És akkor…

És akkor nekivágtam a világnak, és a világ azt mondta, hogy “Szia, hogy vagy?” és én kis gondolkozás után azt feleltem, hogy “Köszönöm, megvagyok”, és akkor ő csóválta egy kicsit a fejét, és megkérdezte, hogy “Mit szólnál hozzá, ha azt a ‘megvagyok’-ot feljavítanánk egy ‘egész jól’-ra?” és én azt mondtam, hogy “Részemről mehet.”

És akkor ekképpen cselekedtünk.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Óraát

Azért szeretem nagyon, hogy a rádió olyasmiket mond, hogy egy egészséges embert nem visel meg a átállás a nyári időszámításra, mert így aki véletlenül rosszul meri viselni, annak nem elég, hogy megzavarodott, még pluszban frusztrálja az is, hogy a rádió szerint még csak nem is egészséges.

Egyébként mutasson már nekem valaki teljesen egészséges embert, és olyat, aki nem alszik mondjuk legalább havonta egyszer rosszul, vagy akit nem zavar meg időről időre a telihold, vagy valamilyen front.

És amúgy semmi bajom nincs a nyári időszámítással, felőlem akár örök időkre azon is maradhatnánk. Csak bosszant, hogy most napokig fogalmam se lesz, hogy mennyi az idő.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Jelentéktelen epizód

Amikor lecseréltem a gépemet – tavaly márciusban – egyúttal a 120 GB merevlemezt is lecseréltem 30-ra. Igen, tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt fordítva tennék, meg hogy a mai világban már a 120 is nagyon kevésnek számít, és hogy senki se vásároljon számítógépet, amiben nincs legalább 400 GB merevlemez. (Az idézet ugyan nem szó szerinti, de valahogy nagyon hasonlóképpen szerepelt a Számítógépes Architektúrák, röviden SzAr tantárgyam jegyzetében.)

Nos, ez mind mellékes is, csak azért említem, mert így két napig írtam mindenféle DVD-ket (amik közül talán hármat szoktam elővenni, azokat is csak néhány havonta, tehát nagyon nyilván fontos lenne, hogyha a gépemen állnának), és csak azt hagytam meg azonnal elérhetőnek, amire folyamatosan szükségem van: a tárhelyigényes dolgok közül ezek mindig az elmúlt egy év fotói (azokat csak akkor archiválom, amikor már megtöltenek egy DVD-t), és a C:\Music\Paul Simon könyvtár. A többi zenére egyszerűen nincs folyamatosan szükség. (Bár ez egyébként nem teljesen igaz. Van Harper Simon és Simon & Garfunkel könyvtáram is.)

(Pszt, még Paul Simont se hallgatok minden nap.)

Nos, most az a meglepetés történt, hogy a Winamp hirtelen felindulásból elkezdett játszani egy számot, amiről az első hang után pontosan tudtam, hogy ez bizony abszolút nem Paul Simon, hanem Beatles, még közelebbről a Let It Be. És az első gondolatom nem ám az, hogy “De jó, milyen régen nem hallottam már”, hanem az, hogy “Ez meg hogy került ide? Ez nem Paul Simon hanem Paul McCartney!”

Már ugrottam volna, hogy ezt azonnal elléptetem, és vajon ki tört be a gépembe és miért, amikor nagyjából két sor után kiderült, hogy ez a “The double Paul – Simon & McCartney” turnéról való felvétel, és mégsem történt semmiféle ármánykodás.

Nem tudom, nevessek-e, vagy essek inkább kétségbe.

Egyébként Paul – az én Paulom – állítólag azért írta a Bridge Over Troubled Watert, mert akart egy saját Let It Be-t, egy nagy balladát, amit mindenki felismer. De egészen döbbenetes, hogy bármilyen szép is a Let It Be, milyen olcsónak és egyszerűnek tűnik már a Bridge mellett is, az elmúlt negyven évben született dalokról nem is beszélve.

Ez nyilván már csak személyes preferencia kérdése is. De azért csak úgy van, hogy ha az ember füle már ráállt arra a zenei komplexitásra, gazdagságra és szövegi igényességre, amit Paul Simontól kap, akkor már nagyon kevés az olyan popzene, ami még utána is megüti a mércét.

Hasonlóképpen, mint hogyha valaki végigjátszotta a Chrono Triggert, akkor már a legtöbb SNES RPG-játék (talán a Final Fantasy VI-tól eltekintve) halálosan unalmas és érdektelen.

 

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Találós kérdés

Ki tudja megmondani, mi a különbség a cicagyöngy és a gyöngycica között?

És a cicámgyöngy és a gyöngyömcica között?

És a gyöngycicám és a cicagyöngyöm között?

A helyes válasz az, hogy természetesen kizárólag a morfémák sorrendje, mert a jelentésben eltérés nem mutatkozik.

Mikimoto, a cicák gyöngye
Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

#793

Türelmetlen, nyughatatlan, nyűgös, csalódott és szomorú. És egyikre sincs jó oka, sőt, semmilyen oka.

Kategória: Két mondat | 2 hozzászólás

Visszamártírosodás

Az úgy volt, hogy tegnap délután meghívott valaki vacsorázni. Ez a valaki egyébként egy nagyon régi barát, és egy nagyon jó ember, és ezt fontos megjegyeznem még akkor is, hogyha jelen elbeszélés szempontjából ezen tények egyikének sincs semmi jelentősége. Annak sokkal inkább van, hogy mindenféle őrségi dolgokról beszélgetünk. De tényleg.

Igen, vagyok már annyira öreg, hogy legyenek ősrégi emlékeim. Vicces módon valahogy érettségi és szakmai suli után egy csomó ideig tizenkilenc éves maradtam, aztán valamikor tavaly nyáron egyszerre eltelt úgy négy-öt év, és aztán télen még a maradék kettő-három, és felzárkóztam a valósághoz, de ez most megint nem fontos.

A fontos sokkal inkább az, hogy mindenféle olyasmi is felelevenítődött, amiről talán nem is beszéltünk konkrétan, de a fejemben összekapcsolódott, és egész álló nap zakatolt a fogaskerekek között, miközben feküdtem az ágyon, vagy ültem a fotelomban, vagy csak úgy bámultam ki a fejemből. És a következőre jutottam:

(És ez már tényleg az, ami fontos.)

Eddigi életem során mindig akadtak mindenféle olyan figurák az életemben – többnyire nálam idősebb emberek, tanárok, kollégák, de adott esetben akár formális ismeretség nélküli barátok is -, akiket valamilyen szempontból mentornak tekintettem (sőt, tekintek ma is). És ezek az emberek vagy láttak bennem valamit akkor is, amikor én nem láttam magamban semmit, vagy egyszerűen készek voltak elfogadni azt a sok szeretetet, csodálatot és ragaszkodást, amivel fordulni tudtam hozzájuk. Nagyon keményen tudok dolgozni azért, hogy valaki szeressen – még ha nem is mindig sikerül hozzá a megfelelő eszközöket és módozatokat választanom.

Mindez nagyon szép és jó és csaknem tökéletes is volna, ha nem érezném folyton-folyvást úgy, hogy ezeket az embereket én kihasználom. Hogy olyan sokat kapok tőlük, miközben nem tudok nyújtani cserébe semmit, csupán a levakarhatatlan ragaszkodásomat, ami könnyen lehet (sőt, csaknem valószínű), hogy inkább teher, mint ajándék. Ettől pedig egyrészt szégyenkezem, másrészt pedig sajnálom őket.

(Gyakran érzem azt, hogy “túl sok” belőlem, még saját magamnak is túl sok, nemhogy valaki másnak, akire kéretlenül zúdítom rá magam! Micsoda önző dolog ez, micsoda gyermekded viselkedés! Pfuj! Csak azért, mert nekem kitölti az életemet a saját kínom – és hidd el, ha mondom, hogy nekem mindig van saját kínom, ha éppen nincs, akkor is kitalálok valamit -, hogyan várhatnám el, hogy másnak is ez legyen a legfontosabb?)

És pláne sajnáltam őket olyankor, amikor győzködni kezdtek, hogy ez egyáltalán nem (olyan nagy) teher, hogy érdemes velem foglalkozni, hogy szórakoztatom őket, vagy kedvelnek, vagy hasznos befektetésnek látják a rám fordított és velem töltött időt vagy akármi; szerencsétlenek még hazudni is kényszerülnek, hogy ne érezzem magam rosszul, amiért ilyen piócatermészetem van.

(Hogy miért nem tudom ezt soha elhinni, és hogy mennyire nem menő dolog önmagunk értéktelennek tartása, abba ne menjünk bele. Én is tudok róla. És sokszor, sok szempontból egyáltalán nem tartom magam értéktelennek. De ez most megint nem fontos.)

Múlt éjjel és ma azonban egy vadonatúj felismerés született meg bennem, és bármilyen banálisnak tűnik is, és könnyen lehet, hogy rajtam kívül már mindenki réges-régen rájött már, azért most mégis megosztom a nagyérdeművel.

Arra jöttem rá, hogy ezek az emberek közel sem olyan nagy mártírok, mint gondoltam. Szó sincs róla, hogy hősiesen, fogukat összeszorítva állták volna ki a képemben rájuk mért szenvedéseket! Bizony, ők is kivették ebből a részüket – és ezt onnan tudom, hogy voltak olyanok is, akikből lehetett volna hasonlóan fontos személy az életemben, de akik nem hagyták magukat, akik el tudtak hárítani (amiért persze cserébe örök időkre utáltam őket, de egyrészt ez nem hinném, hogy különösebben fájlalnák, arról nem is beszélve, hogy másrészt pedig úgy kell nekik), azaz valószínűleg kell, hogy legyen működő stratégia a magamfajták lekoptatására.

Arra jöttem még rá, hogy az is lehet, hogy valaki hízelgőnek vagy ha annál nagyobb jellem, akkor is kedvesnek tartja, és akár még jól is eshet neki, ha felnézek rá, ha hozzá fordulok a panaszaimmal, és így tovább. Hogy a nehézségek mellett, amiket az elviselésem kétségkívül okoz, talán valami jót tudok mégis nyújtani én is cserébe. Arányaiban nyilván közel sem annyit, mint amennyit én kapok. De mégis. Valamit.

Talán a ragaszkodásom – hiszen másom nincs nagyon – is tud érték lenni.

És hirtelenjében, ha meg nem is szabadultam némi évtizedes bűntudattól és szégyenkezéstől, egy kicsit mégis meglazultak ezek a mélyen beivódott bűntudat-darabkák, és egy egészen picikét megkönnyebbültem.

Lehet, hogy nem én tettem mártírrá embereket, hanem egyszerűen ők voltak hajlandók felvállalni egy idő- és energiaigényes (ám valamennyire hálás) feladatot, amire valamilyen nyakatekert metanyelvi módon felkértem  őket.

És ettől egy kicsit most jó nekem.

Na jó, annyira nem is kicsit.

(Ó jaj, mennyi zárójel.)

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Hm?

Vajon az is hallucináció, hogyha tudom, hogy amit látni vélek, igazából nincs ott?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!