#786

Hogy bírtam alig néhány évvel ezelőtt havonta nyolcvannál is több bejegyzést írni? Tudom, hogy szerelmes voltam, de akkor is felfoghatatlan.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

A borz jegyében

Akinek az egész Harry Potter izé nem mond semmit, nyugodtan ugorjon egy másik bejegyzésre, van elég. Aki mégsem akar ugrani, annak ajánlom szíves figyelmébe tanulmányozásra a Wikipédia vonatkozó szócikkeit, illetőleg egy bizonyos hétkötetes könyvsorozatot. Annak ismeretében talán érthető(bb), hogy miről beszélek, bár előre megmondom, hogy hosszú lesz, és talán annyira nem is érdekes.

Komoly identitásválságot okozott nekem néhány hónappal ezelőtt ez a Pottermore, sőt, megmondom az őszintét, még mindig nem hevertem ki teljesen a megrázkódtatást. Bejutottam, persze, ez nem is volt igazán kérdés – igaz, teljesen elfeledkeztem róla, hogy mikor kell jelentkezni, és csak a mázlimnak köszönhetem hogy bekerültem a szerencsés egymillió felhasználó közé, de ez most voltaképp mellékes is -, és valamikor a középmezőnyben megkaptam a baglyomat is.

(A bagoly az értesítést hozta, miszerint felvételt nyertem a Hogwarts School of Witchcraft and Wizardry – a Roxfort – első évfolyamára, és egy alkalmas pillanatban induljak el a 9 és 3/4 vágányra. Egyébiránt sehol sem írják elő, hogy ezt szükségképpen az email megérkezése utáni harmadik másodpercben kötelező megtenni.)

Akinek van hozzá kedve, keresse TövisJóslat167-et.

Tudnivaló, hogy ez az egész nagyon jópofa dolog, már csak azért is, mert rengeteg érdekes információval van tele. Amikor Rowling azt ígérte, hogy összerendezi a jegyzeteit, nem enciklopédiára gondolt, mint hittük, hanem erre a projektre, ahol el tud csöpögtetni majd mindent, aminek sosem talált helyet a könyvekben. És ezek tényleg érdekes adalékok, azonnal kedvem is támadt újraolvasni a komplett sorozatot.

De azért a nagy durranás mégsem ez, hanem a Nagy Döntés, hogy ki melyik házba kerül. Ezt kár is volna szépíteni, még aki azt állítja (mint én is), sőt, még komolyan is gondolja (mint én is), hogy ez érdekli a legkevésbé, annak is fontos. Főleg akkor, hogyha hiba csúszik a számításba, ahogy velem történt.

Szerintem mindenkinek van többé-kevésbé stabil sejtése arról, hogy melyik házba való. Ez olyasmi, amin még az is elgondolkozik, aki amúgy nem élte bele magát őrülten a történetbe. Önismereti játék. Bátor és őszinte vagyok-e, vagy inkább ambiciózus és eltökélt, esetleg intelligens és kreatív, vagy egyszerűen a maradék?

Ugye nem kell magyaráznom? Mindig is a Ravenclaw színeiben láttam magam (még kék csíkos nyakkendőm is van, de ne áruld el senkinek), mert akárhogy nézzük is, mégis inkább okosnak tartom magam, mint bármi másnak. Hogy ez mennyire indokolt vagy nem, arra most inkább ne térjünk ki, mert nem ez a fontos. Tudtam én, hogy vannak mindenféle Hufflepuff tendenciáim, de még akkor is inkább Ravenpuff vagyok, mint Huffleclaw, már ha ennek van bármi értelme. (Gyanítom, hogy nincs.)

Merthogy van valami mélységesen megalázó az egész Hufflepuff koncepcióban. Megvan a helye a bátraknak és kiválóknak, az eljövendő hősöknek. Megvan a helye azoknak, akik ambíciókat dédelgetnek, akik semmitől sem riadnak vissza, ha el kell érniük a céljaikat. Megvan a helye a lángelméknek és zseniknek, mindenkinek, aki intelligens. Nyilvánvaló, hogy kell egy olyan hely, ahova elférnek mindazok, akik se nem bátrak, se nem ambiciózusak, se nem okosak. Persze, ők a békés, igazságos, szorgalmas népség. A hétköznapiak.

Ezek után nagyjából úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger, amikor J.K. Rowling személyesen bélyegezte a homlokomra, hogy “Átlagos vagy!” Ezt az egyet még soha senki nem vágta a fejemhez, és nem is hittem volna, hogy eljöhet ennek is a napja. Ez akkora sértés, hogy szabályosan leterített. Nyilván hiba csúszott a számításba. Porszemecske akadt a fogaskerekek közé.

Mégis, miféle algoritmus az, ami a békés, szorgos, barátságos népek közé osztott engem, a lázadozó, lusta, antiszociális lényt?

Azonnal beláttam, hogy nincs más megoldás: amint megnyílik a weboldal a nagy nyilvánosságnak, új regisztrációt kell létrehoznom, és végeznem egy második mérést, csak amolyan kontrolleredménynek. Hiszen ennek az egésznek nincs értelme! Persze, van egy nagyon kedves, okos, józan üdvözlőszöveg, de mégis, ki hisz annak? Hiszen mind a négyet úgy szövegezték meg, hogy senki se legyen túl sokáig csalódott, mindenki, akit hatalmas sokk ért, idővel vigaszra leljen.

Csalódottságomban és dühömben hagytam is egy pár hétig az egészet a fenébe. Nyilvánvalóan vacak az egész. (Néha magam is meglepődöm, hogy vénségemre mennyire infantilis maradtam – na de mégiscsak az identitásomról van szó!) Persze, végigjátszottam, elolvastam az érdekes információkat, aztán majd visszanézek, amikor már lehet regisztrálni, és kiköszörülhetem ezt a csorbát, és helyreáll a lelki békém. Erről a tervről egyébként még mindig nem tettem le teljesen.

Azonban csak maradt valami, ami nem hagyott nyugodni: a másik Nagy Durranás. Kicsit kisebb durranás, mint a beosztási ceremónia, de annál mégis sokkal nagyobb, mint eredendően hittem. Ez pediglen az első látogatás a Diagon Alleyn, amikor is az egyszeri boszorkány megvásárolhatja Ollivandernél a pálcáját. Az eljárás nagyon hasonló a beosztáshoz, kérdésekre kell megfelelni, nem is olyan sokra, és az eredmény mégis – legalábbis a pálca esetén, legalábbis nálam – így is döbbenetesen pontos, illetőleg, fogalmazzunk inkább úgy, hogy tökéletesen illeszkedik ahhoz, amit szeretek magamról hinni:

Kívül akác, belül főnixtoll, 14 és fél hüvelyk, meglehetősen hajlékony.

Az értelmezéseket a Pottermore weboldalról emeltem át, saját hevenyészett (és kissé rövidített és átfogalmazott) fordításomban:

“Az akác szokatlan fa, amiből nehezen kezelhető pálcák készülnek, amelyek sokszor csak a gazdájuknak engedelmeskednek, és a legjobb tulajdonságaikat megtartják a legkiválóbbaknak. Ollivander csak keveset készít belőlük, mert ritka az olyan boszorkány vagy varázsló, aki kellő finomsággal tudná használni, lévén az akácfa pálcák nem alkalmasak a nagy csinnadrattára. Egy jó kezekbe került akácpálca ereje bármivel felveszi versenyt, bár sokszor alábecsülik a különös temperamentuma miatt.”

“A főnixtoll a legritkább varázsmag, és az képes a legszélesebb körű varázslatokat végrehajtani, bár időbe telik, amíg ezt megmutatja magáról. A főnixtoll hajlamos a leginkább arra, hogy saját kútfőjéből cselekedjen, ami igen sok boszorkányt és varázslót bosszant. A főnixtollal töltött pálcák a legválogatósabbak, ha az eljövendő tulajdonosokra kerül a sor (mint tudjuk, a pálca választja a varázslót és nem fordítva), lévén a főnix a legfüggetlenebb és -önállóbb teremtmények egyike. A főnixpálcákat a legnehezebb megszelídíteni és személyre szabni, és a hűségüket nem könnyű elnyerni.”

“A pálcák hossza rendszerint kilenc és tizennégy hüvelyk  közé esik, a nyolcnál rövidebb és a tizenötnél hosszabb pálcák pedig kifejezetten ritkák. Míg az extrém hosszúságot rendszerint fizikai adottságok teszik szükségessé (a 14 és 1/2 még nem extrém, csak hosszabb az átlagosnál), addig az extrém rövidség oka általában valamilyen jellembéli hiányosság. A pálcák rugalmassága vagy merevsége a pálca és tulajdonosa alkotta pár alkalmazkodókészségét és változásra való hajlandóságát mutatja, bár ezen tulajdonságok felmérésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni a pálca anyagát, magját és hosszúságát, illetőleg a a tulajdonos stílusát és élettapasztalatát.”

Nos, lássuk csak – a komolyság és teljesség igénye nélkül -, hogy miből élünk! Szokatlan, szeszélyes, csak semmi csinnadratta, magának való és önfejű, temperamentuma miatt félreértik. Szerintem helyben vagyunk.  Viszont ha a pálca ennyire stimmel, akkor mi lehet a baj a kijelölt házammal, azon kívül, hogy nem különösebben kedvelem a sárgát, és nem szívesen viselnék sárga nyakkendőt?

Ekkor olvastam el újra, és ezúttal alaposan a beköszöntő szövegét. Azt nem illesztem be ide és nem is fordítom le, merthogy nemcsak annál hosszabb, minthogy lenne hozzá türelmem, hanem annál is, hogy bárkitől is elvárjam, hogy végigolvassa. A lényeg a következő:

A borz – a ház emblémája – olyan állat, amit gyakran alábecsülnek békés természete miatt. Csakhogy egy felbosszantott borz nálánál sokkal nagyobb állatokat is le tud győzni, például farkasokat. Ezen felül hosszú listába szedve sorakoznak a borz házából származó kiválóságok, holott a közvélekedés szerint ők (illetve mi) a legbutábbak. (Még nem vagyok meggyőzve.) De aztán kiderül, hogy az ő (a mi) klubhelyiségük az egyetlen, ahol az ezeréves fennállás alatt sem járt betolakodó, hogy a szoba bár az alagsorban helyezkedik el, mégis állandóan olyan, mintha besütne a nap, mindenhol növények (néhány énekel és táncol is), puha fotelok és díványok, és a hálótermekben mindenki nyugodtan alhat, mert a föld alatt nem fütyül a szél, nem ver be az eső. (Ez már jobban hangzik, nem igaz?) És végül, de nem utolsó sorban ők (és nem én) a legkedvesebb, legbarátságosabb és legtisztességesebb, legállhatatosabb népség az egész iskolában.

És egyszer csak – sok-sok idő múltán, de mégis – rájöttem, hogy bár a lelkem mélyén nem vagyok ‘puff, mégis nagyon könnyen meglehet, hogy ott lennék a legjobb helyen. Azért is, mert, amint azt Helga Hufflepuff volt szíves megjegyezni, ő szívesen befogadja mindazokat, akikre máshol nem tartanak igényt (azaz még azokra is, akik szétfeszítik a határokat, sehol sem tudnak vagy akarnak igazán alkalmazkodni), másrészt nála vannak a kedvesek, türelmesek és toleránsak (azaz azok, akik el bírják viselni az előző csoportba tartozókat).

Kár volna szépíteni, szeretem azt érezni, hogy több és jobb vagyok a környezetemben levőknél: erre a zsenikkel zsúfolt Ravenclaw falai között nem nyílna lehetőségem. Ráadásul nem bírom elviselni, hogyha kihagynak valamiből, ha kiközösítenek, hogyha nem vesznek észre. Ezek a barátságos népségek nyilván nem tennének velem ilyet. Fokozhatnám, de minek?

Az egyszerűség kedvéért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy beadtam a derekamat.

Nem azt akarom mondani, hogy ki akarom használni őket, mert ilyesmiről szó sincs. Inkább csak azt próbálom kinyögni nagy nehezen, hogy talán mégiscsak van valami ebben az alig néhány kérdésből álló kvízben. Mert egyrészt már megint valaki más sokkal jobban megértett engem, mint én saját magamat, másrészt okosan rátapintott arra, hogy az, hogy milyen embernek érzem magam, és az, hogy milyen emberek között érzem jól magam, egyáltalán nem jelenti szükségképpen ugyanazt a közösséget.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Időutazó

Az időutazó felesége egy nagyon felkavaró könyv. Emlékszem, hogy az. Nem mostanában olvastam, de azért elég jól emlékszem rá, arra, hogy mennyire sajnáltam Henryt. És persze Claire-t is.

Csak erre azért nem voltam felkészülve.

Én nem úgy utaztam időt, mint Henry. Én valahogy szökdécseltem, hasonló módon, mint a korcsolyázók szoktak a leszúrt ugrásokban, csak éppen én fordulatok nélkül, előre, cipőben, és többnyire aszfalton. Ilyet tudok – illetőleg pár éve biztosan tudtam – a valóságban is, nem csak álmomban.

Ha sikerül jól dobbantani és ellökni magam a cipőm orrával, akkor egészen nagyot repülök, kicsit tényleg úgy érzem magam, mintha repülnék. Mintha bármikor felkaphatna a szél és odébb hajíthatna, pedig hidd el, ha mondom, hogy nem vagyok olyan könnyű vagy légies. De érzésre olyan.

És most tényleg felkapott a szél és odébb is hajított, csak éppen időben. Néha előre, néha hátra, néha kicsit messzebbre, néha meg vissza, alapvetően pár hónap időtartamon belül, meg néha egészen extrém távolságokra is. Többnyire a jelenben és a környékén maradtam, és rémisztő módon a térbeli pozícióm nem változott meg közben. És azok a tárgyak, amik nálam voltak – nem úgy, mint szerencsétlen Henry esetében – nálam is maradtak.

És még így is szörnyű volt, ahogy fogalmam se volt róla, hogy most mi a helyzet, mikor vagyok, hová megyek, ki mindenkivel találkozhatom, aki azóta meghalt, most dolgozom-e éppen, és ha igen, akkor hol, és ahova elindultam egy idő-elcsúszással korábban, oda mehetek-e most tovább, vagy nem kellene, hol lakom éppen, és mi van, ha nincs is kulcsom ahhoz a lakáshoz, és egyébként is, annyi idő alatt, ameddig ide vagy oda ér velem a busz, tizenötször is máshová kerülhetek.

Juj.

És a legesleginkább az juj, hogy erre még emlékszem. Sokszor szoktam úgy felébredni, hogy “hú, de borzalmasat álmodtam, mi is volt az” de soha nem szokott késő estig, másnapig, vagy akár még tovább megmaradni.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Informatív

Tudom, hogy mostanában közepesen érdekes bejegyzéseket szoktam írni. Ennek megvan a maga oka, csak mondjuk nem túl érdekes. Leginkább a szokásos: rossz kedvem van.

Nagyon leegyszerűsítve legalábbis így lehetne kifejteni. Kevésbé leegyszerűsítve pedig nem igazán szeretném, mert a sokéves tapasztalat azt mondja nekem hogy amennyiben el kívánok mélyedni az önnön nyomorom mindenféle mélységes bugyraiba, abból ébren töltött éjszakák és magányos bőgések lesznek, aminél kevés ostobább és haszontalanabb elfoglaltság van.

Kapásból, mi értelme olyankor sírni, amikor senki sem látja?

És nem, nem arra gondolok, ahogyan ez első olvasásra hangzik. Mohás Líviánál olvastam már pár éve, és mostanában olvasom majd újra, ha eljutok végre-valahára ahhoz a fejezethez, miszerint a sírás a csecsemőkorra visszavezethető problémamegoldási stratégia. Segélykiáltás, ami azt jelenti, hogy olyan nehézséggel találtam magam szemben, amit nem tudok egyedül megoldani, úgyhogy valaki azonnal jöjjön ide és segítsen. Ha nincs senki, aki segítsen, nincs sok értelme kiabálni érte.

Tudom, a hajamnál fogva kihúzni magam a mocsárból. Az volna a helyes eljárás. Tényleg tudom. Majd, ha nagy leszek.

Addig meg morgolódom a mindennapos marhaságokon, amik annyira jelentéktelenek, hogy még leírni sincs kedvem és türelmem őket, lévén még felzaklatott lelkiállapotomban is tudom, hogy nem ér az egész annyit.

A szokásos, mint mondottam volt. Vihar egy pohár vízben, hiszti a nagy semmin.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

No comment

via Someecards.com

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!