A kevesebb néha több

Nem szoktam novellákat olvasni. Meg is mondom, miért, de ez hosszú lesz, mert nem erősségem a lényegre törés. Sokkal könnyebb valamit hosszan és alaposan elmagyarázni, kisebb-nagyobb kitérőket tenni, és a végén reménykedni a nagy hatásfokú megértésben, mint megragadni a szarvánál és úgy odavágni, hogy csak úgy csattan.

Jó novellát sokkal nehezebb írni, mint jó regényt. Fel kell benne építeni egy működképes világot, bemutatni hiteles szereplőket és mindennek tetejébe még egy érdekes történetet is, aminek aztán lesz egy megoldása – és mindezt néhány oldalban. Erre kevés író képes, és így az egyszeri olvasó sok gyenge novellával találkozik.

Ráadásul ezek a fránya novellák abszolút obskúrus helyeken férhetők csak hozzá, mint mondjuk novelláskötetekben, meg esetleg irodalmi magazinokban, amik viszont tele vannak versekkel is, és a versekkel nekem fenntartásaim vannak, de erről majd máskor. És ha véletlen mégis találkoznék jó novellával, akkor meg ott az a komoly hátulütője, hogy mire beleélem magam, már vége is. És amikor egy történetnek vége, akkor szusszanni kell egyet, várni egy kicsit, amíg minden leülepszik odabenn.

Ezért is alkalmatlan egy novelláskötet közlekedés közbeni olvasásra: minden egyes novella után bámuljak ki az ablakon pár megállón keresztül? Időpazarlás. Novellát olvasni csak úgy lehet, hogy el van téve takarékba, és amikor van pár percem, olvasok belőle. Vagy elalvás előtt az ágyban, amolyan esti meseként.

Szóval a novella nem praktikus. Nehéz műfaj, nem bocsátja meg a hibákat, és nem is kellemes kizökkenni egy fiktív világból nem sokkal azután, hogy megérkeztem.

Ezt a sok okosságot onnan tudom, hogy volt egy év, nevezetesen 2009, amikor rengeteg novellát olvastam, valószínűleg többet, mint életem többi éve alatt együttvéve, körülbelül négyszázötvenet, azt hiszem.

Az az év sok szempontból nem volt különösebben érdekes, nem is emlékszem sokra belőle. Valószínűleg akkor tetőzött a mániás olvasásom, mert végeredményben több mint kétszáz könyvet olvastam tizenegy hónap alatt (novemberben nem olvasok). Azt biztosan tudom, hogy összeolvastam mindenfélét, amit egyébként nem szoktam, vagy korábban nem volt szokásom. És nem is volt éppen kellemetlen tapasztalat. Találtam mindenféle gyöngyszemeket. Meg találtam mindenféle teljesen zavarba ejtő dolgokat is, amikor csak ülök bambán, kérdezvén, hogy “na ez meg mi volt?” Mert sokszor, bármennyire igyekszem is, nem értem, hogy mire megy ki az írás, nem jövök rá, hogy tényleg nincs benne csattanó, vagy csak én vagyok olyan műveletlen vagy éppen ostoba, hogy nem ismertem fel.

Azt hihetném, hogy ez a felgyorsult világ kedvez a novelláknak, amikor már nincs türelmünk egy egész regényt elolvasni, hanem legyen legfeljebb tíz oldal, és adjon ugyanakkora katarzist. És talán ez a trend használ a novellaírók képességeinek is. Lehet, hogy általánosságban így is van, de azt gondolom, hogy nekem nem való.

Most a főiskolás időszakban volt alkalmam megfigyelni, hogy mennyire nehezemre esik röviden és hatékonyan kifejezni magam. Egyetlen százötven szavas forrásból gond nélkül képeztem három és fél oldal szöveget, de egyetlen oldalba belesűríteni mindazt, amit a megismerés Arisztotelész szerinti fokozatairól tudok, komoly kihívás. Szerintem soha életemben nem szenvedtem még annyira, mint mikor a norvég pályázatra legfeljebb 6000 leütésben kellett értekeznem Amundsenről. Amikor a létező legtömörebben összefoglaltam mindazt, amit gondolok, 9500 után kicsivel értem a végére. Aztán megvágtam. Olyan is lett.

Lehet, hogy egyszerűen így működik az agyam, jobban szereti a részleteket. Nem a túl sok részletet, de a fontos részleteket. Azt gondolom, hogy Mark Twain egyáltalán nem beszélt butaságot, amikor valami olyasmit írt egy barátjának, hogy most nincs ideje rövid levelet írni, ír tehát egy hosszút.

De mielőtt bárki a torkomnak ugrana, egyetlen pillanatig nem állítok olyasmit, hogy a regény jobb műfaj volna a novellánál. Sőt! Ha már valamit rangsorba állítok, azt mondom, hogy a novellát sokkal nehezebb jól megírni, és sokszor sokkal nehezebb olvasni és megérteni is. És azt is mondom, hogy olvastam nagyon sok jó novellát már életemben, ami rendesen padlóra küldött. De mindeközben azt is mondom, hogy nekem, mint nem kiemelkedően képzett irodalomértőnek, élvezetből és nem pedig hozzáértésből olvasónak kényelmesebb a regény.

A regény esélyt ad rá, hogy fél óránál, óránál hosszabb ideig éljek valaki más elméjében, hogy akár napokat töltsek fiktív ismerősök között kitalált helyszíneken, egy alternatív valóság történéseiben. Az idő – a terjedelemmel párhuzamosan – egyszerűen olyan fontos tényező, hogy nem hagyhatom ki a számításból. Két regény között is kell persze egy szusszanásnyi szünetet tartani, de az időarányosan mégiscsak kevesebb, mint egy novelláskötet tíz-tizenöt-húsz novellája között szusszanni egyet-egyet.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VI/3.

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..