Junior

Amikor még ifjú voltam és bohó, imádtam blogot írni. Amikor még annál is ifjabb (bár talán bohóbb nem) voltam, akkor naplót imádtam írni. És leveleket is: fiktívet és valósat, valódi és fiktív címzetteknek. Sőt, mi több, kamaszéveimben hihetetlenül eredeti és megindító novellákat is írtam, de ezt szerencsére kinőttem. Már csak hihetetlenül eredeti és megindító és borzalmasan hosszú regényeket írok, és azt is csak évente egyszer. De nem is ez a fontos.

A leginkább azért szerettem leülni este a levélpapírommal, a füzetemmel, a klaviatúrámmal – valamiért az este jelentős alkotóeleme az írásnak -, mert ugyan nem volt semmi a fejemben, legfeljebb egy-két gondolat és közölnivaló, de pontosan tudtam, hogy az elég lesz: el fog vezetni valahová, és majd alaposan meglepődöm rajta, hogy hová, sőt, jó esetben el is ámulok, hogy milyen kreatív vagyok, és ha már ott tartok, akkor esetleg megmártózom önnön zsenialitásom dicsfényében.

Ennyire nyilván nem sarkítottan, de alapvetően így történt a dolog: Leültem egyetlen gondolattal, egyetlen kiindulással, és engedtem, hogy valami kibontakozzon belőle. Ez volt a nagy élvezet, ez volt a kaland, hogy kinyitottam a csapot, és megnéztem, mi folyik ki belőle. Mert tudtam, hogy valami lesz. Számíthattam az agyvelőmre.

Ezért élveztem nagyon a gimnáziumi magyardolgozatokat. Pontosan tudtam, hogy bármilyen témát kapok is, ha egyetlen kis gondolatcsírát össze tudok kaparni, akkor ahhoz seperc alatt meglesz egy-két érv, és utána már megy minden a maga útján, különösebb erőlködés nélkül.

Ha úgy nézzük, egyfajta meditáció, amelynek során beláttam, hogy annyi minden van a saját burkomon belül is, hogy képtelen leszek teljességgel megismerni vagy megérteni, akármeddig élek is – és akkor még a saját burkomon kívül található világról említést sem tettem. De ezt szerettem, izgalmas volt és élvezetes, hogy valami előttem is ismeretlen következtetésre és fontos megállapításra jutottam, ami nyilvánvalóan megvolt már bennem, de nem tudtam róla.

Ma már ezt nem csinálom. Ma már nem izgalmas és nem is örömteli. Leginkább rémisztő, mégpedig olyannyira rémisztő, hogy inkább neki sem állok. Részint persze azért, mert nem hiszem, hogy világmegváltó bölcsességeket tartogatnék, amit mindenkinek látnia kell, részint pedig azért, mert tudom, hogy ha véletlenül mégis írnék valamit, akkor pazarlásnak érezném, hogyha nem tenném ki. Hiszen arra való, nem igaz?

Ma már nem nyűgöz le, hogy miféle gondolatok bújnak meg bennem öntudatlanul. Ma már csak feszélyez, és szorongat. Nem szeretek arra gondolni, hogy vannak bennem olyan helyek, ahová az egyszerű gondolkodás is elvezethet, ahová pedig egyáltalán nem szeretnék eljutni.

Nem vágyom másra, csak egy kis fájdalommentes, érzéketlen kuckóra, lehetőleg olyan érzéketlenre, hogy még gyávának sem kell éreznem magam. Ami némiképp rémisztő, hiszen ha jól értelmezem, ez a fajta üresség csak a halálban létezik, és legjobb tudomásom szerint arra nem vágyom.

És egyébként ez pont egy olyan felismerés, amire az imént jutottam csak, a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogy ez itt bujkál bennem, és a legcsekélyebb mértékben sem könnyebbültem meg tőle. Sőt – most napokig törhetem a fejem azon, hogy akarok-e halott lenni vagy sem, és ha nem, akkor miért érzem mégis úgy, mintha akarnék, pedig tényleg nem.

Hogy fogná be az összes hang a pofáját.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Ugye tudod, milyen nap van ma?

Részletek itt, angolul nem beszélőknek pedig itt.

Ne ess pánikba, és legyen nálad törülköző!

A lényeg, hogy mindig tudd
– de ma különösképp -,
hogy hol a törülköződ.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Inverz

Van olyan, hogy szolipszizmus, és aki ezt vallja, biztos abban, hogy a világon egyesegyedül ő létezik, mindenki más illúzió.

Én ennek az ellenkezőjét hiszem: a világ tele van emberekkel és életekkel, egy hatalmas zakatoló gépezet, özönlő információkkal, és események tömkelegével, csak én nem létezem, csak az én életem illúzió.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Tulajdonképp…

Tulajdonképp mit eszem én ezen a pasin?

“Lie-la-lie lie-la-lie-lie-lie-la-lei lie-la-lei
Lie-la-lie-lie lie-la-lia, la-la-lei-la-lei.”
– The Boxer

“Ba da da da da da da, feelin’ groovy”
– The 59th Street Bridge Song

“Da-n-da-da-n-da-n-da-da and here I am”
– The Only Living Boy in New York

“Zoom zoom zoom zoom”
– Quality

“Too loo loo, too loo loo
Too loo loo loo loo loo loo loo loo loo
Too loo loo, too loo loo
Too loo loo loo loo loo loo loo loo loo”

és

“Somebody say ih hih ih hih ih
Somebody sing hello, hello, hello
Somebody say ih hih ih hih ih
Somebody cry why, why why?
Somebody say ih hih ih hih ih
Somebody sing hello, hello, hello
Somebody say ih hih ih hih ih
Somebody cry why, why why?
Somebody say ih hih ih hih ih”
– Homeless

És így tovább. A felsorolás közel sem teljes.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Jó lenne

Néha annyira szeretném alaposan kisírni magam. Nem mintha bármi érdemleges történt volna, bármi kétségbeejtő, vagy elkeserítő, vagy rendellenes, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak megnyitni a csapot, és kicsit kiengedni minden rosszat, ami odabenn van. Nem tudom, honnan és miért jön, de előbb-utóbb felhalmozódik, és sokszor akkor is rám tud törni a sírhatnék, amikor tíz perccel korábban még igazán nagyon jól éreztem magam, jó társaságban voltam, vagy ilyesmi.

De aztán a végén soha nem lesz belőle semmi, mert minden túlságosan kicsi és súlytalan, nem tudok kitalálni semmit, amiért érdemes lenne sírni. Méltatlan kis marhaságokat tudok csak felhozni, amikről még én is érzem, hogy nem az igazi.

Úgyhogy csak halmozódom és szétfeszülök belülről, miközben semmi, de semmi, de semmi, de semmi…

Kategória: Mindennapok | 1 hozzászólás

152 nap

Ennyi idő telik el a felsőoktatási rendszerbe történő jelentkezés és a felvételi pontszámok kihirdetése között. Azok kedvéért, akik véletlenül még nem voltak tanúi a nagyjából heti két alkalommal bekövetkező rendszeres hisztirohamomnak, ezúton elárulom, hogy a tárgya rendszerint ez az időtartam szokott lenni – meg esetleg az, hogy mindeközben hány alkalommal vagyok képes meggondolni magam, berezelni és mindenféle más módokon megkeseríteni tulajdon napjaimat. Mind a 152-t.

A legteljesebb mértékben tisztában vagyok azzal, hogy mostanában zajlanak az érettségik, és hogy azoknak mindenféleképpen meg kell várni az eredményét. Rendben, felfogtam. De július vége? Komolyan? De miért? És főleg miért kell már februárban jelentkezni? Mi olyan sürgős? Rengetegen jelentkeznek online, azon feldolgozni se kell szinte semmit! (Akinek a leghalványabb sejtése is van az okokról, ne tartsa magában, ossza már meg velem.)

Jelen pillanatban nem tudok mást, csak azt, hogy 225 állami és 72 költségtérítéses jelentkezővel vagyok versenyben (e két halmaznak vélhetőleg a metszete sem üres halmaz) az összesen legalább 30, legfeljebb 70 férőhelyért. Ez némely elkapkodott számítások után annyit jelent, hogy a felvételem esélye valahová 1:3,2 és 1:9,9 közé esik. Nem segít valami sokat.

Ez a bizonytalanság a legrosszabb az egészben, és az, hogy nagyon könnyen lehetne enyhíteni ezen a kínlódós időszakon. El is mesélem, hogy képzeltem el a rendszert.

Valami olyasmi jár a fejemben, mint mondjuk a tőzsdei árfolyamok. A jelentkezésedet ma ennyi és ennyi ponton jegyzik, vagy valami hasonló. Ilyesmik:

  • A mai napon a kormány elfogadott egy ilyen és ilyen határozatot, ettől a sikeres felvételid esélyei 10%-ot estek.
  • Nehéz volt az idén a matekérettségi, mivel te korábban érettségiztél, az esélyeid 2%-ot javultak.
  • Jelen számításaink szerint elég kevés a pontszámod. Ideje volna szerezned egy-két felsőfokú nyelvvizsgát, különben megnézheted magad.
  • A választott intézményben a felvételikért felelős ügyintéző allergiás a parlagfűre, és ponthatárok megállapításának idején nagyon rosszul fogja érezni magát. Az esélyeid 50%-ot romlottak.
  • Azok közül, akik ugyanarra a szakra jelentkeztek, mint te, már 110-nek ismerjük a pontszámát. Ebből a tiéd a második leggyengébb úgyhogy kezdj el dolgozni a B terven, mert idén már nem veszünk föl.

És így tovább.

A lehetőségek száma végtelen. Annyiféle információt lehetne nyújtani ebben a túlságosan is hosszú időszakban, és annyira nem nyújtanak semmit! Én meg annyira, de annyira morcos és nyűgös vagyok, és annyira szeretnék már látni valamit abból, hogy mi a csoda lesz velem ezután. Nem mintha nem gondolnám azt, hogy micsoda ötlet volt tőlem jelentkezni egyáltalán, mégis mit gondoltam, mikor fogok én bejárni iskolába, amikor soha nem szerettem iskolába járni, és soha nem volt bennem semmiféle fegyelmezettség, és ki nem állhatom az embereket, és egyáltalán, hogy juthatott eszembe, és öreg vagyok én már ehhez. Meg az összes többi. És ha nem lenne elég, hogy magammal mennyi bajom van, nem kapaszkodhatok semmi másba, csak abba, hogy legjobb esetben is 4,2 ember közül egyet vesznek csak fel.

Ki hitte volna, hogy ennyien akarnak ugyanazok lenni, mint én. Komolyan senkinek nincs jobb ötlete? Oké, nekem nincs, de hogy másoknak se legyen, azt azért nehezemre esik elhinni.

Fene az egészbe.

Kategória: Mindennapok | Címke: | 4 hozzászólás

Szívmelengető

via When Do They Serve The Wine?

Kategória: Mindennapok | 1 hozzászólás