Olvastam valahol, valamikor

Vannak dolgok, amiket rendszeresen bevallok. Aztán vannak másik dolgok, amiket rendszeresen be szeretnék vallani, és mégsem teszem. Márpedig néha igencsak hasznos volna megvallani egyes dolgokat, mert aggasztanak, nyomasztanak, és így tovább. Következzék hát egy komoly vallomás: mostanában nem olvasok.

Nyilván van, aki szerint ez a kijelentés egyenesen nevetséges. Aki évente száz könyvet olvas, vagy ha nem annyit, hát akkor kilencvenet, az hogy állíthat olyasmit, hogy nem olvas? Milyen idióta elmélet ez már megint?

Nem idióta, becsszóra. Vagy ha mégis, hát nem rosszabb, mint általában. És nem is elmélet, sokkal inkább tapasztalat.

Ráadásul azt is fontos leszögeznem, hogy ez nem mérhető számszerűen. Köze sincs az elolvasott könyvek, vagy oldalak, vagy akármik számához. Egyszerűen a belső könyves fogyasztásmérőm leolvasásakor elszámolom a mennyiséget (ami alapján megállapítható volna a következő évi átalány, már ha ennek a párhuzamnak volna bármi értelme), és a leolvasás egyenlege háromféle lehet: elmaradás, nulla és túlfizetés, azaz nem olvasok eleget, vagy éppen rendben vagyok, vagy túl sokat olvasok. De ennél konkrétabban nem tudok számszerűsíteni, már csak azért sem, mert annyi minden mástól függ.

Teszem azt, ha van egy nappali állásom, akkor az olvasásra fordítható időm hetente nagyjából negyven órával csökken. Amikor fordítok éppen, akkor nagyon nehezemre esik bármilyen más történettel foglalkozni, mint amin dolgozom éppen. Hasonlóképpen novemberben is csak megzavar, hogyha más jár a fejemben, mint aminek kellene. Ezen tényezők függvényében állapítható meg, hogy mennyi szabadidőm marad, amit akár olvasással is tölthetek. Ha mégis nagyon számszerűsíteni akarnám, akkor ennek az “olvasásképes” időnek és a ténylegesen elolvasott mennyiségnek a hányadosát kellene számítani, és ezt valamilyen mértékben súlyozni a lelkiállapotommal. Nyilván őrülten egzakt eredményeket lehetne így kapni, de most ennek a képletnek a megállapítására mégsem vállalkozom.

Legyen elég annyi, hogy a komoly visszaesés arra az időszakra tehető, amikor tavaly nyáron otthagytam a munkahelyemet. Nem is annyira azért, mert megszűnt a bolti kölcsönzés, sokkal inkább azért, mert hirtelenjében nem mentem sehová. Valahogy az évek során a közlekedés és az olvasás összefonódott, és kezdett egyet jelenteni. Amint felszálltam a buszra, elővettem a könyvemet, és amíg meg nem érkeztem a munkahelyemre, olvastam. És hazafelé is – felszálltam a metróra, és olvastam hazáig, sőt, ha nagyon izgalmas volt a könyvem, akkor egész éjszaka folytattam. Azzal, hogy napi két és fél óra utazást megspóroltam, hirtelen elveszítettem napi két és fél óra olvasást is. Itthon valahogy sokkal kevésbé olvasok, mint a buszon. Vajon miért?

Nem szűnt meg teljesen az a rém egészséges szokásom, hogy elkezdek kora este olvasni egy könyvet, és nem teszem le addig, amíg a végére érek, de már közel sem olyan számottevő, mint volt négy-öt éve. Előfordul, van rá precedens, volt már az idén is, tavaly is, legalább két-két alkalommal, de már távolról sem minden hónapban. Ennek az egyik oka az, hogy már nem bírom olyan jól az éjszakázást, mint régen. Hülye dolog azt mondani, hogy öregszem, de hát öregszem. Egyrészt kell az alvás, másrészt ritkábban hoz ennyire lázba egy-egy regény, főleg, amikor már amúgy is kevesebbet olvasok.

Lassan már nem is marad más, mint a klasszikus “elalvás előtt az ágyban” és a sokak által megvetett “fürdőkádban órákon át” modellek, és egyik sem ér valami sokat. Pedig van egy nagyon jó fotelom is ám, abban is remekül lehetne olvasni. Csak valahogy nem szoktam. És ez a fotel-helyzet lehet a megoldás egyik kulcsa. Mert persze jó magyarázat az olvasásra szánt idő csökkenése, az olvasást kizáró tényezők, és az olvasás helyszíneinek és módozatainak leszűkülése, alapvetően mégis valami másnak kell a gondot okoznia. Hiszen másom sincs, csak időm, hónapok óta nem fordítok (pedig kéne), és van egy remek olvasófotelom is. Így aztán, bár ezek a változók mind indokoltak és igazak, azt javallom, nézzünk kicsit mélyebbre.

Egyszer volt már korábban hasonló olvasói válságom, ami nagyjából gimnázium harmadik-negyedik évfolyamára és a szakmai iskola egy évére tehető. Akkoriban majdhogynem el is felejtettem, hogy én tulajdonképpen szeretek olvasni. Ez elég ijesztően hangzik, de így volt. Na persze, voltak olyan alkalmak, mondjuk tripla lyukasórában, amikor két órában nem volt faktom a harmadikban pedig nem jártam tesire, beromboltam a könyvtárba, felmarkoltam két-három díványpárnát, bebújtam egy sor végébe a radiátorhoz, lekaptam valamit a polcról és végigolvastam. Vagy mondjuk a feléig, aztán következő héten a másik felét. De jellemzően nem kölcsönöztem, és… nem is nagyon tudom, mi történt velem akkoriban. Kicsit kiszerettem az irodalomból, és bizton állíthatom, hogy az olvasási hiátus volt azokban az években a legkisebb gondom.

A mai eszemmel azt gondolom, hogy az egy tranzitív fázisom volt, akkoriban már kinőttem a pöttyös könyvekből és a minden jóra fordul meseregényekből, és így tovább, de még nem értem meg azokra a kicsit komolyabb témákat feszegető, néha ifjúsági, néha nem ifjúsági regényekre, amiket az azóta eltelt években olvastam. (Igen, érzelmileg elég későn érő típus vagyok, tudok róla.)

Könnyen lehet, hogy ez a mostani időszak sem más. Ezeket a jaj-de-nagyon-komoly-vagyok és a megoldjuk-a-világ-összes-nagy-dolgait könyveket egy kicsit már unom. Még most is szeretek elég sok ifjúsági könyvet és szerzőt, de most már nem megy le a minden a torkomon. Csakhogy nem nagyon találok helyette a nekem való műfajokat. A krimi nem érdekel, a horrort, thrillert nem bírom, a romantikától falnak megyek, a fantasytól kiütéseket kapok, még ha vannak is kivételek, és sci-fiből bőven elég évente egy-két darab. A vicces könyveket nagyon sokszor nem találom viccesnek. A szórakoztató irodalom ezzel nagyjából ki is van lőve. A szépirodalmat meg sokszor nem érem fel ésszel, állandó hiányérzetem van attól, hogy ebben van valami, amit én nem értek, és aminek az ismeretében ez biztos nagyon jó volna. A legtöbb író nem olyan tisztességes, mint Vonnegut, aki partnernek tekinti az olvasóját, és nem vizsgáztatja, hogy felfogta-e ezt a sok összetett, bonyolult izét. Én nem fogom fel az összetett és bonyolult izéket, nem ismerem fel az áthallásokat, és idegesít, ha nem tudom, mi történik (vagy ha tudom, hogy nem történik semmi).

Tudományos művek terén meg eléggé behatárolt az ízlésem és az érdeklődésem, és szakismeretem nem lévén semmiféle jelentős témában, abból is csak a népszerű ismeretterjesztők jöhetnek szóba, amik azért nagyrészt igen sekélyesek, már amikor nem egyenesen baromságok. Aztán például a sarkkutatókról egyáltalán nem lehet télen, hidegben olvasni, hiszen az Antarktisz leírásától még a nyári negyven fokban is kiráz a hideg. Pszichológiából többnyire egy-két vékonyka könyvet tudok csak lenyomni egyszerre, utána valami más kell. A halál-mánia is időszakosan tör rám, egy-két hónapig nagyon intenzíven, aztán akár évekig nem foglalkozom a témával.

A vége, akárhogy számolom is, egyszerűen az, hogy mostanában semmi sem jó. Az ifjúsági túl bugyuta, a magas irodalom túl magas, a türelmem pedig nagyon kevés. Csak sétálok fel-alá a polcom előtt, és egyszerűen semmihez sincs kedvem, semmi sem érdekel, semmi sem jó éppen. Néha azt gondolom, hogy talán újraolvasom ezt vagy azt (Harry Pottert, a teljes Vonnegut-életművet, a Csodaidőket, a Boyfriend Listet, Laura Ingalls Wildert, és így tovább), de akkor meg mindig rájövök, hogy ilyen nagyszabású vállalásokba nem a vizsgaidőszak közepén kellene belevágnom, így aztán ennek sem állok neki.

Csak remélni tudom, hogy idővel most is enyhül majd ez a kínlódás, hogy majd megint jobb lesz, ahogy akkor, évekkel ezelőtt is helyre tudtam állni. Jó volna tudni, akkor mi történt, hogy zökkentem vissza a könyveim közé, mert most nagyon magányosan vagyok így nélkülük. A tulajdon gondolataim között nem olyan kellemes lenni.

Talán egyszerűen csak el kellene kezdeni olvasni – akármit -, és az segítene. Elkapna újra a gépszíj. De nem tudom, működne-e, és jelenleg képtelen vagyok kipróbálni is.

Úgyhogy egy darabig még kínlódom. És reménykedem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete (elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VII/1-3.

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

1 Response to Olvastam valahol, valamikor

  1. Miriam szerint:

    Szia! Ez egy nagyon tetszetős poszt! :)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..