Nagyon tavasz

Bár eszem ágában nincs felvágni, tény, hogy már mindenféle arcát láttam Londonnak. Ezt, amit most mutat, még soha. Tavasz van, minden virágba borult, pálmafák és tulipánok mindenütt. Néha egészen el kellett gondolkodnom, hogy most melyik országban is vagyok. Gyönyörű, szikrázó napsütés egész nap. Ha sikerült Londonban napszúrást kapnom, visongani fogok, annyira nevetségesnek találom.

Megfigyeltem egy másik fontos dolgot is Londonról: vasárnap egy csomó dolog zárva tart. Nem a parkok, természetesen, de például a nagy élelmiszerüzletek vagy ki se nyitnak, vagy 11-től délután 4-ig. Amikor reggel elindultam világot látni, sehol sem tudtam amerikai mogyorót venni a mókusoknak. És érdekesnek találom, hogy egy London kaliberű város ezt megengedheti magának, míg Budapesten megállna az élet a plázák nélkül, és hogy kedves kacarászással illik tudomásul venni a kereskedők szabad vasárnap utáni sóhajtozását. (Mogyorót venni aztán sikerült délután, igaz, nagyjából háromszor akkora csomagot, mint amekkorát szerettem volna, de ennél nagyobb bajom ne legyen. Mert a mókusokat mindenképp etetni kell, ez csak természetes és magától értetődő.)

Nem sok tervem volt, mikor reggel elindultam. Először azon agyaltam, hogy kipróbálom, mekkorák valójában a távolságok London egyes részei között, és sétálok. Sétáltam is jó sokat, alaposan lekoptattam a lábamat, és ez jelen esetben szó szerint értendő: mindkét zoknim kilyukadt. De azért azt valamikor déltájban beláttam, hogy a sétálás nem annyira célravezető, és beszereztem egy Oystert, ami jelen esetben nem osztriga, hanem egy kék mágneses kártya, ami metróbérletként funkcionál. Végtére is Londonban metrózni is jó.

Hogy merre jártam? Bejártam a zöldeket, ha nem is az összeset. Voltam a Hyde Parkban – rengeteg a madár, láttam mindenféle gémeket meg kacsákat meg egyebeket. Aztán a Kensington Gardenben is, ahol szintén madarakat láttam, bár többnyire galambokat, meg Pán Péter szobrot. Aztán jártam a St. James Parkban, ahol végre-valahára találkoztam mókusokkal is, igaz, talán ha hármat láttam összesen. Talán a sok ember rémítette meg őket, mert tényleg iszonyatos tömeg volt.

Ezúton is javaslom mindazoknak, akik magyar szót szeretnének hallani, hogy látogassanak el a St. James Parkba. Azt gondolom, hogy nem magyarok voltak ott a legtöbben – valami ifjúsági olimpia zajlik éppen, és mindenütt a mexikói delegációba botlottam -, de az biztos, hogy ők a leghangosabbak.

Ezen felül jártam még a belvárosban, Trafalgar tér (nem működnek a szökőkutak, pedig nyelvet akartam ölteni rájuk, bár hogy miért, az jobb, ha az én titkom marad – nem működött egyébiránt a Diana hercegnő emlékére épített szökőkút sem, bár arra azért nem öltögettem volna a nyelvem amúgy sem), Big Ben, és ami ide tartozik. De ott annyira rengetegen voltak, hogy sietősen elmenekültem. Félelmetesen sok ember. Brr.

Ha valaki olthatatlan vágyat érez ízléstelen Prince William + Catherine Middleton = Royal Wedding ajándéktárgyak birtoklására, szóljon bátran, minden sarkon van belőlük. Még rém ronda konyharuhát is láttam. Ellenben ha valaki ízléses ajándéktárgyakat szeretne ugyanezen témában, az legyen szíves és felejtse el sürgősen. Olyasmi nem létezik. Vagy ha mégis, akkor az már vagy mind elfogyott, vagy nagyon eldugták, vagy azért dugták el nagyon, mert megfizethetetlenül drága. De én azt gyanítom, hogy egyszerűen nem létezik, és kész.

Találkoztam még Paddington macival a Paddington pályaudvaron (el van dugva szegénykém, talán a pályaudvar felújítási munkálatai miatt), és nagyjából két órán át bolyongtam a Regent’s Parkban, amíg megtaláltam a Primrose Hillt, ahonnan elvileg kiváló kilátás nyílik a városra, és egyébként tényleg. Csak hát ott is iszonyatosan sokan voltak, én pedig már annyira fáradt voltam, hogy nem nagyon bírtam másra gondolni, csak arra, hogy milyen jót fogok aludni.

Eléggé aggódtam is, hogy megint olyan randalírozás lesz éjszaka, mint tegnap volt, de hála az égnek vagy csönd volt, vagy olyan fáradt voltam, hogy föl se ébredtem rá. Akárhogy is, kialudtam magam, mondjuk, megreggeliztem, és most még mérsékelt, de fokozódó lámpalázzal nézek a Könyvvásár elébe. Végtére is soha az életben nem voltam még ilyen helyen, és fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem magammal… de azt gondolom, hogy mivel a helyszínt már megtaláltam tegnap, nagy baj nem lehet. Már csak arra kell rávennem magam, hogy bemerészkedjek, és akkor a nehezén már túl is leszek.

Délután pedig várnak a mókusok, vagy a National Portrait Gallery, vagy a Játékmúzeum vagy a Tate Modern. Vagy a Waterstones könyváruház kettőt fizet hármat kap akciója. Vagy valami egészen más. És azért az se lesz éppen rossz.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .