Kicsit úgy érzem, hogy London az enyém, hogy visszajöttem az én Londonomba. Ami valószínűleg kifelé, ha az ember nem én, nagyon önzőnek, sőt, egyenesen ostobának tűnhet. De szó sincs arról, hogy birtokolni akarnám a várost, egyszerűen csak magaménak érzem. Bámulok ki a szobám (hálókamrám) ablakán, egy teljesen érdektelen kis utcára, és nem győzök betelni vele.

London. Az enyém. Most egy pár napig mindenképp az enyém. Hamarosan neki is indulok, hogy meghódítsam, de egy kicsit még üldögélek itt. Nemrég reggeliztem, kicsit még emésztek. Na meg kitalálom, merre tovább.

Annyira hirtelen jött ez az egész utazás, hogy nem volt alkalmam mindent eltervezni. (Nemhogy mindent, igazából semmit.) Ami elvileg jó, mert spontán meg minden, de azért egy kicsit rossz is, hogy nem az én kezemben futott össze minden szál. De azért jó, alapvetően, természetesen nagyon is jó. Csak most nem tudom, mit csináljak.

Menjek el a Tate Modernbe és nézzem meg újra a Rothko-szobát? Az messze van, azzal egy fél napom elúszik, és nincs olyan sok szabadidőm. Ráadásul elvileg ma szép idő lesz, ha most még kicsit hűvös is van. Kimehetnék Greenwichbe, ami legalább kültéren van, de nagyon messze, az akár az egész napot igénybe veszi. És ott már voltam is, bár valóban remek. És kimehetnék az állatkertbe is, de ott most a tavaszi szünet miatt csúcsidőben jellemző jegyárak vannak, és annyi pénzem azért nincs. Elmehetnék a Portrait Galleryt megnézni, mert ott még nem voltam, és nincs is olyan messze. A játékmúzeumot meg akartam nézni legutóbb, és az nem is volna rossz, de nincs nyitva vasárnap. És megint csak a szép idő… talán nekiindulok a Hyde Parknak, lövöldözök mókusokra fényképezőgéppel, sétálok és örülök. Ez se volna rossz. Nem tudom, az útikönyvem se mond valami sok okosat.

Tegnap este, mikor megérkeztem, nem tudtam már semmit se kiélvezni. A fülem nagyon rosszul viseli a repülőzést, illetve leginkább a leszállást, fájt a fejem, szomjas voltam és leginkább nyűgös. Mindenféle nagyon okos gondolataim voltak az utazásról meg a repülésről, de ezek szerencsére azóta elvesztek valahol a fejem útvesztőjében. Nem gondolom, hogy nagy kár lenne értük. Akárhogy is, éppen csak bezuhantam az ágyba – nagy kráter van a közepén, úgyhogy elég rendesen bele lehet zuhanni -, aztán aludtam.

Egyszerre többnyire fél órát.

Nagyon hangos emberek laknak itt. Mindenféle idegen nyelveken ordítanak egész éjszaka. De nem baj, most már minden jobb. Most kicsit még rendet rakok (mindent vissza a bőröndbe leginkább), bezárom a laptopot a biztonságos szekrénybe, és megyek világot látni.

Így lesz a legjobb.