A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
#805
Alzheimer- és vastagbélrák-megelőzés, hatékony diéta, narancsbőr-eltávolítás, fogbeültetés és mellnagyobbítás jutányos áron. Mégis, minek néz engem a facebook?
Igazságot tesz (de nem oszt, mert ahhoz azért gyáva)
Rövidke történet következik, hogy emellett legalább tanulságos-e, azt bizony nem tudom.
Elmentem a boltba venni kenyeret meg narancslevet meg csokoládét, és egy nagyon árulkodó párbeszédnek voltam fültanúja potom negyvenedmagammal egyetemben, mert nem volt éppen visszafogott a szóváltás hangereje. Nem tudom pontosan, hogy mi történt, mert az elejét csak hallottam, és nem láttam.
Az biztos, hogy a szereposztás a következőképpen festett:
- egy céges egyenruhába öltözött hölgy, aki egy hatalmas kocsin tolta ki a bolttérbe a friss kenyereket
- egy civil ruhás férfi, aki a zsemlék között túrt
- egy civil ruhás hölgy
- és egy gyermek, akik a férfit kísérték
- közel negyven statiszta, akik igyekeztek úgy tenni, mintha jelen sem lennének, vagy hirtelen megsüketültek volna.
A civil ruhás férfi sejtésem szerint elkezdett kirángatni egy cipót a kocsi aljából, de ebben nem lehetek biztos. Azt sem tudhatom pontosan, hogy erre mit válaszolt az egyenruhás hölgy, mert ő nem volt hangos.
– Maga csak ne legyen velem agresszív! – üvöltött a férfi. – Maga ne agresszívoskodjon velem! – Itt kis szünet következett. – Maga csak itt dolgozik, maga senki!
Az egy dolog, hogy az egész jelenetben mindösszesen egyvalaki volt agresszív, és az nem a bolt alkalmazottja volt. Az egy teljesen másik dolog, hogy a férfi kísérője egyetlen szóval sem próbálta lecsillapítani az üvöltő embert. Az pedig a harmadik, hogy senkinek sem – ahogy természetesen nekem sem – volt mersze szóvá tenni, hogy senki sem “senki”.
De nagyon dühös lettem. Dühös lettem a nyomorult éhbérért robotoló dolgozóért, és mindazokért a volt kollégáimért, akik még mindig ezt tűrik el minden áldott nap, és dühös lettem kicsit magamért is, mert…
Mert aki szolgáltatásban dolgozik, és kénytelen minden nap emberekkel foglalkozni (kiszolgálni őket), és emellett nincs semmiféle erőfölényben (mint például egy hivatalban, iskolában, rendőrségen), az minden áldott nap azt tűri el, hogy senkinek titulálják, még akkor is, ha sokszor nem mondják ki ennyire konkrétan.
Az a humanoid entitás a pénztárgép mögött? A pult mögött? A szék mellett? A polcok között? Automata. Mi más?
És mélységesen felháborít, amikor valaki szóvá meri tenni nekem, hogy nem akarok többet szolgáltatásban vagy éppen kereskedelemben dolgozni. Soha. Nem szeretném, ha valaha is újra ki kellene állnom, hogy keresztülnéznek és -tipornak rajtam: és nem csak a véges sok számú kolléga és főnök és vezető, hanem ezrével minden nap. Nem szeretném, ha valaha is újra ki kellene állnom azt az agressziót és lekezelést, ami az ilyen munkakörökben mindennapos. És ha olyasvalaki, aki ezt egyetlen napig nem próbálta meg, vagy legjobb esetben esetleg eltöltött két-három napot diákként egy üzletben lesajnáló megjegyzést tesz arra, akinek ettől betelt a hócipője, az szégyellje össze magát, de alaposan.
Ha csak odáig el tudna jutni a társadalom, hogy aki kihozza a kenyeret a pékműhelyből, az nem senki, nem automata, hanem egy valódi emberi lény, hogy ha valakivel véletlenül barátságtalan egy eladó, akkor eszébe jutna hogy a saját munkájában ő is elkövetett már kisebb-nagyobb hibákat, máris jobb hely lenne a világ.
De addig is, akinek van annyi agya a fejében, az legalább jusson el odáig, hogy felismeri: azok a szörnyűséges, nagyrészt műanyag céges egyenruhákba bújtatott emberek hétköznapi hősök, akik a hét minden napján, a nap csaknem minden órájában – hiszen alkalmazkodniuk kell mindenki más munkaidejéhez, nemdebár? – elviselik az agresszív és ostoba embereket.
És aki még nem töltött el 11 órát a pénztárgép mögött, és nem készített el közben 600 nyugtát, vagy nem dolgozott telefonos ügyfélszolgálaton, az ne merészeljen ellentmondani. Vagy próbálja ki maga mondjuk egy-két hónapra. (Akik meg már kipróbálták, úgyis tudják.)
Az emberek borzasztóak. Komolyan. Nem azért, mert mizantróp vagyok, vagy antiszociális. Semmi bajom nem volt az emberekkel, mielőtt éveket dolgoztam volna egy plázában. Egyszerűen az emberek nagy tömegben borzasztóak. Zajosak. Mindent akarnak és mindent azonnal. Ingerlékenyek. Fensőbbségesek és lekezelők. Borzasztóak.
És nem kell rohanni megmagyarázni, hogy nem mindenki ilyen, ezt én is tudom. Ez elég nagy szerencse, mert különben a szolgáltatási szektor kollektív öngyilkosságot követett volna el, a többiek pedig mindannyian elpusztultak volna vagy éhen, vagy egy piszkos telefonkagylótól indult vírusfertőzés következtében.
Szóval nem, nem minden ember borzalmas, ezt még én is tudom. De az az ember, akinek valami problémája van, és az az ember, aki valamit akar, az már sokkal valószínűbb, hogy az, és vannak olyanok is, akik problémától függetlenül is azok. És a sok ember – nos, sok ember mindig elviselhetetlen.
Szóval köszönöm, de nem kívánok többet se szolgáltatásban, se kereskedelemben dolgozni. Még könyvesboltban sem, köszönöm szépen, abból is elég volt. Sokkal jobban szeretem a könyveket az embereknél. Már csak azért is, mert egy könyv, még egy rossz könyv sem mondja nekem azt, hogy senki vagyok.
Feltétlen bizalom
Van itt valami, amit feltétlenül és sürgősen, még a mai napon meg kell, hogy tárgyaljak a nagyérdeművel. Némiképp talán magától értetődő, némiképp viszont talán nem kevéssé ostobának vagy egyenesen elvakultnak tűnő koncepcióról van szó. Meg persze más dolgokról is.
Például egy hölgyről.
És egy könyvről is.
Egy könyvről, amit ez a bizonyos hölgy írt.
Egy könyvről, ami holnap fog megjelenni, és amire, ha a szállítmányozóvállalatok is úgy gondolják, már jövő hét elején, ha nem úgy gondolják, akkor az azután következő hét elején én is rátehetem a mancsomat.
Egy könyvről, amit ha megkaparintok, minden mást félre fogok dobni, lett légyen az bármennyire is érdekes, fontos, releváns vagy sürgős.
Hogy mi az a bizonyos könyv? Ugyan kérem, ne legyünk értetlenek. Természetesen az alábbi.
És a helyzet vele a következő: nem tudom pontosan, hogy miről fog szólni. Nem ismerem a csavarjait, nem ismerem a szereplőit, nem ismerem a történet kimenetelét. Nem tudok mást, mint azt, hogy ez a bizonyos hölgy már több alkalommal írt olyasmit, ami lenyűgözött – és nem is kicsit. Ez a hölgy és az ő munkássága hatalmas befolyással volt az életem eddigi alakulására is, ismeretségeket, tudást, kalandokat és számtalan mást köszönhetek neki.
Ezért viseltetek iránta és az új könyve iránt is feltétlen bizalommal. Ezért rendeltem meg már hónapokkal ezelőtt, ezért jegyeztem fel a naptáramba a megjelenés napját, és rajzoltam körbe olyan rózsaszín szívecskékkel, mint Hermione Lockhart óráit. Teljesen mindegy, hogy végeredményben milyen lesz ez a regény, mert már most is szeretem, és olvasás után is szeretni fogom – minőségétől függetlenül.
Természetesen remélem, hogy jó. De ha nem jó, akkor sem történt semmi baj, az is benne van a pakliban. A szeretés ténye nem minden esetben és szükségképpen függvénye a tetszésnek. A szeretet csupán döntés, a rajongás és a lojalitás okozta bizalom közvetlen folyománya.
És ezt nagyon fontos volt még ma tisztáznom, még mielőtt holnap mindenki erről és más kapcsolódó dolgokról kezdene beszélni. Mert holnaptól, azt gondolom, hogy egymást fogják érni a cikkek és blogbejegyzések, amelyek nem győzik majd darabokra cincálni ez a szegény regényt, amelyek majd össze-vissza hasonlítgatják a Harry Potterrel, amelyekben hemzsegnek majd a rosszízű megjegyzések, amik egy része arra vonatkozik, hogy Rowling végre felnőtt a varázslógyerekekkel együtt, a másik pedig arra, hogy pont ellenkezőleg, nem sikerült felnőnie. És mindez számomra nem számít.
Csak az számít, hogy holnap megjelenik egy könyv, amiről a semminél alig tudok többet, és amit már most teljes szívemből szeretek.
#804
Bármennyire nehéz is felfogni, vannak olyan helyek, ahol a kétlábúnak elsőbbsége van a négykerekűvel szemben. Például a zebra egy ilyen hely.