Hogyan lettem mégis…

Az én történeteim mindig úgy kezdődnek, hogy “az úgy volt” és folytatódnak valami teljesen abszurd ellentmondással. Például, ha megkérdezik, hogyan kezdtem fordítani, a válaszom a következő: “Az úgy volt, hogy mikor hetedik osztályban újraosztották az angolcsoportokat az iskolában és az erősebbikbe kerültem ugyan, de nálam húzták meg a ponthatárt, én voltam a leggyengébb a társaságban.” Aztán persze folytatódik a mese, és lassacskán kiderül, hogyan bontakozott ki ebből a valószínűtlen helyzetből a nem kevésbé valószínűtlen jelen.

Hogy végül mégis kikötök (talán) a felsőoktatásban, hasonlóképpen zavarba ejtő történet, annyiban különbözik csak a fentitől, hogy még magam sem értem az összefüggéseket, talán csak évek múlva bontakoznak ki, vagy még akkor sem.

Az ugyanis úgy volt, hogy szilárdan elhatároztam, én márpedig nem megyek egyetemre, nem akarok diplomát. Ha úgyis mindenkinek van, nekem bizony nem kell. Egyébként is, nagyon jólesik megbotránkoztatni régi tanárokat, mikor megkérdezik, mit végeztem, és megmondom, hogy én aztán semmit. Öregnek is érzem már magam ahhoz, hogy iskolába járjak, órákat hallgassak, készüljek, okos, érdeklődő képet vágjak, vizsgázzak, adminisztráljak és ügyet intézzek. Játsszon ilyesmit az, aki akar.

Az meg már csak a hab a tortán, hogy január-februárban, amikor rendszerint jelentkezni kell, olyan pocsék hangulatom szokott lenni és annyira utálom a világot, hogy felőlem aztán nyugodtan megdögölhet mindenki, diplomás és nem diplomás egyaránt.

Aztán idén nyár végén valami másként történt. Nem februárban, hanem augusztusban: idén annak is lehetett pótfelvételizni, aki a rendes eljárásban nem jelentkezett sehová. Hoppá! És még a hangok is megszólaltak (tudod, ugyanazok a hangok, amik másfél évvel ezelőtt azt mondták, hogy nyugodtan hagyjam csak ott a munkahelyemet, majd találok valami sokkal jobbat; azok a hangok, amikre akkor is érdemes volt hallgatnom, hiszen majdnem igazuk lett), hogy most, vagy soha. És ebből a két változatból, mint rendszerint, ezúttal is kicsit jobbnak tűnt a most, mint a soha.

Közrejátszott az is, hogy létezik a távoktatás. Nem kell iskolába járni. Tanulni persze kell, de azt lehet itthonról, nyugiban, magamban. Nem kell emberek közé menni. Ez mindenképp jelentős előny. És az sem elhanyagolható szempont, hogy ez a verzió létezik könyvtárszakon is. Igen, úgy tűnik, hogy ha nagy leszek, könyvtáros (végzettségű) leszek.

Tegye fel a kezét mindenki, aki nincs meglepve. És tegye fel a kezét az is, aki az előző bekezdés olvastán valami olyasmit gondolt, hogy “Bizony, mindig is tudtam én, hogy a poggi előbb vagy utóbb könyvtárosnak fog állni, lévén ez az egyetlen logikus út a számára”. Köszönöm. Most pedig mindazok, akiknek fenn van a keze, legyenek szívesek beszámolni róla, hogyha ők ennyire okosak, akkor az elmúlt években miért is nem szóltak nekem is a jövőmet érintő tudásukról.

Persze még semmi sem biztos. Semmi sem dőlt el, legfeljebb annyi, hogy holnap hajnalban elutazom Egerbe, és meghallgatom, mit tudnak mondani nekem. Jócskán vannak fenntartásaim. Kicsit drága zsákbamacska ez így: kiadok félévente látatlanban egy kisebb vagyont valamire, és igazából senki sem tudja megmondani, hogy mire. Úgyhogy ha nagyon nem tetszik az egész, nem iratkozom be. Az aggályaim nem hagynák.

De – mert itt jön a de – nem ez a valószínű. Ugyanis feléledt bennem a makacs kisördög, aki csakazértis megmutatja. Ő az, aki sikítani tud, mikor az egyetemista ismerősök siránkoznak az iskolai feladatok mennyiségén és határidején, és akik másról se bírnak beszélni, csak a tanulmányaikról és arról, hogy milyen lehetetlen dolog is ez, és miért nekik a legrosszabb a világon. Ő az, aki meg akarja mutatni, hogyan kell nem siránkozni. (Ő, és nem én.)

Ő mondja azt is, hogy nálam sokkal kevésbé okos embereknek is van diplomájuk, és akkor ugyan nekem miért ne lehetne? Ő tartja észben azt is, hogy ha nem is nyitja meg előttem új világok kapuját egy esetleges diploma, legalább nem csapja az orromra azokat az ajtókat, amiket viszont néha szoktak. És az is ő, aki azt kérdezi, hogy “Ugyan már, mennyire lehet nehéz?” Ő vette meg a vonatjegyeket és ő foglalta le a szállást is.

Én a magam részéről leginkább lapítanék. Egyes-egyedül azért engedem a működni a kisördögöt, mert így kaphatok három év haladékot. Három évet, amíg nem kell agyalnom, hogy ki vagyok én, mihez kezdjek, mire vagyok jó. Három év, amíg fel vagyok mentve a pályaválasztási pánik alól. Három olyan év, ami az életem során jobb időpontban helyezkedik el, mintha érettségi utánra ütemeztem volna: most egy kicsit több az eszem, mint akkor volt.

És hogy végül mi lesz belőle? Ördög tudja. Majd referálok.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

2 Responses to Hogyan lettem mégis…

  1. entropic szerint:

    Tetszik a történeted. És sok sikert kívánok neked!

  2. poggi szerint:

    Kedves tőled, igyekszem :))

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .