A Titkok Kamrája

Már olyan régen olvastam legutóbb is ezt a könyvet – jó hat hete -, hogy már megint kezdem elfelejteni. Aztán csak rászántam magam, és megnéztem ma a filmet, igaz, elég hosszú szünetekkel, mert nagyon sok dolog idegesített benne, így végeredményben nagyjából öt órán át tartott. De elértem a végéig, és közben kicsit felelevenítettem mindent.

A figyelmeztetések most is ugyanazok, mint legutóbb voltak, azaz: végeredményben nem lesz ez se mélyreható elemzés, se ismertető. Csupán olvasónapló, véletlenszerű gondolatok, és olyasmi, ami közben eszembe jut. Nyilvánvalóan lesznek spoilerek nemcsak az aktuális kötetre, hanem a teljes sorozatra vonatkozólag is. És könnyen lehet, hogy össze-vissza fogom keverni a magyar és az angol neveket. És még az is lehet, hogy ez után a könyv után megelégelem a dolgot, és már nem akarok majd írni a többiről.

Harry Potter and the Chamber of Secrets

A Titkok Kamrájával nem volt zökkenőmentes a viszonyunk. Először is, ez volt életemben az első rendes könyv (nem könnyített olvasmányos füzetke), amit angolul olvastam el. Persze, a Bölcsek Kövét is elolvastam angolul, de azt csak akkor, mikor a magyart már betéve tudtam, és így nem okozott különösebb nehézséget. A Titkok Kamrája? Na, hát az okozott. Nem is keveset. Milliószámra akadtak olyan dolgok, amiket nem egészen sikerült megértenem. Például azt a jelentéktelen apróságot, hogy mi is volt Ginny szerepe ebben az egész kamranyitogatási buliban. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy kicsit lassan állt össze számomra ez a történet, nagyjából akkor, amikor már megjelent a magyar fordítás is.

Ebben a könyvben kevesebb radikális rácsodálkozás ért, mint az elsőben, talán azért is, mert a stílus és a humor, az a két dolog, amit a legkönnyebb volt számomra elfelejteni, itt is ugyanaz, mint volt. De ezt a könyvet az elsővel ellentétben nem tűzdeltem tele könyvjelzőkkel. Akárhogy is, a következő dolgokról állapítottam meg örömmel, hogy léteznek:

1. Az egész kígyós história. Mindannyian tudtuk, hogy igen, Harry beszélni tud a kígyókkal, vagy legalábbis azzal az egy boa constrictorral az állatkertben. És valahogy pont ugyanúgy lerendeztük egy legyintéssel, mint ő: hiszen ez egy mese, ha beszélnek az állatokkal, hát beszélnek. Biztos ez is olyasvalami, ami a varázsvilágban így működik, és kész. Aztán itt egyszer csak kiderül, hogy nem, ez nem mesei elem volt, hanem szerepe van, fontos, jelentőségteljes és nem általános. És hány ilyen van a sorozatban! James köpenye, amiről számát se tudom, hányszor jegyzik meg, hogy nem olyan, mint az általában kapható láthatatlanná tevő köpönyegek, különleges és másmilyen – és odafigyeltem rá egyszer is? Gyanakodtam rá akár csak egyszer is, hogy esetleg tényleg másmilyen és különleges? Na ugye.

2. És ha már a felbukkanó dolgoknál tartunk: az a jelenet Borgin és Burkes urak boltjában egyszerűen tobzódik a később fontossá váló tárgyakban. Ott van mindjárt a szekrény, amelyikben Harry elbújik – és még ugyanebben a könyvben felbukkan a párja is, az a bizonyos nagyon értékes vanishing cabinet, amit Peeves, Félig Fej Nélküli Nick javaslatára pontosan a gondnoki iroda előtt hullajt le (és aminek a romjait a használaton kívüli kacatokkal együtt boldogan elnyeli a Szükség Szobája az eljövendő nagyjából négy évre). Mindkettő csupán díszletelem, egy poén, aminek semmi jelentősége nincs, nem igaz? (De nem ám!) És ott van még a boltban egy bizonyos elátkozott nyaklánc, ami már tizenhét mugli életét követelte, és a kéz, amelybe ha gyertyát tesznek, csak a kezet tartónak ad világosságot. És akkor arról a bizonyos naplóról még nem is beszéltünk, se arról a másik horcruxról, amiről már ebben a könyvben egyre nyilvánvalóbb, hogy Harry maga az. Nocsak.

3. És ha már a Burgin és Borkes és környéke a téma, akkor ejtsünk szót Hagridról is, akit ebben a könyvben majdhogynem sikerül gyanúsnak feltüntetni. Kapásból ott sétikál a Knockturn Alley-n, ahová jóérzésű varázsló nem teszi be a lábát, ráadásul olyasmit mond, hogy húsevő meztelencsiga-riasztót keres, mert tönkreteszik a káposztaágyást, és ugyan, melyik húsevő meztelencsiga enne káposztát? Aztán ott ez az egész félreértés Aragog körül, és az ember szinte elhiszi, hogy Hagrid nem akart semmi rosszat, csak cukinak találta, azért kereste meg azt a híres szörnyeteget, ő csak pátyolgatni és nevelgetni akarta… Ügyes húzás.

4. És Dobby! Dobby teljesen eszelős! Azt pedig nem tudom, figyelitek-e, hogy bár Harry határozottan megkéri, hogy ígérje meg, nem próbálja meg többet megmenteni az életét, Dobby nem ígéri meg. Vigyorog, hogyne, de nem ígéri meg. (És milyen jól is teszi, nem hinném, hogy egy Dobby képes lenne megszegni a szavát.) Szegény kicsi dilis Dobby.

5. Lucius Malfoy mi a csodát tervezhetett azzal a naplóval? Tudnia kellett, hogy micsoda, bár nem tudom, hogy mennyire tudta pontosan. Valószínűleg tudta, hogy az a Titkok Kamrájának kulcsa. De hogy mit akart elérni vele? Azt, amire Dumbledore utal a könyv végén, hogy ha Arthur Weasley lányát rajtakapnák, hogy mugli származású varázslókat gyilkol, akkor nehezebben fogadnák el a Weasley-féle muglivédelmi indítványt? Vagy egyszerűen csak el akarja távolítani Dumbledore-t az igazgatói posztról? Akármelyik legyen is az igazság, az kiderült, hogy Lucius Malfoy nem az eszéről híres.

6. Sőt, Voldemort sem az eszéről híres. Az emlékezete nem az igazi. Hát nem elfeledkezett a főnixek könnyéről? Vagy éppen arról a bizonyos ősi mágiáról?

7. Aztán újabb bizonyságot kaptunk Cornelius Fudge inkompetenciájáról. Beállít Hagridhoz azzal, hogy micsoda nyomás nehezedik most őrá, és Hagridnak be kell látnia, hogy valamit tenni kell, még akkor is, hogyha ez a valami Hagrid bebörtönzése? És mégis, amikor majd az ötödik kötetben Fudge még jobban megkergül, mint korábban bármikor, meglepetésként ér, hogy tényleg ennyire ostoba tud lenni valaki. Pedig de.

8. Van Harry legkedvesebb varázslata, ugye tudjuk, hogy melyik? Az Expelliarmus, természetesen. És tudjuk, hogy kitől tanulta? Mert én tudom! A Lockhart-féle párbajszakkörön mutatták be – és nem Lockhart, hanem Snape. Bizony ám!

9. Lockhart… Te jó ég. Nagyon kitalált figura, az egyszer biztos. És nagyon vicces is, ahogy mindenki átlát rajta, de ezt ő maga nem veszi észre. És mekkora móka már, hogy szerencsétlen Harrynek büntetésből segítenie kell megválaszolnia Bongyorka rajongói leveleit? :)

10. És ha már Lockhartról beszélünk, beszéljünk Ron pálcájáról is. Azt azért egy kicsit furcsállom, hogy egyetlen tanár sem teszi szóvá, hogy Ronnak kéne egy új pálca. Mibe került volna írni egy levelet, hogy “Kedves Weasley szülők, a gyermekük felszerelése életveszélyessé vált, kérem pótolják!” Néha az az érzésem, hogy Hogwarts amolyan túlélőtábor, aki élve kihúzza a végéig, az valóban kvalifikált tagja lehet a varázslótársadalomnak.

11. És ha már Ron: Ron is kemény gyerek. Nagyon élénken élt bennem az, ahogy féltékeny kisebb és nagyobb kamaszként idétlenkedett, és elfeledkeztem róla, hogy azért ő se kispályás. Pedig a legkevésbé sem az. Hermione kővé válva, Dumbledore ki tudja, hogy hol, Hagrid Azkabanban, és neki nincs más lehetősége, mint követni a pókokat. És mit csinál? Követi a pókokat. (És a filmmel ellentétben a könyvben nem rinyál, hanem megy.) És amikor mindennek tetejébe még Ginnyt is halottnak hiszi, akkor talán bebújik a sarokba zokogni? Fenéket. Fogja a törött pálcáját, és megy megmenteni a világot, mit sem törődve beszámíthatatlan gyáva Lockhartokkal, beomló folyosókkal, visszatérésre éhes Voldemortokkal.

Azt hiszem, nagyjából ennyi. Összességében ez nekem nem olyan jó könyv, mint az első, vagy a harmadik vagy a hatodik. Nagyon sok mindent felépít előre, nagyon sok benne a jel, és ez jó. De nem igazán érdekes – bár úgy emlékszem, most jobban szórakoztatott, mint régebben.

A filmről meg csak annyit tennék hozzá, hogy ez ugyan nem nézhetetlen, de azért messze nem is jó. Kicsit most is sok volt az akció és a látvány az én ízlésemnek. A gyerekszínészekre pedig itt még nagyon ráfér, hogy felnőjenek kicsit. És azt is megmondom őszintén, bár érzem, hogy ezért a fejemet fogják venni: bármennyire csípem is Alan Rickmant, ebben a filmben nekem nem volt meggyőző. Valahogy kapkodósabb, pattogósabb volt ez a Snape, mint az a másik a fejemben; egy fokozattal hisztérikusabb. Úgy rémlik, a későbbi filmekben ez némiképp javult. Ellentétben szegény Richard Harrissel, aki szerintem tökéletes Dumbledore volt, tökéletesen eltalált temperamentummal, akit nem sikerült jól pótolni. És a film fénypontja? Természetesen Kenneth Branagh.

Azt egyébként meg tudná mondani nekem valaki, hogy a film végén egészen pontosan miért is tapsolnak mindannyian, idült bárgyú mosollyal a képükön Hagridnak?

És akkor most összekapom magam, és hamarosan átrágom végre magam a negyedik könyvön is. Csak valahogy nem szeretném, hogyha Voldi megint visszatérne. :) Nem baj, majd rendszeresen emlékeztetem magam rá, hogy ez az egész nem végleges, és hogy el fog múlni.

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

3 Responses to A Titkok Kamrája

  1. Luca szerint:

    A legtöbb ponthoz lenne kedvem hozzáfűzni valamit, de akkor kilométer hosszú lenne ez a komment, és elég álmos is vagyok, ezért csak annyit javaslok, hogy a 10. pont kapcsán nézd meg ezt a képet: http://24.media.tumblr.com/tumblr_ln9hnoLMu11qzch6co1_r1_500.jpg
    Szerintem elég vicces, és szorosan kapcsolódik a felvetett problémához :)

  2. poggi szerint:

    Azért majd megírhatod azt a kilométereset is :)

  3. Luca szerint:

    Akkor jöhet a kilométeres :)

    A kígyós dolog érdekes, és tényleg még egy csomó hasonló elpöttyintett, jelentéktelennek tűnő félmondat van, ami aztán egy másik regényben nagyon is fontossá válik. Engem mindig zavart, mikor először olvastam a könyveket, hogy sokan megtalálták ezeket a kis utalásokat, én meg nem, és nagyon bénának éreztem magam tőle. Pedig lehet, hogy csak az volt a baj, hogy én egészen mostanáig nem olvastam újra egyik kötetet sem, és egy-két év alatt röhögve elfelejtem ezeket a kis megjegyzéseket akkor is, ha véletlenül feltűntek volna. Emlékszel például valamelyik könyvből arra, amikor Trelawney professzor óráján jósolni kell egymásnak, és Ron poénból megjósolja, mi lesz Harry szakmája, és hol fog dolgozni pontosan? Pedig ez még jóval a karrierválasztási mizéria előtt történik. Mindenesetre amikor a hatodik könyvben felbukkant egy ilyen félmondat, és én tudtam, hogy ez fontos lesz, akkor nagyon örültem magamnak. Persze ez kicsit csalás, mert olvastam már a könyvet, láttam a filmet is, szóval emlékeztem erre, és nem magamtól jöttem rá a lángelmémmel :)

    Egy későbbi kötetben egyértelműen kiderül, hogy Malfoy bizony Arthurt akarta kirúgatni a napló segítségével, és igen, tényleg nem egy észlény szegény pasi. Viszont a hatodik kötet elején ennél is jobban megdöbbentett, hogy mekkora egy tahó a kedves felesége. Tényleg nem csoda, hogy a gyerek olyan lett, amilyen: nem túl okos, viszont olyan bunkó és rosszindulatú, mint hat másik. Nem szeretem Dracót, sajna, még a hatodik és hetedik könyvben tanúsított magatartása sem tudott ezen segíteni.

    Nem tudom, ez spoilernek számít-e így, hogy már többször olvastad a könyveket, mindenesetre Voldemort elmebeli képességeit az is elég szépen bemutatja, amikor kiderül, hogy nagy eszével azt gondolta, csak ő tud bejutni a Szükség Szobájába, másnak még sosem sikerült, és nem is fog soha. Hogy a halmokban álló kacatokról mit gondolt, hogyan kerülhettek oda, inkább nem is akarom tudni… De azt hiszem, az ő karakterének pont ez a lényege: vágyik a hatalomra, vágyik rá, hogy csodálják az eszét, a képességeit, de közben majdnem olyan buta, mint a föld, csak elég agresszív is mellé, na meg szépen kitanulta a fekete mágiát.

    Ron tényleg bátor, ez később is többször kiderül, még a hetedik kötetben is. Mint ahogy az is, hogy Hermione túl tud lépni a stréberségen és “jókislányságon”, ha elég nyomós indokot talál, és nekem ettől nagyon szimpatikus. Egyébként tetszett a második filmben Ron rinyálása a pókok meglátogatásakor, nagyon jó mimikája van a kissrácnak :) (Ebből szerintem felcseperedve veszített valamennyit, amiért kár.)

    A tapsolós jelenetre nem emlékszem, hála az égnek, de azt hiszem, az amerikai filmeket szerették volna utánozni ezzel, mert azokban mindig van legalább egy hasonló jelenet, amitől egyébként a hátamon feláll a szőr, egyszerűen irritál. De az lehet az elgondolás, hogy bár ez egy brit film, az USA-ban is el akarják adni, és ott ezek a nyálas szörnyűségek nagyon mennek. Azt meg, hogy ott miért mennek ennyire, megtanultam egyszer amerikanisztikán, és akkor egy darabig könnyebb volt elviselni, de ez a hatás már elmúlt, most megint idegesít. Mindenesetre addig örülök, amíg nálunk nem terjed el nagyon ez a tapsikolósdi. Brr.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .