Időutazó

Az időutazó felesége egy nagyon felkavaró könyv. Emlékszem, hogy az. Nem mostanában olvastam, de azért elég jól emlékszem rá, arra, hogy mennyire sajnáltam Henryt. És persze Claire-t is.

Csak erre azért nem voltam felkészülve.

Én nem úgy utaztam időt, mint Henry. Én valahogy szökdécseltem, hasonló módon, mint a korcsolyázók szoktak a leszúrt ugrásokban, csak éppen én fordulatok nélkül, előre, cipőben, és többnyire aszfalton. Ilyet tudok – illetőleg pár éve biztosan tudtam – a valóságban is, nem csak álmomban.

Ha sikerül jól dobbantani és ellökni magam a cipőm orrával, akkor egészen nagyot repülök, kicsit tényleg úgy érzem magam, mintha repülnék. Mintha bármikor felkaphatna a szél és odébb hajíthatna, pedig hidd el, ha mondom, hogy nem vagyok olyan könnyű vagy légies. De érzésre olyan.

És most tényleg felkapott a szél és odébb is hajított, csak éppen időben. Néha előre, néha hátra, néha kicsit messzebbre, néha meg vissza, alapvetően pár hónap időtartamon belül, meg néha egészen extrém távolságokra is. Többnyire a jelenben és a környékén maradtam, és rémisztő módon a térbeli pozícióm nem változott meg közben. És azok a tárgyak, amik nálam voltak – nem úgy, mint szerencsétlen Henry esetében – nálam is maradtak.

És még így is szörnyű volt, ahogy fogalmam se volt róla, hogy most mi a helyzet, mikor vagyok, hová megyek, ki mindenkivel találkozhatom, aki azóta meghalt, most dolgozom-e éppen, és ha igen, akkor hol, és ahova elindultam egy idő-elcsúszással korábban, oda mehetek-e most tovább, vagy nem kellene, hol lakom éppen, és mi van, ha nincs is kulcsom ahhoz a lakáshoz, és egyébként is, annyi idő alatt, ameddig ide vagy oda ér velem a busz, tizenötször is máshová kerülhetek.

Juj.

És a legesleginkább az juj, hogy erre még emlékszem. Sokszor szoktam úgy felébredni, hogy “hú, de borzalmasat álmodtam, mi is volt az” de soha nem szokott késő estig, másnapig, vagy akár még tovább megmaradni.