A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Drezdai képtár

a Frauenkirche és néhány manzárdablak

Hofkirche

Residenzschloss

Semperoper

Stille Wasser és Stürmische Wogen

Hofkirche és egy tüskés lámpa

a Frauenkirche amikor kisütött a nap

Sommerpalais

Lukaskirche

Zwinger

Semperoper estefelé

Hauptbahnhof
Kedves Kästner úr!
Meg kell, hogy valljak valami nagyon fontosat. Nem lesz könnyű, de fontos: én hazudtam magának. Vagy talán nem is hazudtam, ez a kifejezés nem teljesen pontos. Mondjuk inkább úgy, hogy megszegtem az adott szavamat.
Nem hangzik sokkal jobban, ugye? Nem is hinném, hogy sokkal jobb volna. Hogy nem is tudja miről van szó? Engedje meg, hogy felelevenítsem az emlékeit!
Emlékszik rá, amikor megkért rá, hogy soha ne felejtsem el a gyerekkoromat? Megtette, talán az Emil előszavában, vagy talán A repülő osztály elő- vagy utószavában. Talán valahol másutt. Akárhol és akármikor történt is, megkért rá, hangsúlyozta, hogy ez a kérés talán ostobaságnak tűnhet, talán evidenciának, de ígérjem csak meg.
És én megígértem. Nem tűnt valami nagy feladatnak.
És emlékszem még a gyerekkoromra? Nem emlékszem. Elfelejtettem.
Igaz, nem akarattal tettem, de nem vettem észre, mikor történt. Arra még haloványan emlékszem, milyen érzés volt gyereknek lenni, de a gyerekkoromat elveszítettem. Néha bízom benne, hogy majd, mikor öreg leszek, előbukkannak az emlékképek, először ködösen, aztán egyre élesebben, ahogy néhány idős embernél megfigyelhető, akik már nem tudják, mi történt velük tegnapelőtt, de azt igen, hogy mi történt az óvodában.
Kérem, ne értsen félre! Nyilván nem felejtettem el mindent. Vannak felvillanó képek és töredékek és szófoszlányok. Leginkább olyan epizódok, amikor megszégyenítettek, vagy amikor nagyon vágytam valamire, amit nem mertem kimondani és nem is kaptam meg, de ezek inkább érzések, mintsem emlékek.
Ez bizony kutyafüle. Még annyi sem: nagy semmi. El tudom képzelni, milyen lehetett nekem gyerekkoromban, no de azért ez a mondat már önmagában is abszurdum.
És ha nem volna elég baj, hogy ez a veszteség ért, mindennek tetejébe még magának is megígértem, hogy nem így lesz, és ezt szörnyen sajnálom. Nem azért, mert tartok tőle, hogy a túlvilágon majd orrba ver miatta – bízom benne, hogy ettől tartózkodik majd -, hanem azért, mert ilyen könnyelmű ígéretet tettem. Akkoriban nem tűnt nagy feladatnak, ma pedig már magam sem tudom, mire kellene emlékeznem.
Mondja csak, Kästner úr, meg tud nekem bocsátani? Igazán nem szeretném, ha haragudna rám.
#785
Már évekkel ezelőtt azt hittem, hogy kinőttem a két mondatból. Aztán tessék.
You know very well who you are
Biztos említettem már korábban is, de ha valamiért mégse tettem volna, hát most bepótlom: ki nem állhatom a könyvekben a köszönetnyilvánításokat. Minek van az ott egyáltalán?
Még csak nem is olyan, mint a stáblista, nem azokat sorolja fel tételesen, akik dolgoztak az elkészült terméken (az ő nevük sokkal előbb, a copyright oldalon szerepel), hanem azok, akiknek a szerző hálás. Nem tudta volna egyszerűen megmondani nekik?
Az a sejtésem, hogy ezeket az oldalakat nem is a nagyközönségnek szánják, hanem azoknak az embereknek, akiket megemlítenek rajtuk. Hadd lássák nyomtatásban a nevüket. Szerintem pedig a köszönet és a hála olyannyira személyes dolog, hogy nem tartozik senkire az érintetteken kívül.
Tudom, ha annyira zavar, ne olvassam el. Csakhogy ez ennyire nem egyszerű ám, hiszen ott van benn a könyvben, és ha átlapozom, úgy érzem, nem olvastam el a könyvet, és hogy csalok. Persze lassacskán megtanulok felülemelkedni ezen, és néha mégis átlapozom.
(Persze vannak olyan alkalmak, amikor nem tehetem, amikor mondjuk le kell fordítanom. Olyankor aztán duplán, sőt, triplán is bosszankodhatok, mert nem elég, hogy utálom a köszönetnyilvánító oldalak puszta létét, még el is kell olvasnom, de a lefordított eredményt sem fogja senki elolvasni, mert azt hiszem, másokat se érdekel valami nagyon.)
De ebbe az egészbe nem is ezért kezdtem bele, hanem egészen másért. Van ez a szófordulat, amikor nem mondunk neveket, hanem azt mondjuk, hogy “ezen felül pedig nagyon köszönöm azoknak az embereknek, akik a legeslegfontosabbak nekem a világon – pontosan tudjátok, hogy rólatok van szó.” És pontosan ezen töröm már a fejem egy ideje, hogy vajon tudják-e magukról azok az emberek.
Két irányvonalat tudok elképzelni. A köszönő sorok lejegyzője vagy komolyan gondolta, amit írt, és tényleg azoknak az embereknek kíván még emléket állítani, akik fontosabbak annál, minthogy fel lehessen sorolni a nevüket, vagy azokat az ismerőseit kívánja lekezelni, akik esetleg zokon vennék, hogy a nevük kimaradt, de így, ha rákérdeznek, meg lehet nekik mondani, hogy ők ebbe a kategóriába esnek. Nekem mindkettő sántít, az egyik ezért, a másik azért.
Leginkább pedig azért, mert azt gondolom, hogy azok az emberek, akik nekem a legtöbbet nyújtják, akiknek a legtöbb okom van hálásnak lenni, azoknak valószínűleg lövése sincs róla, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik. És talán nem lenne rossz ezen változtatni, és valamiképp elárulni nekik.
Az erre megfelelő formát még nem találtam meg, de gondolkozom rajta. Valahogy nem olyan egyszerű egy hétköznapi társalgásba bedobni, csak úgy mellesleg, hogy “egyébként tudod, hogy mennyire szeretlek és milyen sokat jelent nekem a barátságod, a jelenléted, az éleslátásod…?” és így tovább.
Ezt az egészet illetően csak egyetlen dologban vagyok biztos: amikor majd megköszönöm mindazoknak, akiket illet, nem nyilvánosan fogom megtenni.
#784
Kedves sonkás szendvics és kedves őszibarackturmix! Volnátok szívesek elkészülni, felmászni a lépcsőn és elém járulni?