Éppen csak három napja alig győztem fékezni magam, annyi mindenről írni akartam, beszélni akartam, milliónyi dologgal foglalkoztam, és nagyon nehezemre esett, hogy ne írjak naponta tizenhét blogbejegyzést.

És most? Most egyetlen ötletem sincs sehol, se kedvem semmihez, csak idétlennek érzem magam és fáradt vagyok. És állandóan fáj a fejem. És vagy melegem van, vagy fázom, de hogy éppen nem jó, az biztos.

Valamiféle lift ez, vagy talán hullámvasút. De mégis inkább lift, mert bár rendszeresen megyek fel és le, általában nem különösebben kellemes vagy emlékezetes élmény az út. Szóval lift.

Egyszer lenn, egyszer fenn. Egyszer elviselhetetlen, antiszociális, senkit és semmit, máskor elviselhetetlen, hiperaktív, nyüzsgős, mindent és mindenkit. Egyszer minden csupa ötlet és izgalom, érdekes téma és lehetőség, máskor minden ötlet és izgalom végeredményben nevetséges, szánalmas és jelentéktelen.

Mindig minden, és mindig mindennek az ellenkezője is.

Nem akarok és nem szeretek emberek közé menni, de meghülyülök itthon egyedül. De ha mégis emberek közé megyek, akkor idegesít, elfáradok és nyűgös leszek tőlük.

Talán nem is mindig minden. Sokkal inkább soha semmi, és a soha semminek is mindig az ellenkezője, csak ez sokkal hülyébben hangzik.

Rövid bekezdések, rövid mondatok. Hiányos mondatszerkezetek.

Talán ilyenkor kellene megpróbálnom szabadverset írni. Néha szoktam arra gondolni, hogy az nekem menne, csak sose jutok el odáig, hogy megpróbáljam.

Meg egyébként is, amikor bármit is kedvem lenne megpróbálni, olyankor talán jobb is lenne, ha nem tenném.