Nem is olyan régen a Magyar-Norvég Baráti Körön keresztül meghirdettek egy pályázatot a Nansen-Amundsen emlékév alkalmából, amire megközelítőleg minden második barátom volt szíves felhívni a figyelmemet. (Nekik ezúton is köszönöm.) Amundsenről éppenséggel napokig bírok beszélni, és ez is volt a gond; a terjedelem felső határát tudniillik 6000 leütésben határozták meg. Igyekeztem rövidre fogni, így lett kicsit több, mint másfélszer ennyi. Aztán megvágtam. Nem tett jót neki.

Már a múlt héten értesítettek, hogy nem kerültem a legjobbak közé, és nem kell részt vennem a díjkiosztón. Azt egyébként ma délután tartják, lévén ma a századik évfordulója annak, hogy Roald Engelbregt Gravning Amundsen meghódította a Déli-sarkot. Ebből az alkalomból – mivel nem nyertem*, senki sem tiltja – megosztom hát mindenkivel az egyszer már tragikusan megcsonkított esszém újra felturbózott és kicsit blogosított szövegét.

*a szerkesztő néhány nappal későbbi betoldása: A győztes esszék itt olvashatók el. Ötnek Nansen a témája, és a hatodik is csupán említi Amundsent.

Roald Amundsen

Százötven évvel ezelőtt a Földön egymást érték az emberláb nem tapodta területek, amelyek meghódításra vártak. Ezek mára, néhány kósza hegycsúcstól és véletlenszerű szigetecskétől eltekintve elfogytak. Ha valaki arra vágyik, hogy – Kirk kapitányt idézve – eljusson oda, ahol nem járt még ember ezelőtt, nagy gondban van, már ha nem akarja elhagyni a bolygót. A tizenkilencedik-huszadik század fordulója volt az utolsó olyan időszak, amikor még valódi felfedező-hősök emelkedhettek ki a hétköznapi emberek tömegéből.

A kamasz Roald Amundsent, mint gyakorlatilag minden jelenlévő kortársát, lenyűgözte, mikor jelen volt Fridtjof Nansen Grönland átszelése utáni hazatérésének. Megragadta a fantáziáját a nagyszerű tett romantikája. Ő akart lenni az első, aki áthajózik az Északnyugati átjárón. Ő akart lenni az első, akinek sikerül eljutni az Északi-sarkra. Nem mellesleg idővel a valaha létezett legnagyobb sarkkutatóvá akart válni. Ettől a szent pillanattól kezdve azon munkálkodott, hogy elérje ezeket a célokat. Ráadásul pontosan azt tette, amit manapság is tanácsolnak a gigászi ambíciókat dédelgető fiataloknak – még száz év múltán sem sikerült az övénél jobb recepttel előállni.

Először is, felismerte, hogy mindaz, amit élvezettel csinál – a síelés, a korcsolyázás, a hajózás – segítségére lehet, amikor majd megvalósítja a terveit. Pontos fokmérőnek találta azt, hogy már most is élvezi ezeket a tevékenységeket, következésképp egy expedíció során sem fogja hirtelen megelégelni. Így aztán még többet foglalkozott meglévő tudásával, és tovább gyakorolt. Örömét lelte a több napos, hosszú távú sítúrákban, talán tudatosan gyűjtötte is a tapasztalatokat extrém, behavazott területeken, amelyeknek később hasznát veheti majd. Ennek fényében majdhogynem vicces, hogy a modern világban egészen forradalmi felfedezésnek számít, hogy aki azzal foglalkozik, ami örömet szerez neki, sokkal hatékonyabb és jobb eredményeket ér el, mint aki csupán feladatot és kötelességet lát a munkájában.

Másodjára, képes volt azt is megérteni, hogy vannak dolgok, amik, ha megfeszül sem mennek neki. Világéletében rosszul tanult, a középiskolája igazgatója nem is merte érettségi vizsgára bocsátani, így végül magánúton vizsgázott le, és nem sok híja volt, hogy elbuktassák. Mindezek ellenére, édesanyja kedvéért beiratkozott a Christianiai Egyetem orvosi karára (akkoriban ez volt az egyetlen egyetem akkoriban Norvégiában), ám tudta, hogy nem alkalmas a módszeres tanulásra és amint lehetősége adódott, szívbaj nélkül búcsút intett a tanulmányainak. Önnön korlátainak felismerése és annak tudomásulvétele, hogy nem képes mindenre olyan tudás, amire ma nagyon nagy szükségünk volna.

A harmadik nagy erénye különösen figyelemreméltó, főleg akkor, ha a modern kor eszményeivel vetjük össze: Amundsen tudatában volt annak, hogy távolról sem tud még mindent, és hogy rengeteg tapasztalatra van szüksége változatos szakterületekről. Ez a tudás hasznára fog válni a későbbi útjai során. Ezért is jelentkezett Martin Eckroll svalbardi expedíciójára. A pályázatát remekül tálalta, ma talán úgy mondanánk, hogy jól tudta marketingelni önmagát, még akkor is, ha Eckroll végül nélküle is indult útnak. Váltottak azonban néhány levelet, amelyekből Amundsen megértette, hogy ha sokra akarja vinni, el kell sajátítania a sarkvidéki élet mikéntjét, a kutyaszánok hajtását, a meteorológia és a navigációt alapjait. Ezért aztán hajóstiszti oklevelet szerzett és matróznak szegődött a Magdalena nevű fókavadászhajóra.

Tudatosan és célirányosan használta ki egyik kínálkozó lehetőséget a másik után, így kerülhetett végül, alig huszonöt évesen, első tisztként a belga Antarktisz-expedícióra, a Belgica fedélzetére. Számított is neki, hogy az a sarkvidék északi vagy déli! A lényeg, hogy sarki klíma legyen, és ő tanulhasson belőle. Tanult is: részese volt az első antarktiszi szántúrának, amiből levonta a következtetést, hogy emberi erővel nem érdemes vontatni; az amerikai hajóorvostól, Frederic Cooktól megtanulta, hogy a skorbut megelőzhető friss húsok fogyasztásával. Kemény leckét kapott továbbá vezetéselméletből is, amikor megtudta, hogy az expedíciót vezető Adrien de Gerlache egy titkos paktum értelmében a belga tiszteket köteles preferálni a norvégokkal szemben. Az akkor megsértett igazságérzete egész pályafutása során emlékeztette rá, hogy egyenlőként kell kezelnie a legénysége valamennyi tagját.

Amundsen negyedik kiválósága talán vakmerőségnek is tűnhetne. Amikor az első saját expedíciójára indult, figyelembe vette a korábbi kutatók tanácsait, de a végső döntéseket mégis maga hozta meg. Elismerte mások tapasztalatait, de egyiket sem fogadta meg anélkül, hogy alaposan mérlegelte volna. Így választotta ki az Északnyugati átjárót átszelésére az aprócska Gjøát, amely jelentősen kisebb, mint a kor sarkvidéki utazásokra alkalmas hajóinak bármelyike, és hatfős személyzetnél több nem is fért el rajta. Ezen az útján sem felejtette el, hogy vannak, akik sokkal többet tudnak nála a sarkvidéki életmódról: az eszkimók. Tőlük tanulta meg a tőzegáfonya skorbutot megelőző tulajdonságait, a kutyaszán hajtásának módját, és miután meggyőződött a szőrme hasznosságáról, felvásárolta minden prémből készült ruházatukat.

Amikor sikerrel teljesítette a feladatot – végighajózott az Északnyugati átjárón -, amelyre korábban senki nem volt még képes, elegendő presztízsre tett szert ahhoz, hogy belevághasson az igazán nagy tervébe: eljött az idő elérni az Északi-sarkot. Kölcsönkérte Nansen legendás hajóját, a Framot. Legénységet toborzott, készleteket vásárolt, mindennel számolt és alaposan kidolgozott minden apró részletet. Egyedül azzal nem számolt, hogy valaki megelőzheti. Először az amerikai Frederic Cook, aztán honfitársa, Robert Peary jelentette be, hogy elérte az északi Sarkpontot.

Itt kell tehát megemlíteni Amundsen ötödik erényét, a példátlan rugalmasságát. Igaz, hogy sok-sok éve dédelgetett egy tervet, de ha egyszer keresztülhúzták a számításait, nem volt rest újjal előállni. A hajó, a készletek és a legénység készen állt, kár lett volna veszendőbe hagyni. Elegáns megoldást választva rövid táviratot küldött a köztudottan a Déli-sark elérésére induló brit Robert F. Scottnak: „Értesítem, hogy a Fram az Antarktisz felé tart – Amundsen.”

Norvég zászló lobog a Déli-sarkon

És Amundsen hatalmas sikere után sem pihent a babérjain, hanem új kihívások után nézett. Bár sütkérezhetett volna a jól megérdemelt dicsőségben, és élete végéig tarthatott volna előadásokat a világ valamennyi országában, ő inkább megkísérelte meghódítani az Északkeleti átjárót is. Mikor ezzel kudarcot vallott, megpróbált átrepülni az Északi-sark fölött. Ez is csak második nekifutásra sikerült. A kamaszkori álom valóra vált: ő lett korának legnagyobb sarkkutatója. Amundsen az individualitás korát száz évvel megelőzve „valósította meg önmagát”.

És mégis, amikor az olasz Umberto Nobile eltűnt az Északi sarkkörön, Amundsen az elsők között sietett a felkutatására. Azt gondolom, nem bánta, hogy ez a kutatás végül az életét követelte, mert őszintén hitte, hogy minden emberélet egyformán értékes, ő semmivel sem ér többet a bajba jutott olaszoknál csak azért, mert több siker fűződik a nevéhez. Nem félt feláldozni magát, mert az utolsó, és talán legfontosabb amundseni erény a szerénység.