A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Nehéz eldönteni
Fogalmam sincs, hogy még csak befordultam, vagy már kezdek becsavarodni.
Nagymamám volt
1939.08.21. Martonvásár – 2011.06.22. Budapest
A dolgok meg nem ismételhetőségéről
Tavaly ezen a napon tettem valamit, ami remekül sikerült. Igaz, már októberben készültem rá, csak kicsit lassan tudtam kellőképp összeszedni magam hozzá. Talán a hosszas készülődés miatt, talán azért, mert éppen türelmes hangulatomban voltam, talán valami egészen más, előttem is ismeretlen okból kifolyólag nagyon jól sikerült. Elfáradtam ugyan, de feltöltődtem energiákkal és szeretettel. (Nagyon nyálasan hangzik, de így volt.)
A tavalyi sikeren felbátorodva ma kísérletet tettem a mutatvány reprodukciójára. Nem gondolkoztam, csak mentem.
Megkaptam, amit akartam?
Kaptam ám a frászt! És akarva-akaratlan is, kénytelen voltam belátni, hogy ugyanazt a katarzist kétszer átélni nem lehet, még akkor se, ha annyira pontosan reprodukálok minden körülményt, amennyire csak emberileg lehetséges.
Akadt néhány változó, amiket nem vettem figyelembe. Nem számoltam például azzal, hogy bár tavaly ilyenkor is munka nélkül voltam, tele voltam bizalommal a világ iránt, hittem, hogy majd találok egy remek állást, hogy valakinek pont rám van szüksége, rendíthetetlenül bíztam a dolgok jobbra fordulásában. Ma? Ma épp nem hiszek ezek egyikében sem.
Tavaly ilyenkor tudtam, hogy kérdezni fognak rólam, az életemről meg mindenről, és tudtam, hogy mik a helyes válaszok. Akkor épp egy új kezdet előtt álltam, nem esett nehezemre. Idén azt hittem, hogy nem olyan hosszú idő az az egy év, hogy megint be kelljen számolnom róla, hol állok. Mert a dolgok pillanatnyi állása szerint úgy találtam, hogy a nagy kudarc kellős közepén.
Valamiért azt hittem, hogy megtehetem azt, hogy elmegyek valahová – látogatóba -, ahová már nem tartozom, de tehetünk úgy, mintha tartoznék; tehetünk úgy, mintha láthatatlan volnék, a gépezet egyik fogaskereke.
Nem tehetem meg.
Nem tartozom sehová, ezért aztán bárhová megyek is – régi iskolába, régi munkahelyre, régi akármilyen közösségbe is – mindig én leszek az újdonság.
Csakhogy én már nem akarok újdonság lenni. Állandóan magammal vagyok összezárva, a saját sirámaimat hallgatom, és őszintén megmondom, tele magammal a hócipőm.
Egyébként aki a fentiekből azt a következtetést vonja le, hogy nem éreztem jól magam, az teljesen félreérti az egészet. Csak arról van szó, hogy abban reménykedtem, hogy valamit, ami tavaly nagyon jó volt, ami fél nyárra elegendő lendületet adott nekem, megtehetek idén is, és ez nem sikerült. De attól még jó volt – csak nem annyira, mint tavaly.
Könyvheti évfordulók
Arra lettem figyelmes, ahogy a mai napot az elmémbe zárt bambulással töltöttem, hogy mindenféle remek dolgok köthetők a Könyvhéthez, holott sok-sok évig meggyőződéssel állítottam, hogy a Könyvfesztivál sokkal jobb ünnep, mint a Könyvhét. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor fordult meg nálam, és azt sem, hogy miért, bár meglehet, hogy a remek dolgoknak is van hozzá némi köze, meg annak is, hogy a Könyvfesztivál a Kongresszusi Központból a Millenárisra költözött. Akárhogy is:
A 2005-ös Könyvhéten ismerkedtem meg azzal a kiadóval, akiknek azóta fordítok. Akkor dolgoztunk először együtt – pénztárgépet püföltem, ez volt az első munkaköröm -, és annak ellenére, hogy mennyi eszem volt akkoriban (nem sok), még mindig szóba állunk.
A 2006-os Könyvhéten tettem szert az első dedikált Kiss Ottó kötetemre, ami egyébként a Javrik könyve volt. És akkor még nem is voltam benne biztos, hogy ez a könyv nekem kelleni fog.
És végezetül a 2010-es, tavalyi Könyvhéten lettem munkanélküli. Csütörtökön dolgoztam utoljára, és pénteken léptem ki. Ha Könyvhétben számolunk, most volt tegnap egy éve, hogy otthagytam őket. Ha ragaszkodunk a dátumokhoz akkor csak ma. Igazság szerint talán mérleget kellene állítanom, és megfigyelni, hogy érdemes volt-e, de ma jobb, ha nem mérlegelek semmit.
És ha az lenne a célom, fel tudnék idézni mindenféle emlékeket mindenféle másik Könyvhetekről is, de az nem olyan fontos, csak nekem. Ezek azért érdekesek, mert első alkalmak, mindegyik valaminek a kezdete volt, valami olyasminek, ami alapvetően pozitív (a munkanélküliség nem, de az anélkül a munka nélkül lét igen) és még mindig tart. De ám legyen, a rend kedvéért. Ezek nem évfordulók, nem jelentős, sorfordító események, csupán emlékek:
A 2003-as Könvhéten ismertem fel először, hogy a Könyvhétre az olvasni szerető emberek járnak, és hogy ez egy olyan közösség, ahova beletartozom, és hogy valahová tartozni jó.
A 2004-es Könyvhéten érettségi felkészülés helyett csöveztem, és talán akkor voltam kinn először egyedül, de ebben bizony nem vagyok teljesen biztos.
A 2006-os Könyvhéten randiztam a Hosszúval, akit akkoriban A Magas Jóképűként aposztrofáltam, és aki ráutaló magatartást tanúsított. Később cukrászdáztunk és metróztunk is, amelyek közül az utóbbit a mai napig rendszeresen űzzük. Összességében elég kellemes volt.
A 2007-es és a 2008-as Könyvhetekről alig őriz valamit a krónika, ugyanis végigdolgoztam őket. És nem ám kinn valamelyik standon, hanem benn a boltban. Biztos, hogy legalább kinéztem egy-egy napra (valószínűleg hétfőn), de nagy találkozásokra nem volt alkalom.
A 2009-es Könyvhéten történt először, hogy a régi munkahelyemen komolyan vettek annyira, hogy kiküldtek árulni a standra.
És azt tudjátok-e, hogy az idei a 82. Ünnepi Könyvhét, és hogy nekem a 82 a kedvenc számom?