Következő esedékes lecke

Meg kellene tanulnom nem lenézni azokat az embereket, akik tartanak valamire. Mármint engem. Csak olyan egyszerű azt hinni rájuk, hogy milyen buták, milyen egyszerű kis teremtések, amikor még azt sem látják, ami nyilvánvaló, miszerint mekkora széltoló vagyok, micsoda kókler, milyen banális, újrahasznosított, semmitmondó nagy bölcsességekkel bírok dobálózni, és hogy milyen lusta vagyok és rosszindulatú és így tovább.

Ráadásul öntelt és oktondi is, mert az viszont eszembe se jut, hogy esetleg ők láthatnak valamit, ami nyilvánvaló, és amit én nem látok.

Csakhogy, akárhogy nézem is, a végén csak oda lyukadok ki, hogy akkor tudom elfogadni őket – a másik embereket, akik azt hiszik, hogy értékes ember vagyok, pedig -, hogyha beletörődöm, hogy talán mégis jó vagyok valamire. De ennek, ugye, a legtöbb tapasztalatom ellentmond.

Nincs ez így jól.

Már csak azért sem, mert akik tartanak valamire, sokkal jobb társaság azoknál, akik kutyába se vesznek. Hát nem?

Szóval nincs ez így jól.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .