Április!

London!
Könyvvásár!
Philip Pullman!
Hyde Park!
Mókusok!
Rengeteg Maltesers!
Új Paul Simon lemez!
Harper Simon lemez!
Budapesti Könyvfesztivál!
Új Kiss Ottó regény!
Megjelent az új könyvem!
Be van tervezve két további fordítás!
Egy levél, ami mindenféle dolgokat helyretett!
Egy felismerés, ami már évek óta esedékes volt!
Karcsi, aki Gedeon új kisöccse!
Sonkaünnep!
Sok csokoládé!
Ezer daru papírból!
Hercegi esküvő!
Műkorcsolya világbajnokság!
Chantasztikus Patrick!
Tíz évre elegendő felkiáltójel!

Wheeeeeeee! Micsoda hónap!

Kategória: Mindennapok | Címke: | 4 hozzászólás

London, Luton

Reptér, minden oké. Biztosítottak róla, hogy a telefonom teljességgel kizárt, hogy felrobbanjon, igaz, ezt magam is gyanítottam. Mondjuk egy szavam se lehet, elég gyanúsan festek, ugyanis a pulóverem frontján két kisebb és egy elég nagy vérfolt éktelenkedik. Valamikor abban a közel egy órában, amíg a Victorián kerestem a buszmegállómat, a bőröndöm valamelyik alkatrésze felhasította az ujjamat. Tök felszínes sérülés, de vérzett, mint a fene. És még csak észre sem vettem, amíg a kedves buszsofőr meg nem kérdezte, hogy “Madam, tud róla, hogy vérzik a keze?” Nos, kedves olvasóim, ezért van egy valamirevaló utazó táskájában minden körülmények között ragtapasz. Kár, hogy a gyanús foltokon nem segít.

Tegnap mentem ki utoljára a Könyvvásárra. Meghallgattam azt a szemináriumot, amit kinéztem magamnak, csak sajnos egyáltalán nem arról szólt, amiről gondoltam, hogy fog. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy a “Children’s books in translation – so, what’s the problem?” elég tágan értelmezhető cím. Mint kiderült, Angliában a legnagyobb gondot az okozza, hogy nincs se kereslet, se kínálat fordításokból. Hogy bár a brit könyvpiac világelső a könyvek eladásában – nem példányszámban, tényleges könyvekben, hanem a jogok kereskedelmében -, ám gyakorlatilag nem vesznek meg külföldi könyveket a kiadók. Akadnak ugyan kivételek, de még olyankor is előfordul, hogy az eredeti francia kiadó megdicséri a briteket, hogy nahát, micsoda brit könyvet csináltak ebből.

Egyébként egyre inkább az a sejtésem, hogy nem lehet valami jó Angliában fordítónak lenni. A vásári lapokban olvastam például arról, hogy a fordításnak nem is volna szabad lennie, mert mindenki olvasson eredeti nyelven, nézzük meg az európai országokat, ahol mindenki beszél (és olvas) angolul. (Na persze.) Aztán az egész cikk a nyelvtudásról és annak hiányáról szólt, közben pedig az volt a címe, hogy a fordításról. De úgy tűnik, annak errefelé nincs igazán piaca. És ez bizony meglepett. A szemináriumon is elhangzott, hogy a kiadók nagyon óvatosak a nem-képes könyvekkel, azaz aminek a szövege is jelentős, hiszen azt többnyire nem tudják elolvasni, nem értik, hiszen minek is beszélnének idegen nyelveket, ha egyszer tudnak angolul, ahogy a világon mindenki? Így aztán szükségük van valakire, aki érti a forrásnyelvet (optimális esetben ez a fordító), de nagyon nehéznek találják kiengedni a kezükből a döntési lehetőségeket, és pláne nehezükre esik megbízni valakiben.

És arra kellett rádöbbennem, hogy míg az amerikai könyvkiadásról egészen sok dolgot tudtam korábban, leginkább azért, mert tele az Internet olyan oldalakkal, hogy mi a regényünk eladásának és kiadatásának helyes módja, és ezek csaknem kivétel nélkül az amerikai piacról szólnak, addig az angolokról nem sok szó esik. Most életemben először hallottam arról, hogy a brit könyvkiadás mennyire tekinti, és mennyire nem tekinti az amerikai könyvkiadást a saját részének. Valahogy ezen soha korábban nem jutott eszembe gondolkozni, pedig nagyon is érdekes kérdéskör.

És innen már csak egy apró lépés volt eljutni odáig, hogy felismerjem, amit eddig is gyanítottam: nem is olyan rossz dolog Magyarországon lenni könyvesnek. Vicces módon otthon csaknem fordítva alakul az irodalom és a gyerekkönyvek összetétele, a magyar szerzők vannak kisebbségben (ami persze egészen más problémákat vet fel, de ez nem az a hely és idő, amikor erre ki kellene térnem, arról nem is beszélve, hogy nincs valami sok tudásom a témában, legfeljebb véleményem, de véleménye meg mindenkinek van.)

Meggyőződésem, hogy minden nap átrendezték kicsit a vásárt, mert állandóan újabb és újabb olyan helyekbe botlottam, ahol nem jártam még korábban. Többek között találtam egy magyar standot (igaz, az ott-tartózkodók állították, hogy egész héten ott voltak, de ugyan, kit csapnak be). Mindenesetre szert tettem újabb névjegyekre, és hátha az is jó lesz valamire. Ha másra nem, akkor gyűjteni.

Azon gondolkoztam, mit nézzek még meg így, hogy egy napom van már csak, egy délutánom, és alig több, mint 20 font költőpénzem (a betörő megtanított rá, hogy nem viszünk haza valutát csak azért, hogy tartogassuk a fiókban), így aztán a legtöbb attrakció azonnal kiesett, merthogy ebből még édességeket kellett vásárolnom, amiket viszek haza.

Javaslatom az utazóknak, hogy amennyiben nagyon beteg – a szó legjobb értelmében, már ha van neki olyan – ajándéktárgyakat akar vásárolni, látogasson el a Közlekedési Múzeum ajándékboltjába. És ha már arra jár, a Covent Garden déli csarnokában isteni sonkás-salátás szendvicset lehet kapni. Szert tettem két pár botrányos zoknira. Már alig várom, hogy debütáljak velük.

Aztán kicsit gyalogoltam tovább, és végül – minő meglepetés – rájöttem, hogy igenis elmegyek újra a Tate Modernbe, és meglátogatom régi, jó, szuicid barátomat, Mark Rothkót. És ha már úgy alakult, körbejártam, és mindent megnéztem újra, csak az ajándékboltot nem, mert igyekeztem szem előtt tartani, hogy még kétszer ennem kell. Úgy tűnik, London egyik természeti törvényszerűsége, hogy amikor a Tate Modernben vagyok, elkezd szakadni az eső, de mire kimegyek, nagyjából eláll. Így jártam három éve, és így jártam tegnap is.

Visszafelé fényképeztem még kicsit, újra átsétáltam a hídon a Szent Pál székesegyházhoz, a templomkertben láttam egy mókust (most már elég biztosan merem állítani, hogy az volt az utolsó az utazás során), és még egy utolsó kalandra indultam.

Említettem már, hogy nagyjából bejártam minden zöldet Londonban, eltekintve a Kew Gardenstől, ami eléggé kinn van a városból, ráadásul oda a metrójegyem sem érvényes, és ezen felül még elég drága belépőt is szednek. De volt még egy park a listámon, a Holland Park, ami egészen közel van ahhoz, amerre laktam, és ugyan kicsit nehezen találtam oda, minden eltévedést megért.

Először is, nincs tele emberekkel. Nem egy Hyde Park, és végképp nem egy St. James’s Park. Néhányan sétálnak, de ennyi. (Igaz, mókusokat se láttam, de azért nemcsak róluk szól London… vagy mégis?) És olyan, mint egy erdő, mint egy kirándulóhely, hangulatos, sötétzöld, hűvös és gyönyörű. Örültem, hogy ezt választottam utolsó megnéznivalónak.

Ezek után már tényleg nem volt már hátra, mint édességeket vásárolni, összecsomagolni a bőröndömet (még jó, hogy mikor jöttem, voltak benne üres helyek, most épp négy kilóval mérték nehezebbnek, mint idefelé, és például B.-től kölcsönkapott discman most nem is abban van), és ezzel, azt gondolom, körbeértem, eljutottam odáig, hogy tegnap este és ma reggel írtam még lóhalálában.

Most pedig abbahagyom, mert hamarosan kiírják, melyik kapuhoz kell csoportosulnom, és mert fáj a fejem, és mert nagyon álmos vagyok. Jók legyetek. Jövök haza, és úgyis megtudom, ha nem voltatok azok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Hamarosan vége

Nagyon sürgősen indulnom kellene. Már csak azért is, mert kora délelőtt megy a gépem, és legalább másfél órával korábban ott kell lennem a reptéren, ahova egyébként másfél óra alatt ér ki a busz, ami a szállásomtól mintegy fél órára indul… szóval meglehetősen fázom a gondolattól, hogyha utánaszámolok, hogy hány órányi unatkozásnak nézek hamarosan elébe.

Persze, utazni jó, és tulajdonképpen most már mennék is haza. Nem úgy értem, hogy nem bírnék még maradni, hogy nem lennék el még egy hétig vagy kettőig, hanem inkább úgy, hogy mivel tudom, hogy reggel mennem kell, egészen jól beletörődtem. Csak…

Persze vettem egy csomó könyvet meg lemezt, úgyhogy nem kell unatkoznom.

És még pont annyi pénzem is maradt, hogy egy szendvicset meg egy teát tudjak majd venni valahol út közben.

Kellemesen eseménydús utolsó napom volt egyébként, csak valahogy nem szeretek arra gondolni, hogy ez volt az utolsó. Felvázolhatnám éppen nagy vonalakban, de nem teszem: egyrészt pár percen belül hat óra, és nekem negyed hétkor el kell indulnom, és még nem jelentkeztem ki, másrészt olyan intenzitással köszönt vissza régi barátom, az utazás előtti rosszullét, hogy nem is nagyon menne.

Ha a reptéren nagyon unatkozom, hát majd írok. És ha minden terv szerint megy, ma éjjel már a saját ágyamban alszom, lehetőség szerint a macskámmal. Jók legyetek!

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Turista

Mivel tudvalevőleg olyan mélységesen szenvedek a londoni utazásom alatt, már igazán járt nekem egy kis kikapcsolódás. Kikapcsolódás alatt pedig értem azt, amit minden normális ember csinál, ha Londonba visz az útja.

Szerez egy Philip Pullman könyvet és dedikáltatja, vásárol Paul Simon lemezeket, na meg egy rakás könyvet, belga csokis gofrit eszik ebédre és este kifulladásig mókusokat etet.

Így nagy vonalakban.

Hogy ez annyira nem tipikus? Jaj, dehogynem! Aki szerint nem tipikus, az mit sem tud Londonról, vagy éppen rólam. Londonban mindenki ezt csinálja, én pedig természetemnél fogva azt csinálom, amit mindenki más. Lételemem a csordaszellem.

Oké, abbahagytam. Mentségemre szolgáljon, hogy kicsit fel vagyok pörögve a fentebb felsorolt tételektől, és hogy ma állítólag esni fog és hűvös lesz, amivel semmi baj nincs, csak a légnyomás kissé ránehezedik a fejemre.

Tegnap reggel valahogy úgy volt, hogy ott voltam kilenc után kicsivel a vásárcsarnoknál (kilenckor nyit ugyanis), és sokkal kisebb sor volt, mint előző nap, de gyanítom, hogy csak azért, mert a többiek már bementek, bent ugyanis semmivel sem volt kisebb a tömeg. Nézelődtem fel-alá, és az a nagy meglepetés ért, hogy teljesen új helyeket látok, dacára annak, hogy hétfőn mindent körbetrappoltam, de tényleg mindent. Nos, ezek szerint mégsem mindent… bár nem mernék rá megesküdni, mert olyan dolgok is határozottan másként festettek, amikről biztosan tudom, hogy láttam őket. Talán csak azért, mert ideges voltam. Mármint hétfőn. De még a világítás is másmilyennek tűnt.

Tízkor kezdődött a beszélgetés – IBBY a gyerekkönyvírók díjainak fontosságáról – amit mindenképp meg akartam hallgatni, egyrészt az érdekes téma miatt, másrészt a határozottan érdekes beszélők miatt. Igaz, az előadás kezdete előtt csak egyikükről tudtam, hogy érdekes, de a végére mind a négyükről kiderült.

Ketten Dél-Afrikából származnak, ők Piet Grobler, aki illusztrátor, és Beverley Naidoo, aki pedig írónő. Julia Eccleshare tősgyökeres brit, és mindenféle díjak zsűrijében tevékenykedik sok-sok éve. A negyedik nem szorul bemutatásra, de mégis, milyen gyakran fordul elő, hogy bemutathatom Philip Pullmant? Ez a mondat egyébként nem tőlem származik, hanem a kedves indiai fiatalembertől, aki a beszélgetést moderálta. Nem mondom, hogy sok világmegváltó okosság hangzott el, de mindegyiküknek elég jó humora van, és nem röstelltek olyasmiről sem beszélni, mint az irodalmi díjak anyagi vonzatai.

Egyébként többnyire ez a megfigyelésem, hogy se a vásár napilapjában, se a szemináriumokon nem hangzik el sok okosság, ami kissé meglepett. Elég sokat cikkeznek például az e-bookokról, de valahogy nem találkoztam még új információval, többnyire egyesek kardoskodnak mellette vagy ellene, és elhangzik, hogy Kindle és hogy iPad, aztán ennyi. Ez az előadás azzal kezdődött, hogy a közönségben ülők közül ki hallott már az IBBY-ről, és mint kiderült, nagyon kevesen. Amíg sorban álltam, kihallgattam két velemkorú lányt, akik a magánkiadásról tartott szemináriumról érkeztek, és nem voltak megelégedve: az hangzott el, hogy a magánkiadásnak az a lényege, hogy nem ül a nyakadra egy szerkesztő meg egy tucatnyi igazgató, akinek víziója van, és addig piszkálja a regényedet, amíg már nem is hasonlít a sajátodra. Erre ők lesajnálóan azt mondták, hogy cserébe viszont olyan minőséget és kivitelt kap a szóban forgó regény, amiről magánkiadásban nem is álmodhatna. Érdekes volt.

Majd ma kiderül, mit tudnak mondani az ifjúsági irodalom fordíthatóságáról. Félek, hogy ott bőven tudnak újdonságokkal szolgálni a számomra.

Nos, pár perccel azelőtt, hogy befejeződött volna a díjakról szóló előadás, egyszer csak egy kupac könyvre mutattak, hogy aki kapja marja, a World Book Night alkalmából készült negyvenezer példány “Northern Lights” közül itt van huszonöt, amelyekre bátran le lehet csapni. És ez a kupac nagyon közel volt hozzám, ugyanis nem akartam már fél tízkor beülni a terembe, gondoltam, ennyire ne legyek már feltűnően lelkes, és tíz előtt tíz perccel már nem volt ülőhely, úgyhogy nemes egyszerűséggel leültem az első sor elé a földre. És mivel Angliáról van szó, senkinek eszébe sem jutott rosszízű megjegyzéseket tenni rám, hanem egy csomóan a később érkezők közül is leültek mellém.

Így esett, hogy rájöttem, hogy nekem kell egy ilyen könyv, mégpedig dedikálva. Mivel már lelőttem a poént, hogy sikerült, nem részletezem, hogy mennyi könyöklésbe került, a lényeg, hogy van. És Mr. Pullman csodálatosan kedves fickó, megmondtam neki, hogy egyszer nagyon szeretném őt is fordítani, és hogy mennyire megszerettem ezt a könyvet már azzal, hogy egy üveg Tokajival kezdődik, ő pedig emlékezett rá, hogy milyen ordas ronda borítóval jelent meg először magyarul (bár ő azt hiszem, az abszurd szót használta), a kislánnyal, az arcán csorgó könnycseppel meg a boszorkánykastéllyal a háttérben. Megnyugtattam, hogy nekem az a kiadás van meg, ő pedig megköszönte, hogy ennek ellenére hajlandó voltam elolvasni, én pedig mondtam, hogy bármilyen csúnya is, a magyar könyvpiacon tizenöt évvel ezelőtt egyáltalán nem volt kirívó. Ja, és kezet fogott velem, és sok sikert kívánt a fordításhoz, és dedikált nekem.

Van dedikált Philip Pullmanom. Ezt még fogjátok párszor hallani, mert ez nagyon-nagyon feldobott.

No, hát ezek után éreztem elérkezettnek a pillanatot, hogy bevessem magam a belvárosba, a bevásárlások szentélyébe, az Oxford Streetre. Vásároltam könyveket (tegye fel a kezét, aki meglepődött), de hősies önmegtartóztatásomnak hála csak négyet, vásároltam lemezeket… igen, én is emlékszem, hogy az új Paul Simon lemez, a So beautiful or so what nem jelent meg még itt. Majd utánanézek, hogy otthon van-e már, és ha nincs, hát legfeljebb megrendelem az Amazonról. De lehet kapni a Bridge Over Troubled Water 40 éves jubileumi különkiadását, igaz, az egyik lemez belőle megvan már nekem, viszont van hozzá egy DVD mindenféle klassz dolgokkal, amik nekem kellenek. És lehetett kapni gyűjtődobozban Simon & Garfunkel lemezeket, a felújított, kibővített változatokat. És lehetett kapni Paul fiának, Harpernek a lemezét, amiről sok jót hallottam, és ha már így benne voltam, hát vettem egy válogatáslemezt Art Garfunkeltől. Aztán villámgyorsan csukott szemmel rohantam a pénztárhoz, nehogy meglássak még valamit, amit feltétlenül meg kell vennem.

Nem is láttam már meg semmi mást, csak a sok belga gofris standot, és a harmadiknál elcsábultam. Mit mondhatnék? Aki meglát egy belga gofris standot, szívből (na jó, gyomorból) ajánlom, hogy csábuljon el ő is.

Ezek után jöttem vissza kicsit a szállásra. Sajnos arra jöttem rá, hogy amennyiben egész nap talpalok, nem bírom ki estig, hanem széthasad a derekam és nagyon-nagyon nyűgös leszek, és mivel nincs senki, akin levezethetném, (talán csak az undok kínai recepciós, de mivel a többi három irtó kedves, nem volna valami jó ötlet), ezért csak a magam dolgát nehezítem vele.

Úgyhogy pihentem egy kellemes másfél órát, aztán elindultam a Hyde Parkba, ami most már kétségkívül a kedvenc helyem Londonban. Az volt a tervem, hogy felülök az óriáskerékre. Nem a London Eye-ra, ami nagyon drága és messze is van, hanem a kicsire, ami itt van a parkban. Aztán nem ültem fel, mert ezt is drágálltam, továbbá egyáltalán nem volt szimpatikus a jegyárus néni. Van ez így.

Megírtam hát a képeslapjaimat (kell keresnem egy postaládát valamerre), és olyan mókuskolóniára bukkantam, hogy nagyjából három órát töltöttem velük, és alig maradt mogyoró a táskámban. Éppen csak pont annyi, hogy ha még ma is találkoznék velük, legyen mit adni nekik. Nagyon hosszasan elmélkedtem a mókusok etetéséről és fényképezéséről, számtalan rettentően hasznos felismerésre jutottam, de jelen bejegyzés terjedelmére, az olvasóim elmeállapotára, valamint az időpontra való tekintettel (hamarosan át kell ruccannom az Earl’s Court Exhibition Centerbe, amennyiben nem szeretném elmulasztani az ifjúsági irodalom fordításának nehézségeiről szóló szemináriumot) ezeknek ismertetésétől pillanatnyilag hajlandó vagyok eltekinteni.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

London igazi arca

Éreztem a csontjaimban, hogy ez a város játszik velem. Verőfényes napsütés, 20 fok, zöld mezők, meg minden. Tegnap délután már mutatott egy kicsit az igazi arcából is. Még esett is, igaz, nem sokat, talán ha három vízcseppel találkoztam összesen. De a Trafalgar tér nem habozott megmutatni, milyen ő igazából, amikor éppen nem azon mesterkedik, hogy jól becsapjon.

Igazából nem nagyon tudtam, mit kezdjek magammal miután eljöttem a könyvektől. Itt van ez a hatalmas város, arra vár, hogy a legteljesebb mértékben befogadjam, és én azt se tudom, hova kapjak, azt se tudom, olyan helyekre menjek-e, ahol már jártam és szeretem őket, vagy keressek olyat, ahol még nem jártam, és ki tudja, hogy szeretni fogom-e őket (bár valószínűleg igen).

Londonról így 2011 tavaszán egy nagyon fontos dolgot kell tudni: minden az Olimpiáról szól. Nem úgy, hogy az orrod alá dörgölik folyamatosan, mert erről szó sincs. Van egy nagy visszaszámláló a Trafalgar téren, és néhány plakát a városban, hogy senki se felejtsen el jegyet szerezni, de ez nem feltűnő. Az feltűnő, hogy a metróhálózatot újítják fel, néhány vonal bizonyos szakaszain nincs közlekedés, másutt nem állnak meg, csak áthaladnak a vonatok, utcák vannak lezárva és látványosságok is.

Ami pedig nem a közelgő Olimpia miatt van lezárva, az a sokkal inkább közeli hercegi esküvő miatt. Például a Green Park egy jelentős része.

De ez nem is baj. A bajom az volt, hogy elég rossz kedvem volt tegnap, fájt a derekam a sok gyaloglástól, és még az új Paul Simon lemezt se fogom tudni megvenni, csak otthon, mert itt csak júniusban jelenik majd meg. (Ez mit sem változtat azon, hogy megyek majd lemezboltba, csak nem az új lemezt veszem meg, hanem a Bridge Over Troubled Water 40 éves jubileumi kiadását, amit otthon nem lehet megkapni.)

De igazából ez mind nem is olyan nagyon lényeges. Elmentem meglátogatni régi jó barátomat és példaképemet Sir Ernest Shackletont a Royal Geographical Society oldalában (fontosnak érzem megjegyezni, hogy a National Geographic útikönyvében nincs feltüntetve ez az épület). Alig lehetett hozzáférni szegényhez, mert ott is felújítanak valamit.

Ezek után pedig elindultam újra mókusra vadászni, ezúttal mogyoróval és fényképezőgéppel. Gyerekes vagy sem, addig nem nyughattam, amíg ezt nem tudtam le. Amíg nem sikerül odacsalni egy mókust magamhoz, amíg nem támaszkodik a kis kezével az ujjamra, és amíg ki nem veszi a tenyeremből a mogyorót, menthetetlenül nyűgös vagyok. Nos, ezúton jelentem, hogy a küldetés sikerrel zárult. A mókusok jó fejek.

Már csak azt nem tudom, hogy mit csinálok a további fél kiló mogyoróval.

Már egy részét elajándékoztam gyerekeknek, akik látták, hogyan etetek mókust, és ők is akartak. Ezek a gyerekek egyébként “lady”-nek titulálnak, míg a boltokban és a metrón, a múzeumokban, meg ilyen helyeken “madam”-nak. szólítanak Ami elég furcsa volt elsőre, meg másodjára is, de egészen jól kezdek hozzászokni. Együtt bírnék élni vele, azt gondolom.

Amikor aztán elkezdett fújni a szél meg jöttek a felhők, akkor bemenekültem a National Portrait Gallerybe. Érdekes volt, meg néha kicsit vicces is. Láttam a Brontë-nővéreket, Jane Austent, akinek a miniatűr képmása mellett nem röstellték leírni, hogy úgy egyébként nem is hasonlít rá, láttam Darwint, és mindenféle másik hírességeket, csak  éppen Shakespeare-t nem, mert ő jelenleg utazik. (A portréja, természetesen.)

És ott voltak újra a sarkkutató barátaim, Ernest Shackleton és James Clark Ross urak, illetve a számítógépes katalógusban meg lehetett még nézni tucatnyi képet róluk és Robert F. Scott úrról is, de ezek vagy nem voltak kiállítva (ha jól értelmeztem a feliratokat), vagy csak olyan helyeken voltak, ahol nem jártam, még ha azt is gondolom, hogy mindenhol jártam. Sajnos róluk nem lehetett képeslapokat vásárolni (hiába no, még ezek az angolok sem tökéletesek).

És most? Nem tudom. Lassan ideje volna elindulni újra a vásárba. Aztán a városba. Aztán… tudom is én. Majd beszámolok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Zökkenők

Állíthatnám, hogy minden simán és zökkenőmentesen zajlik, hogy minden olyan, ahogy a nagy könyvben meg van írva, és így tovább. De volna vajon bárki is, aki ezt elhinné nekem? Remélem, hogy nem: aki ismer annyira, hogy legalább a blogomat olvassa, az pontosan tudja, hogy ahova csak megyek, sorakoznak a buktatók. Na és? Ez így van rendjén.

Nem merném kijelenteni, hogy nem voltam lámpalázas, mikor elindultam a Könyvfesztiválra. Kicsit szerencse, hogy a vásárközpont nagyjából három perc sétára van csak a szállásomtól, ennyi idő ugyanis ahhoz sem elég, hogy megfutamodjak. De ami nyitás előtt öt perccel a vásárcsarnok előtt fogadott annyira megdöbbentett, hogy még fényképezni is elfelejtettem. A bejárat előtt hosszabb sor állt, mint annak idején három, vagy akárhány évvel ezelőtt a Harry Potter utolsó kötetének megjelenésekor. Ami azért nagy szó. Hű.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy sokkal hamarabb elfogyott a sor, mint akkor, évekkel ezelőtt, pedig akkor se tartott szörnyen sokáig. A britek nagyon értenek nemcsak a sorban álláshoz, hanem a sorok hatékony feldolgozásához is, eltekintve attól, hogy engem például nem sikerült feldolgozniuk, ugyanis valami nem volt jó a belépőmmel. És nem, nem az, hogy “traslator” szerepelt rajta, hanem a vonalkóddal. Azt mondta a kedves fiatalember, hogy menjek csak be, és majd intézzem el.

Úgyhogy bementem, és annyi embert láttam, amennyit talán még soha életemben.

Ha ez nem volna rémisztő már önmagában is, akkor is rémisztő belegondolni, hogy ez a huszonháromezer ember (nyilván nem volt jelen mindenki első nap nyitáskor, de nem is ez a lényeg) mind a könyvszakmában dolgozik. Mindegyikük abból él, vagy abból akar élni, hogy könyveket ír, szerkeszt, fordít, ad ki és el. Mindannyian annak a nagyon nagy családnak a tagjai, mint én. Teljesen mindegy, hogy mennyire jelentős vagy jelentéktelen tagok. Ha nem lettem volna halálra rémülve a tömegtől és attól, hogy nekem most valamit csinálnom kéne, de mégis mit, azt hiszem, valami nagy megvilágosodás ért volna és feloldódom a mindenségben. Nem így történt, hanem gyorsan kitaláltam magamnak valami teendőt: megjavíttatni a kitűzőmön a vonalkódot.

Elég vicces egyébként, hogy mindenkin fel van tüntetve a neve, a pozíciója, az országa, és a vonalkódja. Kivéve rajtam, mert én elrejtettem a pulóverem szárnya alá a ‘traslator’ felirat miatt.

Hogy egy nem különösebben érdekes történetet rövidre fogjak, elmondom, potom öt ember megkérdezése és jelentős dadogás után nyomtattak nekem új kitűzőt, és mivel halálmegvető bátorsággal megkérdeztem, lehetne-e javítani az elütést, azon már ‘translator’ szerepel, és ez olyan boldoggá tett, hogy már nem takartam el a pulóveremmel. Továbbá a biztonsági őröket is boldoggá tette, mert ennek már jó volt a kódja is.

És itt álltam újra azzal a problémával, hogy akkor most mégis, mit csináljak? Nyilván beszélgetnem kellene emberekkel, de kikkel és miről? Hogyan szokás ilyenkor megközelíteni valakit? Mit kell mondani? Hogyan derítsem ki, mégis, mi a “legklasszabb könyv” az egész vásáron? Mi ennek a protokollja? Rájöttem, hogy fogalmam sincs, és hogy talán jó lenne odamenni valakihez – bárkihez – és megkérdezni tőle, hogyan és miként szokás ezt csinálni, és hogy ő mit művel itt, de ehhez természetesen nem volt bátorságom.

Többször körbesétáltam a terepet, mire nagyjából lett róla fogalmam, hogy mi hol van, hogy merre vannak azok a – jobb szó hiányában – termek, ahol azok a szemináriumok lesznek, amiket kinéztem magamnak. Megkerestem mindenféle híres cégeket: Penguin, Harper, az a másik H-betűs, amelyikbe a Hodder is tartozik, Bloomsbury, és most csak azért sem jut több az eszembe, megnéztem az egyetemi kiadókat, és így tovább. Megfigyeltem, hogy az ő pavilonjaik úgy festenek, hogy ki van téve ugyan mutatóba néhány könyv, de inkább plakátok vannak, valahol  főznek kávét, és sok-sok-sok-sok, de igazán rengeteg sok asztalnál ülnek emberek, és komoly képpel tárgyalnak.

A kisebb kiadók több könyvet vittek ki és kevesebb plakátot. És általában csak két-három asztaluk és emberük van. A könyvek elejére ragasztanak egy vonalkódot, és amikor valaki arról kérdez, azt szokták beolvasni, és onnan olvassák le, hogy melyik jogok szabadok, mik nem, meg ilyeneket. (Ezt kémkedéssel derítettem ki.)

És amikor ezt már mind tudtam, akkor rájöttem, hogy nekem ez mára bizony elég volt. Nem sok hasznosat végeztem, bár kaptam a kínaiaktól egy gyönyörű könyvjelzőt (kárpótlásul, amiért kis híján lekaratézott egy nyolcvanéves bácsi), és szert tettem egy LBF vászonszatyorra. Így aztán megkerestem a legközelebbi térképet, és elkezdtem vizsgálni, hol a kijárat. (Nem voltam benne biztos, hogy ki lehet-e menni a bejáraton vagy sem, de igen.)

És mi történt a térképnél? Na mi? Természetesen az, hogy nem fértem oda, mert ketten nagyon hevesen vitatkozva és mutogatva elállták az utat. Arról folyt a párbeszéd, hogy hol vannak az oroszok, lehet-e ennyire kicsi pavilonja a díszvendégeknek, és miért nincsenek ott, ahol a térkép mutatja. Ezt onnan tudom teljesen pontosan, mert magyarul beszéltek. Úgyhogy erőt vettem magamon, elkísértem őket az oroszokhoz, és út közben beszélgettünk egyet. Kicsit vicces volt, na.

És arra jutottam, hogy ez már csaknem hasznos dolog volt: olyan emberekkel találkoztam, akikkel talán még találkozom újra az életben.

Úgyhogy ezek után tényleg leléptem és otthagytam a könyvvásárt, azzal, hogy úgyis megyek majd még vissza.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Nagyon tavasz

Bár eszem ágában nincs felvágni, tény, hogy már mindenféle arcát láttam Londonnak. Ezt, amit most mutat, még soha. Tavasz van, minden virágba borult, pálmafák és tulipánok mindenütt. Néha egészen el kellett gondolkodnom, hogy most melyik országban is vagyok. Gyönyörű, szikrázó napsütés egész nap. Ha sikerült Londonban napszúrást kapnom, visongani fogok, annyira nevetségesnek találom.

Megfigyeltem egy másik fontos dolgot is Londonról: vasárnap egy csomó dolog zárva tart. Nem a parkok, természetesen, de például a nagy élelmiszerüzletek vagy ki se nyitnak, vagy 11-től délután 4-ig. Amikor reggel elindultam világot látni, sehol sem tudtam amerikai mogyorót venni a mókusoknak. És érdekesnek találom, hogy egy London kaliberű város ezt megengedheti magának, míg Budapesten megállna az élet a plázák nélkül, és hogy kedves kacarászással illik tudomásul venni a kereskedők szabad vasárnap utáni sóhajtozását. (Mogyorót venni aztán sikerült délután, igaz, nagyjából háromszor akkora csomagot, mint amekkorát szerettem volna, de ennél nagyobb bajom ne legyen. Mert a mókusokat mindenképp etetni kell, ez csak természetes és magától értetődő.)

Nem sok tervem volt, mikor reggel elindultam. Először azon agyaltam, hogy kipróbálom, mekkorák valójában a távolságok London egyes részei között, és sétálok. Sétáltam is jó sokat, alaposan lekoptattam a lábamat, és ez jelen esetben szó szerint értendő: mindkét zoknim kilyukadt. De azért azt valamikor déltájban beláttam, hogy a sétálás nem annyira célravezető, és beszereztem egy Oystert, ami jelen esetben nem osztriga, hanem egy kék mágneses kártya, ami metróbérletként funkcionál. Végtére is Londonban metrózni is jó.

Hogy merre jártam? Bejártam a zöldeket, ha nem is az összeset. Voltam a Hyde Parkban – rengeteg a madár, láttam mindenféle gémeket meg kacsákat meg egyebeket. Aztán a Kensington Gardenben is, ahol szintén madarakat láttam, bár többnyire galambokat, meg Pán Péter szobrot. Aztán jártam a St. James Parkban, ahol végre-valahára találkoztam mókusokkal is, igaz, talán ha hármat láttam összesen. Talán a sok ember rémítette meg őket, mert tényleg iszonyatos tömeg volt.

Ezúton is javaslom mindazoknak, akik magyar szót szeretnének hallani, hogy látogassanak el a St. James Parkba. Azt gondolom, hogy nem magyarok voltak ott a legtöbben – valami ifjúsági olimpia zajlik éppen, és mindenütt a mexikói delegációba botlottam -, de az biztos, hogy ők a leghangosabbak.

Ezen felül jártam még a belvárosban, Trafalgar tér (nem működnek a szökőkutak, pedig nyelvet akartam ölteni rájuk, bár hogy miért, az jobb, ha az én titkom marad – nem működött egyébiránt a Diana hercegnő emlékére épített szökőkút sem, bár arra azért nem öltögettem volna a nyelvem amúgy sem), Big Ben, és ami ide tartozik. De ott annyira rengetegen voltak, hogy sietősen elmenekültem. Félelmetesen sok ember. Brr.

Ha valaki olthatatlan vágyat érez ízléstelen Prince William + Catherine Middleton = Royal Wedding ajándéktárgyak birtoklására, szóljon bátran, minden sarkon van belőlük. Még rém ronda konyharuhát is láttam. Ellenben ha valaki ízléses ajándéktárgyakat szeretne ugyanezen témában, az legyen szíves és felejtse el sürgősen. Olyasmi nem létezik. Vagy ha mégis, akkor az már vagy mind elfogyott, vagy nagyon eldugták, vagy azért dugták el nagyon, mert megfizethetetlenül drága. De én azt gyanítom, hogy egyszerűen nem létezik, és kész.

Találkoztam még Paddington macival a Paddington pályaudvaron (el van dugva szegénykém, talán a pályaudvar felújítási munkálatai miatt), és nagyjából két órán át bolyongtam a Regent’s Parkban, amíg megtaláltam a Primrose Hillt, ahonnan elvileg kiváló kilátás nyílik a városra, és egyébként tényleg. Csak hát ott is iszonyatosan sokan voltak, én pedig már annyira fáradt voltam, hogy nem nagyon bírtam másra gondolni, csak arra, hogy milyen jót fogok aludni.

Eléggé aggódtam is, hogy megint olyan randalírozás lesz éjszaka, mint tegnap volt, de hála az égnek vagy csönd volt, vagy olyan fáradt voltam, hogy föl se ébredtem rá. Akárhogy is, kialudtam magam, mondjuk, megreggeliztem, és most még mérsékelt, de fokozódó lámpalázzal nézek a Könyvvásár elébe. Végtére is soha az életben nem voltam még ilyen helyen, és fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem magammal… de azt gondolom, hogy mivel a helyszínt már megtaláltam tegnap, nagy baj nem lehet. Már csak arra kell rávennem magam, hogy bemerészkedjek, és akkor a nehezén már túl is leszek.

Délután pedig várnak a mókusok, vagy a National Portrait Gallery, vagy a Játékmúzeum vagy a Tate Modern. Vagy a Waterstones könyváruház kettőt fizet hármat kap akciója. Vagy valami egészen más. És azért az se lesz éppen rossz.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!