Gayle Forman – kétszer, közelről

Fogalmam sincs, mit kíván az illem ilyen esetekben. Illik blogot írni olyan könyvről, ami sokkal közelebbről és mélyebben érint, mint az átlagos olvasót? Etikus dolog? Szokás egyáltalán? Nem lehet esetleg visszás vagy rögtön visszatetsző?

Sokat gondolkoztam ezeken, meg sok hasonló kérdésen. Úgy nagyjából másfél évet. Vagy inkább kettőt.

Már boltos koromban mindig aggódtam, hogy ajánlhatom-e a vásárlónak a saját könyveimet, vagy sem, ha olyasmit keres. És ha a kezébe adom, eláruljam-e, hogy azt én fordítottam, vagy sem? Akkor esetleg megkérdezi, hogy kapok-e érte jutalékot (amit tényleg kaptam, bruttó pár fillért, de eladói minőségemben), vagy azt hiszi, hogy csak önös érdekből mondom. És ha belekezdek egy hosszas magyarázkodásba, attól csak minden még rosszabb lesz. Általában meghagytam az ilyesmit a kollégáknak, nekik egyszerűbb volt dicsekedni velem, mint nekem magammal.

Ezért is szögezem le, hogy ez nem ajánló. Még csak nem is rendes, becsületes könyves blog. Nem olvasónapló. Nem ismertető. Csupán egy szubjektív, halványuló emlékekre támaszkodó beszámoló. Igen.

Először

először

Az If I Stay-t egyszer majdnem megvettem, csak éppen elfogyott az Amazonos ajándékutalványom. De az első fejezetét annak idején kissé kételkedve letöltöttem, és kedvemre valónak találtam. Ott pihent a listán, hogy ezt majd egyszer elolvasom, csak még pont nem most, hanem majd egyszer máskor, a nem túl pontosan behatárolt jövőben.

Aztán a nem túl pontosan behatárolt jövőből egészen közeli jövő lett, amikor felajánlotta nekem a Ciceró, hogy ha akarom, az enyém lehet. Elkértem, elolvastam, és akartam – először olyan nagyon nem, mert ennél kicsit jobbra számítottam, bár nem volt rossz, de mindent összevetve akartam -, és az enyém lett. Olvasgattam, akciótervet készítettem, szótáraztam, a Balettek könyvét bújtam, hogy minek is hívják a Diótörőben azt a részt, amit Mia játszik az első csellóvizsgáján, a nem létező könnyűzenei műveltségemet kompenzálandó hosszasan nyomoztam, hogy melyik zenei utalások valódiak és melyikek nem, és egy komplett egyhetes nyaralást szántam rá arra az egyetlen dalszövegre, ami után eldöntöttem, hogy én többet verset ugyan nem fordítok, még szabadverset se, egyáltalán, semmit, soha. Szóval, alaposan megrágtam és előkészítettem mindent a szövegből, amit csak előre lehetett.

Kis kitérő: amúgy sem voltam akkoriban az önbizalmam csúcsán. Előtte hosszú évekig nem fordítottam semmit, nem sokkal korábban hagytam ott a munkahelyemet, és fogalmam se volt róla, be tudom-e osztani az időmet vagy sem. Ráadásul Mia olyan idegen volt nekem, amennyire csak lehet valaki. Egyszerűen nem éreztem őt – és ez nem elütés, nem értésről van szó, hanem tényleg érzésről -, a hangját, a lényét, a jellemét. Nem tudtam mihez kezdeni ezzel a lánnyal, akinek ha nem is tökéletes az élete (hiába írták sokan, hogy az, szerintem nincs igazuk), de ő tökéletesnek látja, és annyira kamasz-szerűtlen , annyira jelentéktelen, amilyet még nem láttam soha. Mia életében egyetlen említésre érdemes esemény történt: hogy elveszítette a családját. És pont erről szól ez a regény.

Nem titok, hogy én szeretem az ilyet: a nagy drámát, a halált, a gyászt. Ez érdekel, foglalkoztat, felszabadít. Jó téma, de nagyon nehéz dolgozni vele. Vért izzadtam azzal a baleseti helyszínelős jelenettel, olyan volt, mintha miután a szerző egyszer már megtette, nekem most újra ki kellene irtanom ezt a családot. Az a fejezet volt az egyetlen, amit nem néztem át többször, egyetlen egyszer leültem, egy szuszra lefordítottam, mert tudtam, hogy ha abbahagyom, soha nem fogom folytatni, és amikor végre végeztem vele, kimentem az erkélyre, és kifújtam magam. Minden máson dolgoztam még utólag is sokat, ezen az egy részen nem.

Másodszor

másodszor

Valószínűleg amúgy is jó sokáig halogattam volna a munkát, ha nem érkezett volna váratlan helyről egy kis segítség. Megkaptam az akkor még meg sem jelent,  előkészületben lévő második könyv kéziratát (annyira nem volt már félkész, de például még nem voltak meg benne a dalszövegek, csak a kihagyott helyük), mondván, lássam azt is, hogy milyen lesz, hová megy a történet, tartogat-e olyan meglepetéseket, amikkel jó már az első könyv fordítása közben tisztában lennem, hogy ne szorítsam magam szükségtelenül lehetetlen helyzetbe. Nem nagyon akartam elolvasni, mert nem értettem, mit lehet ezen még folytatni, meg egyáltalán minek az egész.

Aztán csak elolvastam. Először éppen csak belenéztem, úgy kora este, hogy lássuk, miből élünk, aztán úgy maradtam egészen hajnalig, egészen addig a legutolsó jelenetig azon a zenei fesztiválon. És a Where She Went teljesen elvarázsolt. Azt mondta, hogy ott, ahol az egyszeri olvasó azt hiszi, hogy jön a happy end, nem az jön, hanem valami egészen más következik. És azt is mondta, hogy az élet néha iszonyatosan igazságtalan, hogy néha az ember belerokkan valamibe, amiről pedig azt hitte, hogy fantasztikusan jó lesz, hogy néha semmi sem úgy alakul, ahogy vártuk, és hogy néha, amikor már semmit sem várunk, mégis történik valami.

Furcsa módon akkor jött meg igazán a munkakedvem az első részhez. El akartam készülni vele, hogy utána megcsinálhassam a másodikat is, mert tudtam, hogy az nagyon jó lesz. Mert ahhoz, hogy a képességeimhez mérten a lehető legjobban lefordítsak egy könyvet, sok minden kell a technikai képességeken kívül. Kapásból kell, hogy akarjam, hogy nagyon akarjam. És az is kell, hogy érezzem. Az is kell, hogy értsem. Az is kell, hogy ismerjem a szöveget, hogy felismerjem, hogyha ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a mondatokat veszi elő. (Forman ezt nagyon sokat használta, voltak olyan mondatok, amiket egy az egyben átemelt egyik könyvből a másikba, csak éppen áttette egyes szám elsőből harmadikba és viszont. Ezt nagyon szerettem, jó játék volt mindegyiket kinyomozni és helyretenni.) Ahhoz, hogy ez mind menjen, muszáj, hogy szeressem a történetet, szeressem az elbeszélés módját, és érdekeljen is annyira, hogy el tudjam olvasni hatszor, nyolcszor, tízszer, vagy akár még többször a néhány hónap alatt, amíg dolgozom vele.

Egy fordítás soha nem egyenértékű az eredetivel – a fordítás a fordító olvastának átültetése egy másik nyelvre. Így aztán hosszasan próbáltam megérteni Miát, és végül úgy találtam, hogy ő (az én olvasatomban) egy kicsit görcsös, kicsit modoros, kicsit körülményes lány, aki küszködik azzal, hogy megérdemli-e azt, amit kapott, és szabad-e élnie vele, például a zenei tehetségével vagy éppen Adam szerelmével. Szóval elképzeltem Miát a maga nem-tartozom-ide érzésével, aggályaival és az alapvetően boldog középosztálybeli életével, és megpróbáltam megtalálni az ő hangját. Nem állt igazán kézre, de idővel kialakult valami. Hogy ez a valami jó lett-e vagy sem, annak legyen más a bírája.

(Azt gyanítom, hogy egy helyen valamit eltoltam, mert többen panaszkodtak rá. Egészen konkrétan arról van szó, hogy sokan hiteltelennek találják, hogy Mia önmagával van elfoglalva a regény túlnyomó részében, és nem gyászol, nem esik kétségbe, mintha nem is fájna neki a családja elvesztése. Ezt én nem így láttam. Én úgy láttam, hogy egyrészt letaglózta őt a sokk, nem is nagyon hitte el az egészet, ami ilyen esetekben eléggé normális, másrészt egy tizenhét éves kamaszlány, aki gyárilag is saját magával van elfoglalva. De ez a kettő nincs ott a szövegben, ezt csak én gondolom. A harmadik viszont ott van, valahol egészen a végén. Mia egész nap, amíg nem volt önmaga, nem érzett semmit. Nemcsak a fizikai fájdalmat, hanem a lelkit sem – nem voltak érzelmei, csak gondolatai. Ha az emberi lény hármas tagolását vesszük alapul, a teste és a lelke nem volt jelen, csak a szelleme. És itt valamit biztos, hogy elrontottam, mert különben olvasói szemmel is feltűnőnek kellett volna lennie. Ezért ezúton is, nagy nyilvánosság előtt kérek bocsánatot.)

A második könyvnél sokkal kevesebbet kellett küszködnöm azzal, hogy megtaláljam Adam hangját. Nem azért volt ez így, mert Adam jobb szereplő, vagy jobb ember, nem is akarok ilyen megállapításokat tenni. Egyszerűen csak Adam ismerősebb volt számomra, őt értettem, őt meg tudtam fogni. Adam az, akiről azt hiszi a világ, hogy mindene megvan, miközben ő pontosan tudja, hogy nincs semmije. Fél, boldogtalan, reménytelen, és fogalma sincs, merrefelé halad az élete, és hogy ha nem arra menne tovább, akkor mit tehetne. Egy összetört, keserű, cinikus, tüskés ember. Szabadszájúbb is, mint Mia, bár úgy emlékszem, túl sokat nem káromkodtam az ő szájával sem, de nála lehetett olyan szlengesebb fordulatokat használni, amik Miánál szóba sem jöhettek volna.

Nem szerettem Adam bőrébe bújni, mert nagyon fájt ott lenni, nagyon kellemetlen volt átélni azt a sok félelmet és bánatot, amiből ő van összegyúrva. Jó nem volt, de testhezálló igen. Ráadásul még a dalszövegeket is át tudtam passzolni Istvánnak (aki jó barát és költő, tessék őt figyelni, mert még sokra fogja vinni), még azokkal se kellett küszködnöm, csak néha volt szükség kupaktanácsra, azoknál a versszakoknál-verssoroknál, amikre szükség volt a szövegtestben is.

Olyasmiről nem fogok mesélni, hogy mik voltak kedvenc részeim, és mik idegesítettek halálosan. Annyit elárulok, hogy volt ilyen is, meg olyan is, de határozottan kijelentem, hogy ez mind az én titkom. Ezt már egészen biztosan nem volna etikus elárulni. :)

Akárhogy is, most úgy állok, hogy kinn van a nagyvilágban két új könyvem – az egyik új, a másik újra -, és magamat is megleptem vele, hogy mennyire várom a visszajelzéseket. És borzasztóan lassan jönnek! Izgulok miatta, mert féltem, mert annyira fontos volt nekem ez a két könyv – főleg a második, de igazából tényleg mindkettő -, és annyira szeretném, hogyha jól betalálnának, hogyha másoknak is jelenthetnének sokat… és csak nem jönnek a vélemények! Lassan a csempét kaparászom már kínomban, mert tudni akarom.

Egy-két értékelésbe már belefutottam. Eddig mindenkinek tetszett, úgyhogy várom, hogy mikor jön majd be az első negatív vélemény – mert nyilvánvalóan lesz, és nyilván nagyon fog is fájni, és érthető módon szeretnék már túl lenni rajta.

Kicsit már megacélozódtam a borítófikázást illetően, bár egyébként az is szokott fájni. Egyrészt szerintem az első, a hírhedt nyilas sem volt rossz, bár első ránézésre nekem sem tetszett, de ötödik ránézésre határozottan megszerettem, másrészt szerintem az új generáció tökéletes. Az a drámaian összetört cselló, és az a gitár, ami be volt fagyva, de most elkezdett felolvadni teljesen telibe találta azt, amilyennek én ezt a két könyvet látom. Ha valakinek nem tetszik, hát nem tetszik, van ez így. (Bár a polcra feltéve úgysem fogja látni.) De azt elég nagy pofonnak szoktam megélni, amikor valaki határozottan elzárkózik a könyv elolvasásától, esélyt se ad se a szerzőnek, se nekem, se a történetnek, hogy elvarázsoljuk, egyszerűen azért, mert nem tetszik neki a borító. Ezt méltánytalannak találom, és lázadozik ellene az érzékeny lelkivilágom.

Viszont amikor maga a könyv nem tetszik valakinek… hát, azt nem tudom egyetlen legyintéssel lerendezni. Akárhány legyintéssel sem, még akkor sem, ha tudom, hogy nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. De hiszem, hogy sokakat meg fog találni Adam és Mia, Mia és Adam. Hiszem, hogy másnak is fog katarzist hozni a történetük. Hiszem, hogy… magam sem tudom, hogy mit hiszek.

Hiszem, hogy ez két jó könyv. Talán nem világrengető, talán nem is egyszeri és megismételhetetlen és egyedi, és olyan, amilyen még soha nem volt és soha nem is lesz. De jó könyv. Érzelemgazdag, hiteles, szerethető, emberi. És talán még a szövegét sem sikerült teljesen elrontanom.

Olvassatok és meséljetek nekem róla. Mert izgulok, és mert szeretném tudni.

Kategória: Könyvmoly | Címke: | 7 hozzászólás

Nocsak

Kezdek rájönni, hogy nem írok jó első bekezdéseket. Egyáltalán, a bevezetés nem az erősségem. Vagy pont az erősségem, ha azt nézzük, hogy mennyire hosszúra tudom nyújtani.

Még jó, hogy nem készülök világhírnévre, a magyar internet meghódítására, meg semmi hasonlóra. Ilyen nyitányokkal nem nagyon menne.

Kategória: Mindennapok | 2 hozzászólás

152 nap után

Szóval szépen lassan eltelt az a bizonyos 152 nap. Hihetetlen módon felvettek, és még hihetetlenebb módon tegnap be is iratkoztam. Maholnap iskolás leszek.

Órákra fogok járni, meg ilyenek.

Elég hülye képzet. Meg elég ijesztő is, ezért is igyekszem nem gondolni rá túl sokat.

Valahogy tegnapig ez az egész “egyetemre fogok járni” dolog távoli volt és meseszerű, és mindenestül is olyan valószerűtlen. De tegnap, ahogy baktattam az épületek között, emeleteket másztam meg, nyomtatványokat töltöttem ki, emberek között ültem egy hatalmas előadóban, és aláírtam, hogy eladom a lelkemet, hirtelen nagyon is igazi lett.

Nagyon hamar el fog jönni a nap, hogy órarendem lesz, meg óráim, meg tanulni fogok, meg évfolyamtársaim lesznek, meg hogy minden nap emberek közé fogok menni. És a leghaloványabb elképzelésem sincs arról, hogy hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe. Mit gondoltam vajon?

Még egy hét, aztán kezdődik. Nem mintha halálra volnék rémülve, vagy ilyesmi. Csak úgy megszámoltam a napokat.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

#799

Minden olyan unalmas. Én is.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

90%

Nem titok, hogy nem látok valami jól. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy meglehetősen rosszul látok. Az érzékletesség kedvéért csak annyit tudok mondani, hogy szabad szemmel nyomtatott szöveget olvasni körülbelül 5-6 centi távolságról tudok, embereket felismerni viszont akár egy méterről is, ami nagyrészt persze annak köszönhető, hogy a legtöbb embernek elég jellegzetes tartása és mozdulatai vannak. Azt viszont, hogy milyen busz érkezett éppen a megállóba, esélyem sincs megállapítani. Mindenki ismeri azt a táblát a szemorvosnál, aminek a legfölső sorában az a böhöm nagy 42 szokott lenni: na, ott én nem látok semmit. Nem azt nem látom, hogy hányas szám az, hanem azt se, hogy van ott valami.

Na és, mondja a hétköznapi jól látó ember, azért van szemüveged, hogy láss vele. És a hétköznapi jól látó embernek, legalább részben igaza van. Hiszen ha csak néhány évtizeddel, esetleg egy-két évszázaddal korábban születek, akkor esélyem se lett volna olyan életet élnem, mint ma, és nem csak azért, mert amúgy is alacsonyabb rendűnek számító nőnek születtem véletlenül. Vaknak számítanék. Hatalmas csoda, hogy pártízezer forintért kaphatok egy kis darab műanyagot meg fémet, amitől hirtelen nem vagyok többet vak.

De ez nem jelenti azt, hogy jól látok. Hónap elején mentem el új szemüveget csináltatni. Esedékes volt már egy ideje, mert nehézségeim támadtak olyasmivel, mint mondjuk az utcatáblák leolvasása, vagy a főiskolán a kivetítő kisilabizálása a második padból, szóval mondhatjuk azt, hogy olyan szintre emelkedtek a problémák, amik a hétköznapi élet során gondot okozhatnak. Megdöbbenéssel konstatáltam, hogy mindössze 0,75 dioptriát emeltek mindkét szememen, és hogy az ennyire sokat tud számítani.

De nem is ez a lényeg, hanem az, amit az optometrikus mondott. Azt mondta ugyanis, hogy bizonyos – elég alacsony – dioptria fölött már nem lehet tökéletes korrekciót elérni szemüveggel. Azt mondta, hogy nekem az az új szemüvegem 90%-os látást tud garantálni. El se tudom képzelni, milyen lehet a 100%, hogyha ez, amit most látok, csak 90%, és közben olyan helyeken is el tudok olvasni feliratokat, ahol eddig azt se tudtam, hogy van felirat, és a buszon ülve felfedezem, hogy az út két oldalán nem csak egy sorban vannak házak, hanem vannak tovább utcák, telkek és másik épületek… de tekintsünk is el az örömködéstől, hogy milyen felfedezések érnek a világban megbúvó vizuális ingerek terén, és figyeljünk oda még egyszer a szavakra és a számokra.

A szemüveges ember szemüveggel is jelentősen kevesebbet és rosszabbul lát, mint a jól látó. Ezért szoktak a tanárok olyan erkölcstelen megoldásokhoz folyamodni, hogy az alacsony és a szemüveges gyerekeket ültetik előre. Mert a szemüveges még akkor is rosszabbul lát, hogyha vadi új, és teljesen friss szemüvege van – ahogy a legtöbb embernek az esetek többségében nem az van, hanem mondjuk pár éves. Ugyanis elég drága mulatság egy alacsony kategóriás modell is (aminek nem márkás a kerete, és nem vékonyított, karcmentesített, párátlanított és fényre sötétedő a lencséje és így tovább), ráadásul nem semmi tortúrának teszi ki magát az ember, amikor bemegy az optikushoz.

Emlékszem, milyen mélységesen megdöbbentem, amikor azzal szembesültem, hogy vannak, akik képesek napszemüveggel olvasni. Nekem ez soha nem sikerült, valószínűleg azért, mert a 90% plusz a sötétítés már túl sok hátrányt jelent. A napszemüveg sötétít, és valamennyit látok is vele, de olvasáshoz, vagy éppen fényképezéshez kevés.

De beszélgethetünk az úszásról is – néhány éve előrukkoltak dioptriás úszószemüvegekkel, ami remek újítás, és azt hiszem, 4 dioptriáig létezik, afölött már nem tudják gyártani. Nos, az egy kicsit még kevés lesz. És mégis, ha strandon vagy uszodában szemüvegben merészelek vízbe menni, és csodával határos módon nem szól rám az úszómester, hogy ez balesetveszélyes, akkor is előbb-utóbb beszól valaki, vagy szándékosan lefröcsköl, esetleg mind a kettő. Mert mégis, miféle hülye úszik szemüvegben? Csak az a hülye, aki amúgy nem látja, hol a medence vége, és nem találja meg a létrát sem. És beszélhetünk az esőről is, amikor választhatsz, hogy azért nem látsz, mert ömlik a szemüvegeden a víz, vagy azért nem, mert levetted, hiszen úgyis csurom víz volt az egész.

És ez egy fontos dolog, amit le szeretnék szögezni: A szemüveges ember azért hordja a szemüvegét, hogy lásson vele. Mert nélküle nem lát. Nem annyira bonyolult, elég magától értetődőnek tűnik, mégis rendszeresen döbbenettel találkozom ezt a kérdést illetően.

Aztán van egy kérdés, amivel valamennyi idő után szinte minden jól látó ismerősöm megkörnyékez. Arra vonatkozik, hogy miért nem akarom megműttetni a szememet, amikor vannak ezek a remek lézeres látáskorrekciós műtétek, hamar megvan és utána minden szép és jó. Hogyne. Egyrészt ilyen műtétek vannak nagyjából 20 éve, talán. Senki sem tudja, milyen következményekkel jár mondjuk 40 év múlva, és én szeretnék még 40 év múlva is látni. Aztán nagyon sok olyat is hallani, hogy egy-két évvel műtét után újra elkezd romlani a látás, adott esetben sokkal gyorsabban, mint előtte. És aki nem lát jól, és tudja, hogy mennyit számít az – a jól látóknak, azt hiszem, ezt nehéz felfogni, mert annyira természetes számukra, hogy csak kinyitják a szemüket, és látnak -, annak esze ágában sincsen kockára tenni azt a 90%-ra korrigálható látását sem. Tudom, mi a vesztenivalóm, és nem szeretném elveszíteni.

De erről mind nem írtam volna ilyen részletesen, hogyha nem mostanában csináltatok új szemüveget. Időről időre felbosszant persze valaki ostoba kérdésekkel, vagy tapintatlan megjegyzésekkel, de általában ezt hamar ki szoktam heverni. Most viszont olyan inzultus ért, amin még mindig nem sikerült túltenni magam.

Régebben az optikákban csupa szemüveges dolgozott. Gyanítom, hogy egy részük nem szorult rá, és ablaküveget hordott, de mégiscsak számított, legalábbis nekem, hogy olyasvalaki segít nekem kiszolgáltatott helyzetemben, aki tudja, hogy miről van szó. Nos, ez már a múlté. Egy jól látó fiatal csaj szolgált ki, ami nem baj, nem haragszom alapesetben a látókra, komolyan. De szegénykém nem volt a helyzet magaslatán.

Aki nézett már be valamelyik nagy szemüvegboltba, az láthatta, hogy az egész tele van keretekkel. Minden falon, körös körül ezernyi keret. Csakhogy ha előállsz olyasmivel, hogy neked magas dioptriájú, azaz vastag lencséd lesz, akkor ennek a kétharmada – azok, amiknek nincsen körben kerete, és azok is, amiknek nagy a felülete – rögtön kiesik. És hogyha még az orrod is keskeny, és nem ül meg rajta olyan műanyag keret, aminek nincsenek papucsai, akkor a maradék kétharmada is kiesik. És ha ezek után még olyan kínod is van, hogy keskeny az arcod, keskenyebb, mint az átlagos keretszélesség, akkor ott találod magad, mint én, egészen pontosan két darab kerettel, amiből választhatsz. És ha szerencséd van, akkor legalább az egyik olyan árfekvésű, amit meg is tudsz fizetni.

Szóval a szemüveggel lehet divatozni, lehet stíluselem azoknak, akiknek olyanok az adottságai. De biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek esélye sincs választani. Persze ha lenne is választék, akkor se jutnék vele sehova, mert egy lencse nélküli próbakerettel az orromon hiába is nézegetem magam a tükörben – ezért jó, hogyha olyan asszisztens van melletted, aki nem lesajnál ilyenkor, hanem tud segíteni, esetleg ad egy nagyítós tükröt, és megmondja, hogy ez túl széles, és ez azért nem lesz jó.

Aztán még olyan kaland is adódott, hogy kiderült, ilyen magas dioptriájú lencséből csak kétfélét tartanak – háromfélét, de amelyik nem vékonyított, az olyan vastag, hogy nem lehet beletenni abba az egy keretbe, amit találtunk az egész áruházban – és a kétféléből az egyik nincs is raktáron, meg kell rendelni. Szóval akár akarsz rá full-extrákat (a tükröződésmentes bevonat például mindenféle zöldes fényfoltokat eredményez mesterséges fényben, már napfényben tényleg jó, de ki nem állhatom), akár nem, kapod. (Bár azt hiszem, a másik fajtán is van már gyárilag minden.)

De még ezt is mind lenyeltem volna. Persze, ez a kínlódós része, ez többek között az, amiért évekig halogattam, hogy csináltassak új szemüveget. De a csaj még rátett egy lapáttal. Természetesen ajánlgatta ő is a kontaktlencsét – értem, hogy próbálnak mindenkit arra rábeszélni, hiszen az folyamatos bevétel, nem csak egyszeri -, meg ő is megkérdezte a lézeres műtétet. De ezek után, hegyezett műkörmével dobolva a pulton megkérdezte, hogy “De miért, te szeretsz szemüveges lenni?”

Szívem szerint visszakérdeztem volna, hogy “Miért, te talán szereted kivinni a szemetet?”

Szemüvegesnek lenni nem döntés kérdése. Nem olyasmi, amit az ember azért csinál, mert szereti. Nem olyasmi, amihez egyáltalán van érzelmi viszonya. Egyszerűen csak van, mert így működik. Húsz évem volt megszokni, hogy ébredés után az első mozdulatom az éjjeliszekrényen kotorászik, hogy megkeresse a látásomat. Általában eszembe sem jut, hogy szemüveges vagyok, nem kell gondolkoznom rajta. Egyszerűen csak valami, ami a fejemen van, és valami, amin átnézek. Gyakorlatilag feltűnésmentes és észrevétlen dolog. Nem, nem szeretem. És nem, nem is utálom. Egyszerűen csak ez az egész nem kérdés.

És ilyen hülyeséget másik szemüveges ember soha nem kérdezett volna. Még intelligens látó ember se kérdezett volna ilyesmit, hogyha eszébe jut, hogy a szemüveges ember azért szemüveges, mert egyébként nem lát. Mert a szemüveg nem stíluselem, nem divatozás, nem olyasmi, ami választás kérdése, hanem egy segédeszköz, ami nélkül nem lehet teljes életet élni.

Na, hát ezért vagyok dühös.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Mindennapos

Kedves leendő elsős, ötödikes és kilencedikes iskolások! Ezúton szeretném kifejezni együttérzésemet – nagyon csúnyán kitoltak Veletek. Értem én, ahogy nyilván Ti is értitek, hogy a mindennapos testmozgás koncepciója jó és nemes, helyeselendő elképzelés. De a mindennapos iskolai testnevelés nem más, mint kiszúrás, mégpedig orbitális méretű. Nagyon sajnállak Benneteket.

Nagyon sok minden működik nagyon rosszul az iskolákban – és ez nem politikai állásfoglalás, mielőtt bárki is ilyesmit olvasna bele, mert az iskolákban nagyon régóta működik nagyon sok minden rosszul -, a készségtárgyak környékén mindenképpen. Talán csak nem ismerek elég gyereket, de tény, hogy nem hallottam még olyan óvodásról, amelyik ne szeretett volna énekelni, rajzolni, táncolni, ugrálni, szaladgálni. (Olyanról természetesen hallottam már, aki nem szeret szerepelni, és ezek bármelyikét csak megbízható, ismert és szeretett emberek előtt teszi, de nem ez a lényeg.) Ellenben az iskolások között túlnyomó többségben vannak az olyanok, akik ki nem állhatják a tesit, és a rajzot meg az éneket csak azért nem, mert az pihenős óra.

Elegendő hozzá egy-két év iskolai nevelés, hogy kiöljék a gyerekekből a mozgás és az alkotás örömét. Ennek nyilván sok köze van az ahhoz, hogy a gyerek ahogy egyre értelmesebb lesz, fel tudja mérni, hogy az ő rajza nem egészen olyan, mint a padszomszédjáé, hogy ő nem tud olyan jól énekelni, mint az a másik, és pláne nem tud olyan gyorsan futni és magasra ugrani, mint egy harmadik. De szerintem még ennél is több köze van az osztályzáshoz.

Egyedül abban lehet csak különbséget felfedezni, hogy amíg a testnevelésből hetente öt órát írnak elő, addig nem is tudom, hogy maradt-e még a tantervben művészeti oktatás egyáltalán. Talán heti egy, vagy kétheti egy órában? Értem egyébként ezt a különbségtételt: rajzolás, éneklés, és bármiféle művészet nélkül még lehet – legalábbis testben – egészséges életet élni (a lelki egészség meg általában nem szempont), de rendszeres mozgás nélkül egyenes út vezet az elhízáshoz, érrendszeri betegségekhez, magas vérnyomáshoz, meg az összes többihez, amelyek mindegyike, mint tudjuk, mifelénk népbetegség.

Csakhogy szerintem teljesen elhibázott az egész koncepció.

Egyrészt el se tudom képzelni, honnan szereznek az iskolák annyi tornatermet és öltözőt, meg persze annyi testnevelő tanárt, amennyit ez a döntés megkíván, bár elvileg négy év múlva fog csak minden osztályt érinteni. Hány év alatt képeznek ki egy testnevelő tanárt? Négynél több, vagy kevesebb? Amennyiben igaz a hír, hogy tanárképzés tényleg csak mesterszakon történik, akkor bizony több lesz az négy évnél.

(Egyébiránt, ha jól értelmezem, a gépírás azért nem került be a tantervbe, bármilyen hasznos készség legyen is, mert megengedhetetlen, hogy a gyerekek ne tanuljanak meg kézzel írni – bár fogalmam se volt róla, hogy ez a kettő kölcsönösen kizárná egymást – , és mert nincs hozzá megfelelő mennyiségű képzett tanár. Még szerencse, hogy a testnevelést illetően ez az akadály nem merült fel.)

Másrészt a szülőkre is további terheket ró ez az egész. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy egy gyerek heti öt nap ugyanazt a tornaruhát izzadja össze – ehhez legalább kettő, de inkább három készlet kell. Egy elsős kislány mindjárt három tornadresszel indulhat neki a tanévkezdésnek, végső soron jelentéktelen beruházási tétel ez az évnek ebben a szakában. (Egyébként mire jó az a tornadressz? Szerintem az ég világon minden kislány utálja. Ott az állandó kínlódás, hogy kilóg-e alóla a bugyi vagy sem, cikiznek miatta a fiúk, amúgy is idétlenül néz ki, és az ember lánya csak húzgálja folyamatosan és sír tornanadrág után.)

Harmadrészt pedig, egészen egyszerűen az iskolai testnevelésórák borzalmasak. Kilenc év alatt legalább öt tornatanárom volt, és mindegyikük borzalmas órákat tartott, ami talán nem reprezentatív minta, de akkor is gyanús. (Annyira borzalmasakat, hogy kilencedik után egyszerűen bojkottáltam az egészet, és nem jártam be.) Megtehetném, hogy általánosítok, de nincs sok teteje. Elmesélem inkább, hogy én hogyan éltem meg a testnevelést a közoktatásban, és mindazoknak, akik rendelkeznek némi fantáziával, könnyedén sikerülni fog párhuzamot vonni a saját élményeikkel, vagy nagyjából bárki máséval.

Szeretném leszögezni, hogy nem arról van szó, hogy lusta disznó lennék, vagy lettem volna. Óvodás koromban, mint mindenki más, én is imádtam szaladgálni, mászókázni, fejjel lefelé lógni, hintázni, fára mászni, meg az összes többit. Rengeteget hisztiztem ajtókeretre szerelhető hinta – rúd – gyűrűért, amilyen az unokatesóimnak volt, de soha nem kaptam. Jártam óvodás tornára, és bár fogalmam sincs, hogy mit csináltunk ott, azt tudom, hogy élveztem. És az iskola után is eljártam egy darabig zenés gimnasztika nevű órára, sőt, egy pár hónapig aerobikra is, mielőtt közbeszólt volna a munkabeosztásom. Mostanában is tekerem hetente négy-öt reggel a szobabiciklit. Rengeteget gyalogolok, és  szeretek kirándulni is.

Szóval akár lehetett volna jó is a testnevelés. És lehet, hogy az első években jó is volt, azt nem tudom, mert arra csak haloványan emlékszem. Arra viszont már nagyon is élesen, hogy felsőre már nagyon unalmas és kiábrándító lett. Futunk, csinálunk valami unalmasat és kényelmetlent, aztán a végén jutalomból játszhatunk valami labdázós vacakot, többnyire partizánt. Utálok futni, mindig is utáltam. Felhívnám a figyelmet, hogy szaladgálni egészen más dolog, mint futni: az ember azért szaladgál, hogy hamar odaérjen, ahol valamit akar csinálni. A futás ellenben az a fura dolog, hogy az ember rohangál körbe-körbe, és közben kiköpi a tüdejét, és hallgatja, hogy szidják, mert rosszul csinálja, de sose mutatják meg vagy magyarázzák el, hogy hogyan kellene jól.

Nagyon utáltam továbbá a labdajátékok valamennyi formáját. Talán a foci volt a legrosszabb, olyan hülye érzés volt, hogy úgy kell tenni, mintha nem lenne kezem, nem láttam át, hogy mi történik, ráadásul állandóan jöttek szembe a többiek, meg ilyenek, és ha véletlenül kaptam is labdát, mindig azonnal elvették tőlem, nem mintha tudtam volna, hogy mihez is kezdjek vele. De minden egyes játék egyformán rossz volt abból a szempontból, hogy mindig végig kellett szenvedni a csapatválasztást. Először elkel az az öt-hat ember, aki ér is valamit, aztán van a középmezőny, akiknek nem kell még aggódniuk, hogy ők maradnak utolsónak, és utána az alja, akinek kell. Tudom, hogy meghökkentő újdonság lesz ez mindenki számára, de borzasztó megalázó dolog mindig az utolsó három között lenni, és tudni, hogy teljesen értéktelen vagy, és emiatt utálnak is – és nemcsak a tornateremben, hanem mindenhol máshol is, mert az ilyen rangsorképző rítusok nem helyhez kötöttek.

Volt ezernyi dolog, amit szerettem csinálni, és amiben nem voltam teljesen reménytelenül pocsék. Tudtam ugrókötelezni. Remekül bántam a bordásfallal. A talajtorna és a svédszekrény is a barátaim voltak. Gimiben egyetlen alkalommal hozták be a felemás korlátot, de akkor az is tetszett. De ezek valahogy nem számítottak, mert évente két hetet se töltöttünk velük, és mindenki láthatta, hogy ezek egyike sem fontos, csak a futás és a labdázás, ami minden órán van. (Azt egyébként nem tudom, mennyi hasznos mozgás van abban, hogy egész órán sorban állunk, amíg mindenki egyetlenegyszer ugrik egyet a homokozóba, vagy egyetlenegy sorozatot dob a kislabdákkal.)

Aztán amikor sportnap volt, akkor (és csak akkor) kihozták a tornaszertárból a soha nem használt tollas- és pingpong-ütőket, meg olyankor be lehetett vinni a görkorcsolyát, és korizni a főiskola focipályáján, de ilyesmiről órán aztán szó se lehetett. Az kéne még csak! Ki foglalkozna akkor a medicinlabda emelgetésével, a kislabdák elhajigálásával meg a fekvőtámaszokkal és felülésekkel?

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy megemlékezzek azokról a tanárokról, akik azzal kezdték az órát, hogy mindenki tegye le a szemüvegét. Vicces ötlet. És mit gondolnak, majd tapintás után kitalálom, hol vannak a falak, és elképzelem, hogy milyen gyakorlatot mutattak éppen be? Hasonlóképp volt ez abban az egy félévben második osztályban, amikor kéthetente jártunk úszni. (Ami így első számolásra megközelítőleg öt alkalom lehetett.) Szemüvegben nem lehet úszni, mondták akkor a tanárok, szerintem meg vakon nem lehet úszni, mondtam én, és mindig sírás lett a vége. Azt is megértem, hogy vízből kitartott fejjel úszni nem olyan egészséges a nyaknak, de mibe került volna az osztály három szemüveges gyerekét megtanítani háton úszni? (És egyébként láttam az Olimpián, hogy öttusában érmet nyerni is lehet szemüvegben, szóval nehogy már egy általános iskolai tornaórát ne lehetne így végigcsinálni.)

És mibe kerülne egyébként a gyerekek teljesítményét saját magához mérni, és nem egymáshoz vagy valami elképzelt sztenderdhez (és ha már muszáj osztályozni, akkor inkább az alapján)? Ha egyszerűen bevezetjük, hogy a tornazsákban is legyen egy füzet, amibe fel lehet jegyezni, hogy melyik nap miből hogyan teljesített a gyermek, és a következő órán megpróbálhatja azt felülmúlni? Az is nagy öröm ám – jobbnak lenni ma, mint amilyen tegnap voltam! Nem azért biciklizek reggelenként a tévé előtt, mint a megveszekedett, mert el akarom érni a korosztályomra vonatkozó átlagot, hanem azért, mert mikor befejezem, felvezetem a grafikonomra, és láthatom, hogy mennyivel voltam gyorsabb vagy hatékonyabb, mint legutóbb. Úszni sem azért készülök eljárni amint lesz diákigazolványom, hogy bármiféle szabványnak megfeleljek, hanem azért, mert valamelyik nyáron szeretném átúszni a Balatont, és nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, menni fog felkészülés nélkül is.

És mibe kerülne azt mondani, ahelyett hogy “jobbra át, balra kanyarodással futás indul”, azt mondani, hogy “gyerekek, bemelegítés: aki akar, induljon el futni, a többiek közben ugrókötelezzenek”? És mondjuk az a formabontó ötlet milyen lenne, hogyha futás közben lehetne zenét hallgatni? Nekem ez se csinálna kedvet hozzá, de biztos vagyok benne, hogy lenne, akinek igen.

De nyilván buta ötlet volna arra szoktatni az iskolásokat, hogy mozogni, sportolni szórakoztató és nem szükségképpen megalázó, félelmetes és fájdalmas. Érdekes módon gimiben működött, hogy a fiúk minden tesiórán fociztak, csak a lányoknak kellett a sok érdektelen hülyeséget csinálni. És D.B.-éknél is úgy működött, hogy aki bejárt a nulladik órákban is, (ők is fociztak és néha pingpongoztak), az automatikusan megkapta az ötöst, és kész. (Hiszen csöppet sem volt kellemetlen élmény, amikor a kitűnő bizonyítványomat elrondította egy közepes tornából.)

És ha már itt van az a heti öt testnevelésóra a szerencsétlen elsősöknek, ötödikeseknek és kilencedikeseknek, akkor mibe kerülne nem minden nap ugyanazt a sablonra épülő órát tartani meg nekik? Mi lenne, ha néha elvinnék őket úszni? Télen korcsolyázni, ősszel és tavasszal kirándulni? Teniszezni? És nem kényszeríteni mindenkire mindig ugyanazt?

És pontosan itt van a baj, hogy ez mind kerülne valamibe: egészen pontosan kicsi gondolkodásba, kicsi erőfeszítésbe, kicsi jóindulatba, kicsi odafigyelésbe. Felismerni azt, hogy nem minden gyerek – nem minden ember – egyforma, más adottságaik és más érdeklődésük van, más az alkatuk, a habitusuk, és nem ugyanabban lelik örömüket. Ahogy az angol nagyon érzékletesen mondja, nem jó mindenkire ugyanaz a méret. Szerintem pont erre a belátásra lenne szükség ahhoz, hogy a mindennapos testnevelés ne legyen kontraproduktív, azaz ne utáltassa meg az emberekkel a sportolást még jobban, mint a heti két-három óra tette.

És ez lesz az, ami nem fog megtörténni. És ez az, amiért nagyon sajnálom az eljövendő elsősöket, ötödikeseket és kilencedikeseket. Mert nagyon alaposan kitoltak velük.

Kategória: Mindennapok | Címke: | 4 hozzászólás

Rendszerint

A jó beszélgetéseknek egyik biztos jele, hogyha egy bizonyos mondat előfordul benne. Ha nagyon jó beszélgetésről van szó, akkor többször is megismétlődik. Bár a szórendje nem kötött, de ez a bizonyos mondat többnyire nagyon hasonlít arra, hogy “nem baj, majd elmegyek a következővel, mondd csak.”

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!