Noli me tangere!

Ne taposs a lábamra, jó?

Ne tedd a szatyrodat a bokámra. Ne támaszd a retikülödet a csípőmnek.

Ne könyökölj a bordám közé. Akkor se térdelj a vesémbe, ha mögöttem ülsz.

Ne simulj mellém. Ne préseld a kabátujjaddal a kapaszkodóhoz a kezem.

És egyáltalán, ne is érj hozzám. Mégiscsak a buszon vagyunk, nem?

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Én, aki ezt írom

Nem mostanában történt, hanem hónapokkal ezelőtt, és le is akartam írni akkor, csak aztán nem írtam mégsem. Nem azért, mert nem találtam érdekesnek – ilyen is fordult már elő, nem is egyszer -, hanem mert akkor éppen nem írtam semmit. Illetve valami egészen mást írtam, de a blogomba éppen semmit.

Találkoztam valakivel teljesen véletlenül, egy váratlan helyzetben. Már beszélgettünk egy ideje, amikor kiderült, hogy a netről marginálisan ismerjük egymást, vagy mondjuk inkább úgy, hogy tudunk egymásról. Vagy mondjuk, hogy inkább ő tudott rólam, mint én róla. És egy bizonyos kijelentésre ragadtatta magát, ami rosszabbul hangzik, mint amilyennek szánta, azt hiszem, nem egészen azt akarta mondani vele, amit sikerült, de azért nagyon keményen szíven ütött. Azt mondta, hogy

“De hát én azt hittem, hogy a poggi tök jó fej!”

Szerencsére hónapok teltek el azóta, és többé-kevésbé kihevertem az önérzetemet és jófejségemet ért csapást. Már nem fáj, de még mindig gondolkozom rajta: azon leginkább, hogy milyen könnyen mondjuk azt, hogy ismerünk valakit. Pedig amíg valakit csak egy arcáról, csak egy közegben láttunk néhányszor, nem tudunk róla semmit. Nem véletlen hangzik el az esküvőkön, hogy jóban és rosszban, egészségben és betegségben is ki kell tartani egymás mellett. Mert ha valamit kiemelsz a szokásos környezetéből, másként fog működni. Így is a normális.

És igen, lehet, hogy a poggi tök jó fej, amikor lelkesítő leveleket ír a népének. És az is lehet, hogy a másik poggi, amelyik blogot ír, többnyire mélabús és boldogtalan, máskor meg öntelt és arrogáns. És van, hogy a poggi fáradt és rosszkedvű és nagyon sok ostobaságot össze tud hordani. És van, amikor a poggi sokkal gorombább, mint szeretne lenni, de mégsem tud tenni ellene. És van, amikor a poggi olyan sokat bölcselkedik, hogy azt mondják rá, hogy “te olyan bölcs vagy!” amitől szerencsére észbe kap, összeszedi magát és befogja a száját, mert ez azért nevetséges.

De mindezek a poggik én vagyok. És még nagyon sok másik mindenki is én vagyok, jófejségtől függetlenül. És nagyon, de nagyon bánt, hogy valaki elképzel rólam valamit, és utána számonkéri rajtam, hogy nem felelek meg az elképzelésének. Mert ő azt gondolta, hogy a poggi tök jó fej, én pedig nem vagyok az, következésképpen itt zavar támadt az erőben: nem lehetek én a poggi.

Pedig én vagyok, és ezúton leszögezem, hogy alkalmasint még jó fej is vagyok. Alkalmasint meg persze nem.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Új fény

A minap – lehet, hogy már hetekkel ezelőtt volt, nem tudhatom pontosan, nem emlékszem már – beszélgettünk. Olyasmiről, hogy meg lehet-e ismerni a másikat. Horoszkópos könyvet olvasott fel mellettem beszélgetőtársam, a saját jegyéről szóló fejezetet, és két bekezdés között kommentálta, meg persze időnként megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, igaz-e ez vagy az a passzus rá.

Nem tudom, mondtam.

De hát itt ülsz mellettem hónapok óta, mondta ő.

Ez igaz, mondtam, de ennek ellenére nem mondhatnám azt, hogy ismerlek, és hogy teszem azt, meg tudnám mondani, jársz-e éjszakánként sorozatgyilkolni vagy sem.

Szerinted sorozatgyilkolni járok éjszakánként, kérdezte ő döbbenten, és nem kizárt, hogy kissé megbántottan is.

Nem, mondtam én, valószínűleg nem. De nem tudhatom. Nem merném biztosan állítani.

A vége persze egy kisebbfajta megsértődés lett, amelynek keretében a fejemhez vágta, hogy tulajdonképp rólam aztán tényleg nem tudná megmondani, hogy én járok-e sorozatgyilkolni, mert én zárkózott vagyok és megválogatom, mit mondok el és hogyan. Hogy nekem vannak titkaim meg magánszférám, és megtartom a dolgaimat magamnak.

Azt hiszem, még soha nem mondták nekem, hogy zárkózott volnék. Meglepő is, nem is nagyon tartom valószínűnek, hogy az volnék. Eléggé közlékeny voltam világéletemben, ha ezt mással nem tudnám alátámasztani, hát itt van rá a nyolcévnyi blog. Telis-tele kompromittáló információkkal, amiket nem igazán tartottam magamban nagy zárkózottságomban.

De lehet, hogy egy kicsit ez is megváltozott bennem. Hiszen nagyon régen nem írtam már rendesen, tisztességesen, alaposan. Nem gondolom már azt, hogy valami, amit én gondoltam egyszerűen azért már fontos is lenne, hogy velem történt. Sokszor járok úgy, hogy valamit legalább a Facebookra ki akarnék írni, és aztán mire beütöttem az első két szót, rájövök, hogy nem is fontos. Még engem se érdekel annyira, hogy szavakba rendezzem.

Tanultam ám más dolgokat is az új munkahelyemen, amiből hamarosan “régi munkahelyem” lesz. Beszélgettünk egyszer-kétszer régi munkatapasztalatokról, közösségekről. Nem csináltam titkot belőle, hogy a régi helyen voltak konfliktusaim többekkel, és hogy elég csúnya, összeférhetetlen természetem van, de legalábbis tud lenni, ha nincs is állandó jelleggel. A többiek pedig azt mondták, hogy ezt kötve hiszik. (Persze ki tudja, mennyire pontos megfigyelés ez a részükről, ha egyszer a sorozatgyilkos tendenciáimat se tudnák megítélni pontosan.)

De – és itt a hangsúlyos része a történetnek – valahogy korábban úgy gondoltam, hogy ezekért a konfliktusokért, az összetűzésekért első sorban én vagyok a felelős. Nem mindig ezt mondtam, ez tény. Próbáltam okolni a többieket is, akik az ütközés másik oldalán voltak, de odabenn mélyen mégis meg voltam győződve arról, hogy alapvetően az én hibám. Aztán most, pár hónap alatt egy másik helyen kiderült, hogy nem, nem csak az én hibám volt. Hogy amikor senki sem provokál, egymagamban nem születnek konfliktusok belőlem. És hogy talán mégsem én vagyok az eredendő rossz és gonosz.

Ha másért nem is lett volna jó, hát már ezért megérte otthagyni azt a munkahelyet. Hogy más környezetben, más emberek között, más körülmények között is kipróbáljam magam, hogy lássam, hogyan működöm, és hogy mit gondolnak rólam másfajta emberek.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Annyi minden

Ha egyszer nekiállok gondolkozni, idővel mindig rádöbbenek, hogy sokkal több dologra kellene odafigyelnem, milliószor annyi szempontot kellene szem előtt tartanom, mint amennyire gondolok. Hogy észben kellene tartanom, mikor arra jutok, hogy boldogtalan vagyok, hogy igazából mi is az a boldogság, és hogy honnan szedem, hogy nekem ahhoz szükségképpen jogom van. Gondolnom kell mindazon emberekre, akiknek nincs otthona, nincs ennivalója, nincs családja, nincs senkije és semmije, és akkor nyomban belátom, hogy igazából nincs alapom rá, hogy rosszul érezzem magam a bőrömben.

Aztán arra gondolok, hogy akár van alapom rá, akár nincs, én mégis rosszul érzem magam a bőrömben, és alapvető emberi jogom boldogtalannak érezni magam, ha azt akarom.

Aztán rájövök arra is, hogy tele a világ sokkalta fontosabb dolgokkal, háborúkkal, kül- és belpolitikával, olyasmikkel, amiken életek múlnak, és hogy a valódi dolgok menetében mit sem számít, hogy én ki vagyok, mit teszek és merre tartok.

Aztán az is eszembe jut, hogy ugyan, ki törődne az én életemmel, ha nem én. Az én dolgom a saját életemet mederbe terelni, vezetgetni, és kitalálni, hogy mi is legyen vele.

De nem tudom kitalálni, és hirtelen újra ott találom magam, hogy boldogtalan vagyok.

Ezt persze most alaposan leegyszerűsítettem. Olyan régen nem írtam már, hogy egyre nehezebben találom meg a kapcsolatot a gondolat és a szavak között. Elillan a gondolat veleje, mire eljutok odáig, hogy szavakat társítsak hozzá.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!