Még mindig a Kincskeresőn gondolkozom. Meg persze mindenféle máson is. És a Kincskeresőről meg a mindenféle másról egy – szerintem – elég érdekes következtetésre jutottam irodalomról, művészetekről, meg ilyesmiről.

Arra jutottam, hogy ha valaki olyan egyenesen kimondja, mint Móra, hogy “A szeretet az élet”, akkor arra egyszerűen elhúzzuk a szánkat. Mert ez olyan giccs. Nem mellesleg lerágott csont. Tiszta nyál. Mindenki tudja, és már unalmas. Nagy szavakba burkolt nagy lufi, és a többi.

Pedig valószínűleg igaz, de ezt ma már egyszerűen nem lehet így mondani.

Ma már ha valaki arról akar könyvet írni, hogy a szeretet és a hűség és a jóság milyen fontos dolog, és hogy a szeretteink halála olyasmi, ami felborítja az életünket, akkor kénytelen egy Harry Pottert írni, hét kötetben és sokezer oldalban elrejtve-elcsöpögtetve az utalásokat.

És hasonló a helyzet, mikor korai, hatvanas évek-beli Simon & Garfunkel lemezeket hallgatok. Olyan kamaszos, olyan naiv, olyan hippi. (A hippikre majd visszatérek.) Halál, öngyilkosság, szabadság, művészet, és így tovább. A Sounds of Silence nagyon szép, és hallani rajta, hogy 1963 körül komolyan is gondolták, mikor énekelték, de azért a próféta, aki visszavezeti a népet a helyes útra, olyan képzet, amit ma már megmosolygunk. Csupa nagy, komoly, jelentős, világmegváltó gondolat.

1969-ben készült egy Simon & Garfunkel dokumentumfilm, a Songs of America, a Bridge over troubled water jubileumi kiadásával jelent meg DVD-n. 27, talán 28 évesek, alig idősebbek, mint én most, és kritizálják a fennálló társadalmi rendet, megváltják a világot, és nagyon mélyen, elvontan filozofálnak.

Én pedig elnézően mosolygok rajtuk, ami, ahogy belegondolok, nagyon utálatos dolog tőlem.

Persze lehet, hogy nem a kor a hibás, amiben élünk. Lehet, hogy csak én nőttem ki a kamaszkori idealizmusomból, és az én cinikus korom jött el, és ezt vetítem ki az egész világra.

Akármi legyen is az igazság, nehezen tudnám elképzelni, hogy ma is lehetnének hippik. Hogy ma még akadna olyan ember, aki komolyan hinné, hogy virágokkal és szeretettel el lehet érni a világbékét, hogy ha nagy tömegben kivonulnak az utcára, akkor azzal foglalkozni fog bárki is. Vagy akár olyan, aki elhinné (és fel merné adni a kényelmes kispolgári életét), hogy ki lehet vonulni a társadalomból. (Hiszen még Bergernek is haza kellett menni a szüleihez, hogy pénzt szerezzen az óvadékra! Pedig ha valaki, hát Berger aztán igazán komolyan gondolta, mégsem tudott függetlenül élni és feloldódni a világmindenségben.)

Nem tudom, mi a tanulság. Nem tudok válaszokat, csak azt gondoltam, hogy ez egy érdekes kérdés, és érdemes felvetni. Csak egy kicsit unalmas már, hogy felvetek érdekes kérdéseket, és nem adok rájuk válaszokat: ha könyv volnék, utálnám ezért magamat.