A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Junior
Amikor még ifjú voltam és bohó, imádtam blogot írni. Amikor még annál is ifjabb (bár talán bohóbb nem) voltam, akkor naplót imádtam írni. És leveleket is: fiktívet és valósat, valódi és fiktív címzetteknek. Sőt, mi több, kamaszéveimben hihetetlenül eredeti és megindító novellákat is írtam, de ezt szerencsére kinőttem. Már csak hihetetlenül eredeti és megindító és borzalmasan hosszú regényeket írok, és azt is csak évente egyszer. De nem is ez a fontos.
A leginkább azért szerettem leülni este a levélpapírommal, a füzetemmel, a klaviatúrámmal – valamiért az este jelentős alkotóeleme az írásnak -, mert ugyan nem volt semmi a fejemben, legfeljebb egy-két gondolat és közölnivaló, de pontosan tudtam, hogy az elég lesz: el fog vezetni valahová, és majd alaposan meglepődöm rajta, hogy hová, sőt, jó esetben el is ámulok, hogy milyen kreatív vagyok, és ha már ott tartok, akkor esetleg megmártózom önnön zsenialitásom dicsfényében.
Ennyire nyilván nem sarkítottan, de alapvetően így történt a dolog: Leültem egyetlen gondolattal, egyetlen kiindulással, és engedtem, hogy valami kibontakozzon belőle. Ez volt a nagy élvezet, ez volt a kaland, hogy kinyitottam a csapot, és megnéztem, mi folyik ki belőle. Mert tudtam, hogy valami lesz. Számíthattam az agyvelőmre.
Ezért élveztem nagyon a gimnáziumi magyardolgozatokat. Pontosan tudtam, hogy bármilyen témát kapok is, ha egyetlen kis gondolatcsírát össze tudok kaparni, akkor ahhoz seperc alatt meglesz egy-két érv, és utána már megy minden a maga útján, különösebb erőlködés nélkül.
Ha úgy nézzük, egyfajta meditáció, amelynek során beláttam, hogy annyi minden van a saját burkomon belül is, hogy képtelen leszek teljességgel megismerni vagy megérteni, akármeddig élek is – és akkor még a saját burkomon kívül található világról említést sem tettem. De ezt szerettem, izgalmas volt és élvezetes, hogy valami előttem is ismeretlen következtetésre és fontos megállapításra jutottam, ami nyilvánvalóan megvolt már bennem, de nem tudtam róla.
Ma már ezt nem csinálom. Ma már nem izgalmas és nem is örömteli. Leginkább rémisztő, mégpedig olyannyira rémisztő, hogy inkább neki sem állok. Részint persze azért, mert nem hiszem, hogy világmegváltó bölcsességeket tartogatnék, amit mindenkinek látnia kell, részint pedig azért, mert tudom, hogy ha véletlenül mégis írnék valamit, akkor pazarlásnak érezném, hogyha nem tenném ki. Hiszen arra való, nem igaz?
Ma már nem nyűgöz le, hogy miféle gondolatok bújnak meg bennem öntudatlanul. Ma már csak feszélyez, és szorongat. Nem szeretek arra gondolni, hogy vannak bennem olyan helyek, ahová az egyszerű gondolkodás is elvezethet, ahová pedig egyáltalán nem szeretnék eljutni.
Nem vágyom másra, csak egy kis fájdalommentes, érzéketlen kuckóra, lehetőleg olyan érzéketlenre, hogy még gyávának sem kell éreznem magam. Ami némiképp rémisztő, hiszen ha jól értelmezem, ez a fajta üresség csak a halálban létezik, és legjobb tudomásom szerint arra nem vágyom.
És egyébként ez pont egy olyan felismerés, amire az imént jutottam csak, a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogy ez itt bujkál bennem, és a legcsekélyebb mértékben sem könnyebbültem meg tőle. Sőt – most napokig törhetem a fejem azon, hogy akarok-e halott lenni vagy sem, és ha nem, akkor miért érzem mégis úgy, mintha akarnék, pedig tényleg nem.
Hogy fogná be az összes hang a pofáját.
Ugye tudod, milyen nap van ma?
Részletek itt, angolul nem beszélőknek pedig itt.
A lényeg, hogy mindig tudd
– de ma különösképp -,
hogy hol a törülköződ.
Inverz
Van olyan, hogy szolipszizmus, és aki ezt vallja, biztos abban, hogy a világon egyesegyedül ő létezik, mindenki más illúzió.
Én ennek az ellenkezőjét hiszem: a világ tele van emberekkel és életekkel, egy hatalmas zakatoló gépezet, özönlő információkkal, és események tömkelegével, csak én nem létezem, csak az én életem illúzió.
Jó lenne
Néha annyira szeretném alaposan kisírni magam. Nem mintha bármi érdemleges történt volna, bármi kétségbeejtő, vagy elkeserítő, vagy rendellenes, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak megnyitni a csapot, és kicsit kiengedni minden rosszat, ami odabenn van. Nem tudom, honnan és miért jön, de előbb-utóbb felhalmozódik, és sokszor akkor is rám tud törni a sírhatnék, amikor tíz perccel korábban még igazán nagyon jól éreztem magam, jó társaságban voltam, vagy ilyesmi.
De aztán a végén soha nem lesz belőle semmi, mert minden túlságosan kicsi és súlytalan, nem tudok kitalálni semmit, amiért érdemes lenne sírni. Méltatlan kis marhaságokat tudok csak felhozni, amikről még én is érzem, hogy nem az igazi.
Úgyhogy csak halmozódom és szétfeszülök belülről, miközben semmi, de semmi, de semmi, de semmi…