A könyves blog tündöklése és bukása

Nem tudnám pontosan megmondani, miért gondoltam azt, hogy majd én könyves blogot fogok írni, és hogy az nekem jó lesz. Emlékszem, hogy olvastam Hornby ominózus könyvét a könyvek olvasásáról, és tudom, hogy mennyire magával ragadott. Olyan egyszerűnek tűnt, és azt gondoltam, ilyet, vagy legalább valami hasonlót én is tudnék. Egyébként is, egy csomóan csinálják, akkor én miért ne tudnám? Na meg régen is volt már könyvajánlóm egyszer, a Mézesfaláson, a megboldogult Czikornyai & Patza, és az is milyen jó volt! Hát nem evidens?

Hát nem. A mai napig sem tudom, jó volt-e a Cz&P, és mivel már nincsenek meg az ottani írásaim, nem is fogom tudni megítélni. Nem is tartott olyan hosszú ideig, de mivel rajtam kívülálló okokból szakadt vége, soha nem tudtam meg, van-e gond velem meg a könyvekről írással, vagy sem. Talán jobb lett volna, ha beérem azzal, amim amúgy is volt, hogy a rendes blogomban időnként említést teszek könyvekről, amikor éppen szükségét érzem, máskor meg nem. De nem értem be. Nekem márpedig önálló könyves blog kellett, mert gondoltam, majd én megmutatom, hogyan csinálja ezt olyasvalaki, aki egyéniség, aki különleges, aki meg nem értett zseni, és így tovább. Nagy lelkesen belevágtam. Juszt sem a könyvek címét adtam a bejegyzés címének, mert nekem aztán nem kell, hogy valaki meg is találja, nincs nekem arra szükségem, hogy elismerjen bárki is, tudom én magamtól, hogy milyen nagyszerű vagyok. (Kackac.)

És út közben aztán valami eltolódott bennem. Volt némi köze a Twilight-fiaskómhoz is, merthogy én már akkor lehúztam az Alkonyatot, amikor még nem volt trendi cikizni (azért remélem figyeled, hogy most is fényezem magam), és nagy hirtelenséggel magamra haragítottam egy tucat rajongót, aztán a komment-háború odáig mérgesedett, hogy dühömben kitöröltem majdnem az összes hozzászólást, ami bármily meglepő, nem oldotta meg a problémát, sőt. De gyáva és félrevezető megoldás volna tőlem, ha a könyves blogom bukásáért ezt az egy melléfogást hibáztatnám.

Tudvalevőleg hajlamos vagyok az első nehézségnél feladni a legtöbb dolgot, amibe nagy lelkesedéssel belevágtam, de ez kicsit mégis másféle történet volt, itt több nehézségig tartottam magam. Csakhogy elkezdtem idővel mindenféle kényszereket érezni. Olyasmiket, hogy mondjuk értékes könyvekről kell írnom, következésképpen értékes könyveket kell olvasnom. Éspedig olyan obskúrus értékes könyveket, amikről nincsen máshol bejegyzés, mert én egyéniség vagyok, és nem utánzok senkit. Ennek megfelelően ráadásul nagyszerű, kivételes és elsőrangú elemzéseket kell nyújtanom, különben soha senki nem ismeri fel a zsenialitásomat (na nem mintha akarnám, hogy bárki is felismerje).

Aztán olyan kényszert is éreztem, hogy írnom kell minden könyvről, amit csak olvastam, és hamarosan rájöttem, hogy ez pláne nem megy. Ráadásul még nehezebben boldogultam azokkal, amik valamiért fontosak lettek nekem. Pont azokról nem tudtam, vagy nem tudtam semmi intelligenset írni, amikről a legeslegjobban szerettem volna. Nem azért, mert nem tudok értelmes mondatokban gondolkodni, bár nyilván ez is közrejátszik. Ám a lényeg mégsem itt keresendő.

A könyves blogom idején (és bizonyos mértékben még ma is) folyamatosan olvastam, és ezt a viselkedést, lévén kellő önkritikám terápiás olvasásnak neveztem el. Nem úgy érendő ugyanis a folyamatosság, hogy mindig van nálam könyv, és ha van egy percem, akkor olvasom tovább, hanem úgy, hogy nem is csinálok mást. Alszom, eszem, dolgozom és olvasok. Olvastam az ágyban, a vécén, a konyhában, a kádban, a buszon, a metrón, ebédidőben, sorban állás közben, és mindenhol és mindenkor. És ha a végére értem egy könyvnek, azonnal nyitottam ki a következőt, még csak levegőt se vettem, mert ha nem így teszek, akkor a végén még marad a kettő között pár másodpercem gondolkozni, és – uramisten! – a saját életemmel és a saját gondolataimmal szembesülni.

Erre sem akkor nem álltam, sem ma nem állok készen.

Viszont ha egy könyvről összeszedett blogbejegyzést akarok írni, akkor bizony hagyni kell pihenni az olvasmányélményt. Adni kell neki néhány napot, és gondolkodni is kell rajta. Ha közben valami mást is elkezdek olvasni, akkor lehet, hogy belezavarodok, összekeverem, elfelejtem, szóval baj lesz. Relatíve hamar rájöttem, hogy ez a baj sokkal kisebb, mintha elkezdek a valódi dolgokon gondolkozni, és valójában fájni, úgyhogy inkább olvastam tovább szünet nélkül, és feláldoztam a könyves blogomat.

 Ma már kicsivel okosabb vagyok, igaz, nem sokkal. De felmentettem magam a mindenféle elvárások alól. Azt olvasok, amihez kedvem van, és fenntartom magamnak a jogot, hogy valami ne tetsszen. Nem akarok zseniális blogbejegyzéseket írni könyvekről, mert a mesterkéltség nem tetszik, az őszinteség meg nem mindig megy. Még a molyon is egészen ritkán értékelek csak, olyankor, ha van mit mondanom egy adott könyv kapcsán. Ritkán van. Néha nagyon szeretném, hogy legyen, de nincs, és lassanként megtanulom kevésbé akarni.

Mostanában úgy mondom, hogy magamnak olvasok, bár talán pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy magamért. Hogy lesz-e ez még másként, nem tudhatom. A lehetőség elől nem zárkózom el mereven, ezért is őriztem meg az új weboldalon is a rovatot. De arról, hogy mikor és hogyan, hadd ne kelljen nyilatkoznom.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: III/4.

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..