják, amit viszont igen), és a kommentátor, ha az ember a királyi tévén nézi, egy percre sem fogja be a száját.

Ha a tévében nézel korcsolyát, akkor ülsz a kényelmes kanapédon a fűtött szobádban, hátradőlsz, eszegetsz valami finomat, és csak gyönyörködsz benne, hogy milyen szépek ezekben a lenge kis csillogós ruhákban, milyen ügyesek, és el is feledkezel róla, hogy ami ott alattuk van, az igazából jég. Hideg, kemény, csúszós jég.

Hát ezt a Dzurilla Arénában egy pillanatra sem lehetett elfelejteni. Ilyen hideget még nem pipáltam jégcsarnokban, utolsó nap a lelátó leghátsó sorában is meglátszott a lehelet, és a korcsolyázóknak melegítéskor nem akaródzott levetniük a kardigánt.

Másrészt el lehet mondani, hogy elég alacsony színvonalú verseny volt ez az idén, de ez alapvetően nem gond. Nem gond azért, mert a Magyar Bajnokságot is meg lehet nézni, és még az is érdekel, pedig annak a színvonala többnyire meg se közelíti ezt, és azért sem, mert az alacsony színvonal nem jelent egyet az élvezhetetlenséggel.

Meglepetéssel észleltem, hogy kezd bekövetkezni némi változás az ízlésemben, amit néhányan már megjósoltak ugyan, de én mindannyiszor buzgón ellenkeztem. A női egyéni helyett már jobban érdekel a férfi egyéni, de ezt muszáj megmagyaráznom. A női versenyben az nyűgöz le, hogy egyedül kiállnak a jégre, és úgy mozgatják a testrészeiket, olyan magától értetődően, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Akinek már volt a lábán korcsolya, pontosan tudja, hogy miről beszélek. Ezek a lányok, akik sokszor 6-8-10 évvel fiatalabbak nálam, okosan, tudatosan, látványosan mozgatják minden egyes porcikájukat, és ez olyasvalami, amire én legtöbbször még az utcán vagy a tulajdon otthonomban nem vagyok képes, és nekimegyek ajtófélfáknak, fennakadok kilincseken, és megbotlom a járdaszegélyekben. Ezért is nyűgöz le, no meg az a bátorság, hogy egyetlen pici ember kiáll oda a hatalmas jég közepére, és megmutatja, amit tud.

Igen ám, de ez nincs minden versenyzővel így, és akikkel igen, azokkal se mindig! És amikor a testük nem engedelmeskedik, az bizony nagyon gyászos és szomorú látvány, és nagyon kevés az olyan stílusos és vagány lány, aki ilyenkor is produkciót tud letenni az asztalra.

A fiúk ellenben csekély számú kivételtől eltekintve érdekes programokat választanak. Míg a lányok talán neveltetésüknél fogva igyekeznek megfelelni, addig a fiúk igyekeznek nem unatkozni és nem untatni senkit. Továbbá sokkal nagyobb szám egy fiatal fiú csillogós rózsaszín trikóban, mint egy lány. Szeretem, mikor valaki ha már elég kemény legény hozzá, hogy műkorcsolyázzon, ami “női sport”, amit nem lehet úgy megemlíteni baráti társaságban, hogy ne kapjanak néhányan röhögőgörcsöt, és ahol hosszú-hosszú évek óta a botrányos jelmezek dívnak, akkor legyen elég kemény legény ahhoz is, hogy színeket viseljen és strasszköveket. (Wheeeee!) És ha ezt valaki megteszi, attól lenni én instant boldog és elégedett.

Szert is tettem egy új kedvencre, úgy hívják, hogy Justus Strid, és dán, aki svéd, de dán. És rózsaszín rövid ujjú szerelése volt a rövidprogramban. És nagyon tetszett nekem. A program. Kisfiúkra nem izgulok, tisztelet a kivételnek, a Csipkerózsikákat ébresztő Kakaduknak.

Elvileg volt belépti díj, de nekem a három napból csak egyszer sikerült találnom bárkit, akinél jegyet vehettem volna. Így aztán két nap blicceltem.

Azt a megfigyelést tettem, hogy egy izgalmas versenyen kevésbé van hideg, mint egy unalmason.

Azt a megfigyelést is tettem, hogy ha már lehet választani, akkor jobb minél távolabb ülni a magyar korcsolyaszövetség konspiráló jelenlévő tagjaitól.

Azt a megfigyelést is tettem, hogy elég jól felismerem az ugrásokat, mármint hogy melyik micsoda, de azt, hogy dupla-e vagy tripla, nagyon gyakran elhibázom. (Hogy a Rittbergert és a Salchowot összetévesztem néha, az a versenyzők hibája, mert mind a kettőt két lábról ugorják. Ha nem csinálják ezt a hülye kétlábas belemenetelt, akkor felismerem.)

Azt figyeltem még meg, hogy nagyon jól lehet korcsolyázást egyedül is nézni – igaz, ezt már tavaly ősszel is tapasztaltam Oberstdorfban -, de sokkal izgibb ketten nézni, bár olyankor a jegyzeteim hirtelen sokkal pontatlanabbak lesznek. Hiába no, ha van kivel megbeszélnem a látottakat, akkor minek írnám fel?

És még? Más most nem jut eszembe. De az biztos, hogy mindenképp megérte. Talán nekivágok jövőre is.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .