Zökkenők

Állíthatnám, hogy minden simán és zökkenőmentesen zajlik, hogy minden olyan, ahogy a nagy könyvben meg van írva, és így tovább. De volna vajon bárki is, aki ezt elhinné nekem? Remélem, hogy nem: aki ismer annyira, hogy legalább a blogomat olvassa, az pontosan tudja, hogy ahova csak megyek, sorakoznak a buktatók. Na és? Ez így van rendjén.

Nem merném kijelenteni, hogy nem voltam lámpalázas, mikor elindultam a Könyvfesztiválra. Kicsit szerencse, hogy a vásárközpont nagyjából három perc sétára van csak a szállásomtól, ennyi idő ugyanis ahhoz sem elég, hogy megfutamodjak. De ami nyitás előtt öt perccel a vásárcsarnok előtt fogadott annyira megdöbbentett, hogy még fényképezni is elfelejtettem. A bejárat előtt hosszabb sor állt, mint annak idején három, vagy akárhány évvel ezelőtt a Harry Potter utolsó kötetének megjelenésekor. Ami azért nagy szó. Hű.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy sokkal hamarabb elfogyott a sor, mint akkor, évekkel ezelőtt, pedig akkor se tartott szörnyen sokáig. A britek nagyon értenek nemcsak a sorban álláshoz, hanem a sorok hatékony feldolgozásához is, eltekintve attól, hogy engem például nem sikerült feldolgozniuk, ugyanis valami nem volt jó a belépőmmel. És nem, nem az, hogy “traslator” szerepelt rajta, hanem a vonalkóddal. Azt mondta a kedves fiatalember, hogy menjek csak be, és majd intézzem el.

Úgyhogy bementem, és annyi embert láttam, amennyit talán még soha életemben.

Ha ez nem volna rémisztő már önmagában is, akkor is rémisztő belegondolni, hogy ez a huszonháromezer ember (nyilván nem volt jelen mindenki első nap nyitáskor, de nem is ez a lényeg) mind a könyvszakmában dolgozik. Mindegyikük abból él, vagy abból akar élni, hogy könyveket ír, szerkeszt, fordít, ad ki és el. Mindannyian annak a nagyon nagy családnak a tagjai, mint én. Teljesen mindegy, hogy mennyire jelentős vagy jelentéktelen tagok. Ha nem lettem volna halálra rémülve a tömegtől és attól, hogy nekem most valamit csinálnom kéne, de mégis mit, azt hiszem, valami nagy megvilágosodás ért volna és feloldódom a mindenségben. Nem így történt, hanem gyorsan kitaláltam magamnak valami teendőt: megjavíttatni a kitűzőmön a vonalkódot.

Elég vicces egyébként, hogy mindenkin fel van tüntetve a neve, a pozíciója, az országa, és a vonalkódja. Kivéve rajtam, mert én elrejtettem a pulóverem szárnya alá a ‘traslator’ felirat miatt.

Hogy egy nem különösebben érdekes történetet rövidre fogjak, elmondom, potom öt ember megkérdezése és jelentős dadogás után nyomtattak nekem új kitűzőt, és mivel halálmegvető bátorsággal megkérdeztem, lehetne-e javítani az elütést, azon már ‘translator’ szerepel, és ez olyan boldoggá tett, hogy már nem takartam el a pulóveremmel. Továbbá a biztonsági őröket is boldoggá tette, mert ennek már jó volt a kódja is.

És itt álltam újra azzal a problémával, hogy akkor most mégis, mit csináljak? Nyilván beszélgetnem kellene emberekkel, de kikkel és miről? Hogyan szokás ilyenkor megközelíteni valakit? Mit kell mondani? Hogyan derítsem ki, mégis, mi a “legklasszabb könyv” az egész vásáron? Mi ennek a protokollja? Rájöttem, hogy fogalmam sincs, és hogy talán jó lenne odamenni valakihez – bárkihez – és megkérdezni tőle, hogyan és miként szokás ezt csinálni, és hogy ő mit művel itt, de ehhez természetesen nem volt bátorságom.

Többször körbesétáltam a terepet, mire nagyjából lett róla fogalmam, hogy mi hol van, hogy merre vannak azok a – jobb szó hiányában – termek, ahol azok a szemináriumok lesznek, amiket kinéztem magamnak. Megkerestem mindenféle híres cégeket: Penguin, Harper, az a másik H-betűs, amelyikbe a Hodder is tartozik, Bloomsbury, és most csak azért sem jut több az eszembe, megnéztem az egyetemi kiadókat, és így tovább. Megfigyeltem, hogy az ő pavilonjaik úgy festenek, hogy ki van téve ugyan mutatóba néhány könyv, de inkább plakátok vannak, valahol  főznek kávét, és sok-sok-sok-sok, de igazán rengeteg sok asztalnál ülnek emberek, és komoly képpel tárgyalnak.

A kisebb kiadók több könyvet vittek ki és kevesebb plakátot. És általában csak két-három asztaluk és emberük van. A könyvek elejére ragasztanak egy vonalkódot, és amikor valaki arról kérdez, azt szokták beolvasni, és onnan olvassák le, hogy melyik jogok szabadok, mik nem, meg ilyeneket. (Ezt kémkedéssel derítettem ki.)

És amikor ezt már mind tudtam, akkor rájöttem, hogy nekem ez mára bizony elég volt. Nem sok hasznosat végeztem, bár kaptam a kínaiaktól egy gyönyörű könyvjelzőt (kárpótlásul, amiért kis híján lekaratézott egy nyolcvanéves bácsi), és szert tettem egy LBF vászonszatyorra. Így aztán megkerestem a legközelebbi térképet, és elkezdtem vizsgálni, hol a kijárat. (Nem voltam benne biztos, hogy ki lehet-e menni a bejáraton vagy sem, de igen.)

És mi történt a térképnél? Na mi? Természetesen az, hogy nem fértem oda, mert ketten nagyon hevesen vitatkozva és mutogatva elállták az utat. Arról folyt a párbeszéd, hogy hol vannak az oroszok, lehet-e ennyire kicsi pavilonja a díszvendégeknek, és miért nincsenek ott, ahol a térkép mutatja. Ezt onnan tudom teljesen pontosan, mert magyarul beszéltek. Úgyhogy erőt vettem magamon, elkísértem őket az oroszokhoz, és út közben beszélgettünk egyet. Kicsit vicces volt, na.

És arra jutottam, hogy ez már csaknem hasznos dolog volt: olyan emberekkel találkoztam, akikkel talán még találkozom újra az életben.

Úgyhogy ezek után tényleg leléptem és otthagytam a könyvvásárt, azzal, hogy úgyis megyek majd még vissza.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .