Április!

London!
Könyvvásár!
Philip Pullman!
Hyde Park!
Mókusok!
Rengeteg Maltesers!
Új Paul Simon lemez!
Harper Simon lemez!
Budapesti Könyvfesztivál!
Új Kiss Ottó regény!
Megjelent az új könyvem!
Be van tervezve két további fordítás!
Egy levél, ami mindenféle dolgokat helyretett!
Egy felismerés, ami már évek óta esedékes volt!
Karcsi, aki Gedeon új kisöccse!
Sonkaünnep!
Sok csokoládé!
Ezer daru papírból!
Hercegi esküvő!
Műkorcsolya világbajnokság!
Chantasztikus Patrick!
Tíz évre elegendő felkiáltójel!

Wheeeeeeee! Micsoda hónap!

Kategória: Mindennapok | Címke: | 4 hozzászólás

London, Luton

Reptér, minden oké. Biztosítottak róla, hogy a telefonom teljességgel kizárt, hogy felrobbanjon, igaz, ezt magam is gyanítottam. Mondjuk egy szavam se lehet, elég gyanúsan festek, ugyanis a pulóverem frontján két kisebb és egy elég nagy vérfolt éktelenkedik. Valamikor abban a közel egy órában, amíg a Victorián kerestem a buszmegállómat, a bőröndöm valamelyik alkatrésze felhasította az ujjamat. Tök felszínes sérülés, de vérzett, mint a fene. És még csak észre sem vettem, amíg a kedves buszsofőr meg nem kérdezte, hogy “Madam, tud róla, hogy vérzik a keze?” Nos, kedves olvasóim, ezért van egy valamirevaló utazó táskájában minden körülmények között ragtapasz. Kár, hogy a gyanús foltokon nem segít.

Tegnap mentem ki utoljára a Könyvvásárra. Meghallgattam azt a szemináriumot, amit kinéztem magamnak, csak sajnos egyáltalán nem arról szólt, amiről gondoltam, hogy fog. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy a “Children’s books in translation – so, what’s the problem?” elég tágan értelmezhető cím. Mint kiderült, Angliában a legnagyobb gondot az okozza, hogy nincs se kereslet, se kínálat fordításokból. Hogy bár a brit könyvpiac világelső a könyvek eladásában – nem példányszámban, tényleges könyvekben, hanem a jogok kereskedelmében -, ám gyakorlatilag nem vesznek meg külföldi könyveket a kiadók. Akadnak ugyan kivételek, de még olyankor is előfordul, hogy az eredeti francia kiadó megdicséri a briteket, hogy nahát, micsoda brit könyvet csináltak ebből.

Egyébként egyre inkább az a sejtésem, hogy nem lehet valami jó Angliában fordítónak lenni. A vásári lapokban olvastam például arról, hogy a fordításnak nem is volna szabad lennie, mert mindenki olvasson eredeti nyelven, nézzük meg az európai országokat, ahol mindenki beszél (és olvas) angolul. (Na persze.) Aztán az egész cikk a nyelvtudásról és annak hiányáról szólt, közben pedig az volt a címe, hogy a fordításról. De úgy tűnik, annak errefelé nincs igazán piaca. És ez bizony meglepett. A szemináriumon is elhangzott, hogy a kiadók nagyon óvatosak a nem-képes könyvekkel, azaz aminek a szövege is jelentős, hiszen azt többnyire nem tudják elolvasni, nem értik, hiszen minek is beszélnének idegen nyelveket, ha egyszer tudnak angolul, ahogy a világon mindenki? Így aztán szükségük van valakire, aki érti a forrásnyelvet (optimális esetben ez a fordító), de nagyon nehéznek találják kiengedni a kezükből a döntési lehetőségeket, és pláne nehezükre esik megbízni valakiben.

És arra kellett rádöbbennem, hogy míg az amerikai könyvkiadásról egészen sok dolgot tudtam korábban, leginkább azért, mert tele az Internet olyan oldalakkal, hogy mi a regényünk eladásának és kiadatásának helyes módja, és ezek csaknem kivétel nélkül az amerikai piacról szólnak, addig az angolokról nem sok szó esik. Most életemben először hallottam arról, hogy a brit könyvkiadás mennyire tekinti, és mennyire nem tekinti az amerikai könyvkiadást a saját részének. Valahogy ezen soha korábban nem jutott eszembe gondolkozni, pedig nagyon is érdekes kérdéskör.

És innen már csak egy apró lépés volt eljutni odáig, hogy felismerjem, amit eddig is gyanítottam: nem is olyan rossz dolog Magyarországon lenni könyvesnek. Vicces módon otthon csaknem fordítva alakul az irodalom és a gyerekkönyvek összetétele, a magyar szerzők vannak kisebbségben (ami persze egészen más problémákat vet fel, de ez nem az a hely és idő, amikor erre ki kellene térnem, arról nem is beszélve, hogy nincs valami sok tudásom a témában, legfeljebb véleményem, de véleménye meg mindenkinek van.)

Meggyőződésem, hogy minden nap átrendezték kicsit a vásárt, mert állandóan újabb és újabb olyan helyekbe botlottam, ahol nem jártam még korábban. Többek között találtam egy magyar standot (igaz, az ott-tartózkodók állították, hogy egész héten ott voltak, de ugyan, kit csapnak be). Mindenesetre szert tettem újabb névjegyekre, és hátha az is jó lesz valamire. Ha másra nem, akkor gyűjteni.

Azon gondolkoztam, mit nézzek még meg így, hogy egy napom van már csak, egy délutánom, és alig több, mint 20 font költőpénzem (a betörő megtanított rá, hogy nem viszünk haza valutát csak azért, hogy tartogassuk a fiókban), így aztán a legtöbb attrakció azonnal kiesett, merthogy ebből még édességeket kellett vásárolnom, amiket viszek haza.

Javaslatom az utazóknak, hogy amennyiben nagyon beteg – a szó legjobb értelmében, már ha van neki olyan – ajándéktárgyakat akar vásárolni, látogasson el a Közlekedési Múzeum ajándékboltjába. És ha már arra jár, a Covent Garden déli csarnokában isteni sonkás-salátás szendvicset lehet kapni. Szert tettem két pár botrányos zoknira. Már alig várom, hogy debütáljak velük.

Aztán kicsit gyalogoltam tovább, és végül – minő meglepetés – rájöttem, hogy igenis elmegyek újra a Tate Modernbe, és meglátogatom régi, jó, szuicid barátomat, Mark Rothkót. És ha már úgy alakult, körbejártam, és mindent megnéztem újra, csak az ajándékboltot nem, mert igyekeztem szem előtt tartani, hogy még kétszer ennem kell. Úgy tűnik, London egyik természeti törvényszerűsége, hogy amikor a Tate Modernben vagyok, elkezd szakadni az eső, de mire kimegyek, nagyjából eláll. Így jártam három éve, és így jártam tegnap is.

Visszafelé fényképeztem még kicsit, újra átsétáltam a hídon a Szent Pál székesegyházhoz, a templomkertben láttam egy mókust (most már elég biztosan merem állítani, hogy az volt az utolsó az utazás során), és még egy utolsó kalandra indultam.

Említettem már, hogy nagyjából bejártam minden zöldet Londonban, eltekintve a Kew Gardenstől, ami eléggé kinn van a városból, ráadásul oda a metrójegyem sem érvényes, és ezen felül még elég drága belépőt is szednek. De volt még egy park a listámon, a Holland Park, ami egészen közel van ahhoz, amerre laktam, és ugyan kicsit nehezen találtam oda, minden eltévedést megért.

Először is, nincs tele emberekkel. Nem egy Hyde Park, és végképp nem egy St. James’s Park. Néhányan sétálnak, de ennyi. (Igaz, mókusokat se láttam, de azért nemcsak róluk szól London… vagy mégis?) És olyan, mint egy erdő, mint egy kirándulóhely, hangulatos, sötétzöld, hűvös és gyönyörű. Örültem, hogy ezt választottam utolsó megnéznivalónak.

Ezek után már tényleg nem volt már hátra, mint édességeket vásárolni, összecsomagolni a bőröndömet (még jó, hogy mikor jöttem, voltak benne üres helyek, most épp négy kilóval mérték nehezebbnek, mint idefelé, és például B.-től kölcsönkapott discman most nem is abban van), és ezzel, azt gondolom, körbeértem, eljutottam odáig, hogy tegnap este és ma reggel írtam még lóhalálában.

Most pedig abbahagyom, mert hamarosan kiírják, melyik kapuhoz kell csoportosulnom, és mert fáj a fejem, és mert nagyon álmos vagyok. Jók legyetek. Jövök haza, és úgyis megtudom, ha nem voltatok azok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Hamarosan vége

Nagyon sürgősen indulnom kellene. Már csak azért is, mert kora délelőtt megy a gépem, és legalább másfél órával korábban ott kell lennem a reptéren, ahova egyébként másfél óra alatt ér ki a busz, ami a szállásomtól mintegy fél órára indul… szóval meglehetősen fázom a gondolattól, hogyha utánaszámolok, hogy hány órányi unatkozásnak nézek hamarosan elébe.

Persze, utazni jó, és tulajdonképpen most már mennék is haza. Nem úgy értem, hogy nem bírnék még maradni, hogy nem lennék el még egy hétig vagy kettőig, hanem inkább úgy, hogy mivel tudom, hogy reggel mennem kell, egészen jól beletörődtem. Csak…

Persze vettem egy csomó könyvet meg lemezt, úgyhogy nem kell unatkoznom.

És még pont annyi pénzem is maradt, hogy egy szendvicset meg egy teát tudjak majd venni valahol út közben.

Kellemesen eseménydús utolsó napom volt egyébként, csak valahogy nem szeretek arra gondolni, hogy ez volt az utolsó. Felvázolhatnám éppen nagy vonalakban, de nem teszem: egyrészt pár percen belül hat óra, és nekem negyed hétkor el kell indulnom, és még nem jelentkeztem ki, másrészt olyan intenzitással köszönt vissza régi barátom, az utazás előtti rosszullét, hogy nem is nagyon menne.

Ha a reptéren nagyon unatkozom, hát majd írok. És ha minden terv szerint megy, ma éjjel már a saját ágyamban alszom, lehetőség szerint a macskámmal. Jók legyetek!

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Turista

Mivel tudvalevőleg olyan mélységesen szenvedek a londoni utazásom alatt, már igazán járt nekem egy kis kikapcsolódás. Kikapcsolódás alatt pedig értem azt, amit minden normális ember csinál, ha Londonba visz az útja.

Szerez egy Philip Pullman könyvet és dedikáltatja, vásárol Paul Simon lemezeket, na meg egy rakás könyvet, belga csokis gofrit eszik ebédre és este kifulladásig mókusokat etet.

Így nagy vonalakban.

Hogy ez annyira nem tipikus? Jaj, dehogynem! Aki szerint nem tipikus, az mit sem tud Londonról, vagy éppen rólam. Londonban mindenki ezt csinálja, én pedig természetemnél fogva azt csinálom, amit mindenki más. Lételemem a csordaszellem.

Oké, abbahagytam. Mentségemre szolgáljon, hogy kicsit fel vagyok pörögve a fentebb felsorolt tételektől, és hogy ma állítólag esni fog és hűvös lesz, amivel semmi baj nincs, csak a légnyomás kissé ránehezedik a fejemre.

Tegnap reggel valahogy úgy volt, hogy ott voltam kilenc után kicsivel a vásárcsarnoknál (kilenckor nyit ugyanis), és sokkal kisebb sor volt, mint előző nap, de gyanítom, hogy csak azért, mert a többiek már bementek, bent ugyanis semmivel sem volt kisebb a tömeg. Nézelődtem fel-alá, és az a nagy meglepetés ért, hogy teljesen új helyeket látok, dacára annak, hogy hétfőn mindent körbetrappoltam, de tényleg mindent. Nos, ezek szerint mégsem mindent… bár nem mernék rá megesküdni, mert olyan dolgok is határozottan másként festettek, amikről biztosan tudom, hogy láttam őket. Talán csak azért, mert ideges voltam. Mármint hétfőn. De még a világítás is másmilyennek tűnt.

Tízkor kezdődött a beszélgetés – IBBY a gyerekkönyvírók díjainak fontosságáról – amit mindenképp meg akartam hallgatni, egyrészt az érdekes téma miatt, másrészt a határozottan érdekes beszélők miatt. Igaz, az előadás kezdete előtt csak egyikükről tudtam, hogy érdekes, de a végére mind a négyükről kiderült.

Ketten Dél-Afrikából származnak, ők Piet Grobler, aki illusztrátor, és Beverley Naidoo, aki pedig írónő. Julia Eccleshare tősgyökeres brit, és mindenféle díjak zsűrijében tevékenykedik sok-sok éve. A negyedik nem szorul bemutatásra, de mégis, milyen gyakran fordul elő, hogy bemutathatom Philip Pullmant? Ez a mondat egyébként nem tőlem származik, hanem a kedves indiai fiatalembertől, aki a beszélgetést moderálta. Nem mondom, hogy sok világmegváltó okosság hangzott el, de mindegyiküknek elég jó humora van, és nem röstelltek olyasmiről sem beszélni, mint az irodalmi díjak anyagi vonzatai.

Egyébként többnyire ez a megfigyelésem, hogy se a vásár napilapjában, se a szemináriumokon nem hangzik el sok okosság, ami kissé meglepett. Elég sokat cikkeznek például az e-bookokról, de valahogy nem találkoztam még új információval, többnyire egyesek kardoskodnak mellette vagy ellene, és elhangzik, hogy Kindle és hogy iPad, aztán ennyi. Ez az előadás azzal kezdődött, hogy a közönségben ülők közül ki hallott már az IBBY-ről, és mint kiderült, nagyon kevesen. Amíg sorban álltam, kihallgattam két velemkorú lányt, akik a magánkiadásról tartott szemináriumról érkeztek, és nem voltak megelégedve: az hangzott el, hogy a magánkiadásnak az a lényege, hogy nem ül a nyakadra egy szerkesztő meg egy tucatnyi igazgató, akinek víziója van, és addig piszkálja a regényedet, amíg már nem is hasonlít a sajátodra. Erre ők lesajnálóan azt mondták, hogy cserébe viszont olyan minőséget és kivitelt kap a szóban forgó regény, amiről magánkiadásban nem is álmodhatna. Érdekes volt.

Majd ma kiderül, mit tudnak mondani az ifjúsági irodalom fordíthatóságáról. Félek, hogy ott bőven tudnak újdonságokkal szolgálni a számomra.

Nos, pár perccel azelőtt, hogy befejeződött volna a díjakról szóló előadás, egyszer csak egy kupac könyvre mutattak, hogy aki kapja marja, a World Book Night alkalmából készült negyvenezer példány “Northern Lights” közül itt van huszonöt, amelyekre bátran le lehet csapni. És ez a kupac nagyon közel volt hozzám, ugyanis nem akartam már fél tízkor beülni a terembe, gondoltam, ennyire ne legyek már feltűnően lelkes, és tíz előtt tíz perccel már nem volt ülőhely, úgyhogy nemes egyszerűséggel leültem az első sor elé a földre. És mivel Angliáról van szó, senkinek eszébe sem jutott rosszízű megjegyzéseket tenni rám, hanem egy csomóan a később érkezők közül is leültek mellém.

Így esett, hogy rájöttem, hogy nekem kell egy ilyen könyv, mégpedig dedikálva. Mivel már lelőttem a poént, hogy sikerült, nem részletezem, hogy mennyi könyöklésbe került, a lényeg, hogy van. És Mr. Pullman csodálatosan kedves fickó, megmondtam neki, hogy egyszer nagyon szeretném őt is fordítani, és hogy mennyire megszerettem ezt a könyvet már azzal, hogy egy üveg Tokajival kezdődik, ő pedig emlékezett rá, hogy milyen ordas ronda borítóval jelent meg először magyarul (bár ő azt hiszem, az abszurd szót használta), a kislánnyal, az arcán csorgó könnycseppel meg a boszorkánykastéllyal a háttérben. Megnyugtattam, hogy nekem az a kiadás van meg, ő pedig megköszönte, hogy ennek ellenére hajlandó voltam elolvasni, én pedig mondtam, hogy bármilyen csúnya is, a magyar könyvpiacon tizenöt évvel ezelőtt egyáltalán nem volt kirívó. Ja, és kezet fogott velem, és sok sikert kívánt a fordításhoz, és dedikált nekem.

Van dedikált Philip Pullmanom. Ezt még fogjátok párszor hallani, mert ez nagyon-nagyon feldobott.

No, hát ezek után éreztem elérkezettnek a pillanatot, hogy bevessem magam a belvárosba, a bevásárlások szentélyébe, az Oxford Streetre. Vásároltam könyveket (tegye fel a kezét, aki meglepődött), de hősies önmegtartóztatásomnak hála csak négyet, vásároltam lemezeket… igen, én is emlékszem, hogy az új Paul Simon lemez, a So beautiful or so what nem jelent meg még itt. Majd utánanézek, hogy otthon van-e már, és ha nincs, hát legfeljebb megrendelem az Amazonról. De lehet kapni a Bridge Over Troubled Water 40 éves jubileumi különkiadását, igaz, az egyik lemez belőle megvan már nekem, viszont van hozzá egy DVD mindenféle klassz dolgokkal, amik nekem kellenek. És lehetett kapni gyűjtődobozban Simon & Garfunkel lemezeket, a felújított, kibővített változatokat. És lehetett kapni Paul fiának, Harpernek a lemezét, amiről sok jót hallottam, és ha már így benne voltam, hát vettem egy válogatáslemezt Art Garfunkeltől. Aztán villámgyorsan csukott szemmel rohantam a pénztárhoz, nehogy meglássak még valamit, amit feltétlenül meg kell vennem.

Nem is láttam már meg semmi mást, csak a sok belga gofris standot, és a harmadiknál elcsábultam. Mit mondhatnék? Aki meglát egy belga gofris standot, szívből (na jó, gyomorból) ajánlom, hogy csábuljon el ő is.

Ezek után jöttem vissza kicsit a szállásra. Sajnos arra jöttem rá, hogy amennyiben egész nap talpalok, nem bírom ki estig, hanem széthasad a derekam és nagyon-nagyon nyűgös leszek, és mivel nincs senki, akin levezethetném, (talán csak az undok kínai recepciós, de mivel a többi három irtó kedves, nem volna valami jó ötlet), ezért csak a magam dolgát nehezítem vele.

Úgyhogy pihentem egy kellemes másfél órát, aztán elindultam a Hyde Parkba, ami most már kétségkívül a kedvenc helyem Londonban. Az volt a tervem, hogy felülök az óriáskerékre. Nem a London Eye-ra, ami nagyon drága és messze is van, hanem a kicsire, ami itt van a parkban. Aztán nem ültem fel, mert ezt is drágálltam, továbbá egyáltalán nem volt szimpatikus a jegyárus néni. Van ez így.

Megírtam hát a képeslapjaimat (kell keresnem egy postaládát valamerre), és olyan mókuskolóniára bukkantam, hogy nagyjából három órát töltöttem velük, és alig maradt mogyoró a táskámban. Éppen csak pont annyi, hogy ha még ma is találkoznék velük, legyen mit adni nekik. Nagyon hosszasan elmélkedtem a mókusok etetéséről és fényképezéséről, számtalan rettentően hasznos felismerésre jutottam, de jelen bejegyzés terjedelmére, az olvasóim elmeállapotára, valamint az időpontra való tekintettel (hamarosan át kell ruccannom az Earl’s Court Exhibition Centerbe, amennyiben nem szeretném elmulasztani az ifjúsági irodalom fordításának nehézségeiről szóló szemináriumot) ezeknek ismertetésétől pillanatnyilag hajlandó vagyok eltekinteni.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

London igazi arca

Éreztem a csontjaimban, hogy ez a város játszik velem. Verőfényes napsütés, 20 fok, zöld mezők, meg minden. Tegnap délután már mutatott egy kicsit az igazi arcából is. Még esett is, igaz, nem sokat, talán ha három vízcseppel találkoztam összesen. De a Trafalgar tér nem habozott megmutatni, milyen ő igazából, amikor éppen nem azon mesterkedik, hogy jól becsapjon.

Igazából nem nagyon tudtam, mit kezdjek magammal miután eljöttem a könyvektől. Itt van ez a hatalmas város, arra vár, hogy a legteljesebb mértékben befogadjam, és én azt se tudom, hova kapjak, azt se tudom, olyan helyekre menjek-e, ahol már jártam és szeretem őket, vagy keressek olyat, ahol még nem jártam, és ki tudja, hogy szeretni fogom-e őket (bár valószínűleg igen).

Londonról így 2011 tavaszán egy nagyon fontos dolgot kell tudni: minden az Olimpiáról szól. Nem úgy, hogy az orrod alá dörgölik folyamatosan, mert erről szó sincs. Van egy nagy visszaszámláló a Trafalgar téren, és néhány plakát a városban, hogy senki se felejtsen el jegyet szerezni, de ez nem feltűnő. Az feltűnő, hogy a metróhálózatot újítják fel, néhány vonal bizonyos szakaszain nincs közlekedés, másutt nem állnak meg, csak áthaladnak a vonatok, utcák vannak lezárva és látványosságok is.

Ami pedig nem a közelgő Olimpia miatt van lezárva, az a sokkal inkább közeli hercegi esküvő miatt. Például a Green Park egy jelentős része.

De ez nem is baj. A bajom az volt, hogy elég rossz kedvem volt tegnap, fájt a derekam a sok gyaloglástól, és még az új Paul Simon lemezt se fogom tudni megvenni, csak otthon, mert itt csak júniusban jelenik majd meg. (Ez mit sem változtat azon, hogy megyek majd lemezboltba, csak nem az új lemezt veszem meg, hanem a Bridge Over Troubled Water 40 éves jubileumi kiadását, amit otthon nem lehet megkapni.)

De igazából ez mind nem is olyan nagyon lényeges. Elmentem meglátogatni régi jó barátomat és példaképemet Sir Ernest Shackletont a Royal Geographical Society oldalában (fontosnak érzem megjegyezni, hogy a National Geographic útikönyvében nincs feltüntetve ez az épület). Alig lehetett hozzáférni szegényhez, mert ott is felújítanak valamit.

Ezek után pedig elindultam újra mókusra vadászni, ezúttal mogyoróval és fényképezőgéppel. Gyerekes vagy sem, addig nem nyughattam, amíg ezt nem tudtam le. Amíg nem sikerül odacsalni egy mókust magamhoz, amíg nem támaszkodik a kis kezével az ujjamra, és amíg ki nem veszi a tenyeremből a mogyorót, menthetetlenül nyűgös vagyok. Nos, ezúton jelentem, hogy a küldetés sikerrel zárult. A mókusok jó fejek.

Már csak azt nem tudom, hogy mit csinálok a további fél kiló mogyoróval.

Már egy részét elajándékoztam gyerekeknek, akik látták, hogyan etetek mókust, és ők is akartak. Ezek a gyerekek egyébként “lady”-nek titulálnak, míg a boltokban és a metrón, a múzeumokban, meg ilyen helyeken “madam”-nak. szólítanak Ami elég furcsa volt elsőre, meg másodjára is, de egészen jól kezdek hozzászokni. Együtt bírnék élni vele, azt gondolom.

Amikor aztán elkezdett fújni a szél meg jöttek a felhők, akkor bemenekültem a National Portrait Gallerybe. Érdekes volt, meg néha kicsit vicces is. Láttam a Brontë-nővéreket, Jane Austent, akinek a miniatűr képmása mellett nem röstellték leírni, hogy úgy egyébként nem is hasonlít rá, láttam Darwint, és mindenféle másik hírességeket, csak  éppen Shakespeare-t nem, mert ő jelenleg utazik. (A portréja, természetesen.)

És ott voltak újra a sarkkutató barátaim, Ernest Shackleton és James Clark Ross urak, illetve a számítógépes katalógusban meg lehetett még nézni tucatnyi képet róluk és Robert F. Scott úrról is, de ezek vagy nem voltak kiállítva (ha jól értelmeztem a feliratokat), vagy csak olyan helyeken voltak, ahol nem jártam, még ha azt is gondolom, hogy mindenhol jártam. Sajnos róluk nem lehetett képeslapokat vásárolni (hiába no, még ezek az angolok sem tökéletesek).

És most? Nem tudom. Lassan ideje volna elindulni újra a vásárba. Aztán a városba. Aztán… tudom is én. Majd beszámolok.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!