Most komolyan

Ha egy elhagyatott, kivilágítatlan úton hajt hazafelé késő éjszaka, és meglátsz egy elhagyatott terepjárót, mi a csodáért áll meg körülnézni?

Ha ott áll üresen az a pajta, csak a nyitott deszkaajtó lengedezik baljóslatúan, mi a csodáért érzi úgy, hogy be kell mennie?

Ha már a filmzenéből is hallani, hogy ő a gonosz, mi a csodáért áll szóba vele?

Miért megy oda? Miért nem kapcsolja föl a lámpát, amikor hazaér? Miért egyezik bele?

Komolyan, hát nincs ezekben semmi életösztön? Nem tudják, milyen sorozatban kaptak epizódszerepet? Nem olvasták a forgatókönyvet? Nem tudják, hogy meg fognak halni?

Kiakasztanak a bűnügyi sorozatok, az a helyzet. Nagyon.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Türelmetlen

A hóvirágok már felvetették fejüket.

De mikor lesz már tényleg tavasz? Mikor lehet már kabát nélkül elindulni itthonról? Mikor lehet már elővenni a normális, nem bélelt zoknikat? Mikor lehet már lekapcsolni a fűtést és visszaköltöztetni Gedeont és Karcsit (a növényeket) az ablakpárkányra? Mikor lehet már egész nap nyitva hagyni az ablakot – és ha már itt tartunk, mikor lehet végre nyitott ablaknál aludni? Mikor fog minden kizöldülni, felserkenni, megindulni? Mikor lehet végre megfizethető paradicsomot vásárolni? Mikor lehet már nem megfagyott és megplöttyedt retket kapni? Mikor lesz már újra ízlésem zöld teára? Mikor lehet már eltenni a második, harmadik és negyedik takarót? Mikor lehet már a teraszon teregetni?

Már nem sokáig bírom.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Melyik az igazság?

Olvasgatom a régi írásaimat. Nem öncélúan éppen, hanem csak olyankor, amikor éppen feltöltök belőlük egyet-kettőt. Nem annyira érdekesek, és sokszor idegesítők is egyébként, ráadásul még mindig három év és három és fél hónap van hátra az archívumból, szóval meglehetősen kilátástalan a küzdelem.

De nem erről akartam írni.

Arról akartam írni, hogy amolyan öregesen elnéző, mindentudó mosolygással szoktam olvasgatni a bejegyzéseimet, akárhány évem minden toleranciájával és élettapasztalatával felszerelkezve nagylelkűen megbocsátok a néhány évvel fiatalabb énemnek, aki még nem tudta mindazt, amit én már tudok. (Borzalmasan hangzik, és egyébként elég borzalmas érzés is, de ez most mindegy.)

Ma viszont nem ezen gondolkoztam, hanem azon, hogy milyen dühös voltam mindenre, milyen dühös voltam a mindennapi kis hazugságokra, az “úgynevezett felnőttekre”, akik megalkudtak, és a béke kedvéért feláldozták az őszinteséget.

Nem kell megmagyaráznom, nyilván evidens, hogy már réges-régen én is megalkudtam. És ha úgy vesszük – tudom, hogy nem igaz, de most csak az alkalom kedvéért, tegyünk úgy, mintha igaz lenne -, hét év alatt a testünk minden egyes sejtje megújul és kicserélődik. Csupán egy hónap híján járok a hét évvel ezelőtti gondolataim között, és úgy tűnik, már semmi sem ugyanaz belőlem. És sokszor úgy tűnik, hogy tényleg semmi.

De ma éjjel úgy érzem, hogy az akkori énemnek volt igaza, ami furcsa. Vagyis, inkább úgy mondom, hogy értem az ő igazát is, és valahogy szebbnek, nemesebbnek, igazabbnak érzem a magaménál. (Általában úgy szoktam gondolni, hogy most van igazam – értelemszerűen azért gondolom azt, amit igaznak gondolok, mert azt gondolom igaznak.)

Csupán az marad kérdés, hogy melyik az igazibb igaz: az akkori, a radikálisan őszinte, a nem megalkuvó vagy a mostani, amelyik néha legyint, és azt mondja, nem ér az egész annyit, a jóindulatú színlelés nem szükségképpen maga az eredendő gonosz, főleg nem akkor, ha színlelés közben tudjuk, mit gondolunk valójában, és jó esetben még segíthet is a felszínen maradni…

Mert amikor nem maradok a felszínen, amikor beüt a szokásos hullámvölgyek valamelyike, olyankor aztán egészen másféle dolgokat szoktam gondolni a világ működéséről, az élet nem létező értelméről, az emberi ostobaságról. És olyankor, amikor éppen ott vagyok, az teljesen logikusnak is tűnik, és értelmesnek, igaznak. De amikor időlegesen kimásztam az aktuális gödörből, akkor fel sem tudom idézni, mik is voltak azok az eget rengetően fontos felismerések, és valószínűleg akkor sem érteném, hogyha valamilyen módon mégiscsak fel tudnám idézni. Amikor jól vagyok, akkor ezek a Nagy Kérdések nem is tűnnek annyira fontosnak, és ugyanolyan elnézéssel nézek a néhány nappal korábbi magamra, mint a néhány évvel korábbira: szegény, nem tudta, hogyan működik a világ, nem értette, hogy ezek igazából nem fontos dolgok.

És valahol itt bújik meg a trükk: nem egészen emlékszem rá, és nem egészen értem az “olyankori” igazságaimat, de valahol, a lelkem mélyén érzem, hogy azért olyankor látom a valódi igazat.

Olyankor próbálom megérteni, hogy tulajdonképpen miért is imádjuk ennyire az életünket, amikor pedig az életnek semmi kiválósága nincs azon kívül, hogy van, és hogy amennyiben ez igaz – márpedig igaz -, akkor miért ragaszkodom hozzá mégis. Vagy hogy miért igyekszünk annyira a felszínen maradni, miért igyekszünk tetszeni és jó benyomást tenni, miért, miért és miért teszünk erőszakot minden egyes nap magunkon. Az is olyankor szokott megtörténni, amikor elvetemülten, velőmig romlottnak érzem magam, amikor egyszer csak rádöbbenek, hogy talán mások nem alkudtak meg, talán mások nem hazudnak, talán mások nem színlelnek és nem tesznek erőszakot magukon, ők talán komolyan gondolják és őszinték, és csak én vagyok az a szörnyeteg, aki megjátssza magát.

Aztán két nap múlva kisüt bennem a nap, és nem értem az egészet. És azt gondolom, hogy mindez nem számít, nem fontos, és nem is igaz.

És talán nem volt igaza a húszéves önmagamnak sem akkor, amikor elítélt boldog-boldogtalant, aki gyáván nem akart folyamatos konfliktusban élni. A huszonhét éves önmagam sem akar folyamatos konfliktusban élni, de még mindig nem jött rá, hogyan tudna egyszerre élni konfliktusmentesen kifelé és befelé is.

Azt is szoktam gondolni, hogy nagyon önző vagyok és egocentrikus, mert mindent csak magamból kiindulva tudok megérteni. De azt nem tudom, hogy lehetne annyi bőr a képemen, hogy elhihessem, képes vagyok bármit is megérteni a maga objektív valójában. És ha ez így van, akkor talán fontosabb a befelé konfliktusmentesség, mint a kifelé?

És aztán már megint eltelik két nap, és akkor úgy érzem, hogy egy értéktelen önző senki vagyok, aki soha semmi értékessel nem járul hozzá a világhoz, és akkor legalább annyit megtehetnék, hogy a saját belső konfliktusaim árán a külvilágot nem provokálom a szükségesnél jobban.

Hogy akarhatom megérteni az évekkel ezelőtti önmagamat, hogyha egy-két nap eltéréssel sem értem a mostanihoz sokkal jobban hasonló magamat?

Hogyan képes bárki is határozottan és magabiztosan mozogni a világban, amikor semmi, de semmi nem tudható biztosan? Amikor egyszerre igaz minden, és mindennek az ellenkezője is? Biztos ismered azokat a jó kis személyiségteszteket, amikben három-négy válasz közül kell választani, és mindegyikre egyformán tudnád mondani, hogy igen. De ha csak kettő van, ott is könnyedén érezheted mindkét válaszlehetőséget egyformán igaznak. És ezek csak egyszerű dolgok, súlytalan kattintgatás, aminek a végén kapsz valami mélyenszántó gondolatot, amit kitehetsz a blogodra egy helyes kis képpel együtt.

(Az egyik kedvenc kérdésem ilyen szempontból az, hogy társaságban központi helyet töltesz-e be. Mert igen, rendszerint magamhoz ragadom az irányítást, és beszélek, és a központba tolom magam. De fogalmam sincs, hogy ezt miért csinálom, mert borzalmasan rosszul szoktam érezni magam közben, és utálom, hogy ez történik velem, és határozottan rühellem a rám irányuló figyelmet. Viszont ha tudomást sem vesznek rólam, azt is utálom. Akkor melyik a helyes válasz? Szeretek a társaság középpontja lenni, hiszen mindig azt csinálom, vagy utálok a társaság középpontja lenni, mert olyankor mindig elönt belülről a forróság, és annyira összezavarodik minden a fejemben, hogy azt se tudom, mit beszélek, csak beszélek, és amikor végre vége és hazamegyek, sírni tudnék tőle, hogy már megint mit műveltem. Na, melyiket ikszeljem?

Azt hiszem, ez az egész arról is szól, hogy nem akarom kiengedni a kezemből az irányítást, mert ki tudja, mi történne akkor. Ugyanaz a téma, amiért nem iszom, nem dohányzom, az édességeken és gyümölcslén kívül nem fogyasztok tudatmódosító szereket, de kezdek elkalandozni még a kitérőmtől is.

És amikor valaki rám néz, és a pillantásából tudom, hogy ki nem állhat, akkor egyszerre vagyok nagyon dühös, meg nagyon csalódott és megbántott is, és ugyanakkor meg nagyon le is tudom nézni az illetőt, mert úgy kell neki, ha olyan hülye, hogy azt hiszi, a megvetése számít, vagy hogy ő van akkora ember, hogy utálhasson. Ez elég kuszán hangzik, ugye?)

Mi van akkor, ha valaminek súlya van? Hogyan dönthetnék el bármit is értelmesen, hogyha még azt sem értem, hogy én magam mikor mit gondolok? És hogyan dönthetnék el bármit is értelmesen, aminek súlya van, hogyha pontosan tudom, hogy gyakorlatilag semminek nincs súlya, hiszen az élet egy rövid dolog, alig néhány évtized (ha szerencsés az ember), és sehová sem vezet, és az életen belül sem számítanak igazán még a nagy döntések sem?

És főleg hogy döntsek el bármit úgy, hogy két nappal azután, hogy beláttam, hogy a döntéseknek semmi súlya nincsen, hirtelen meggondolom magam, és rájövök, hogy a döntések igenis komolyak és fontosak?

Egyébként, szokás szerint nem erről akartam írni, de úgy tűnik, most éppen ez kívánkozott inkább ki belőlem. Le kéne szoknom róla, hogy elővigyázatlanul kinyissam az elmémet.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Borges, Bábel, Könyvtár

Ha dorottyamarianna közkinccsé tette a magáét, akkor én is (mert miért ne, utánozás majomszokás.) Íme:

“Amióta csak a létezéséről tudok, kisebb-nagyobb fenntartásokkal viseltetek Borges iránt – idegenkedésemnek valószínűleg az oka az lehet, hogy D. B. mennyire imádta őt. Emlékszem, hogyan dicsekedett vele, amikor gimnazista korában sikerült szert tennie egy legépelt, indigózott másolatra, talán pont az elbeszélésekből. Ez abba az időszakba esett, amikor Borges írásai amolyan mitikus kötetek voltak, kapni nem lehetett, a könyvtárakból pedig kilopták őket, és nagyon kevesen láttak közülük akár csak egyet is valaha a saját szemükkel. Azóta persze eltelt tizenöt év, és az Európa valamikor kétezer körül nekilátott az életmű kiadásának, sőt, van diákkönyvtáras, olcsó verzió is, úgyhogy már boldog-boldogtalan hozzáférhet Borgeshez, és ez az egész történet vélhetőleg nem is egészen tartozik ide.

Pedig mindazok alapján, amit tudok Borgesről – hogy könyvtáros volt, hogy a megérthetetlennek tartott világot akarta megérteni, hogy ő a gyilkos A rózsa nevében, mert Eco vicces gyerek kedvű posztmodern író -, valószínűleg szeretném. Évekkel ezelőtt olvastam is valamennyit tőle, amikor kellett, de mindvégig abban a biztos tudatban, hogy én őt úgysem érthetem. (Mert amit D. B. ért, ahhoz én hülye vagyok, és magamat hülyének érezni nem szeretem – de ez már megint nem igazán tartozik ide.)

Egyébként Bábeli könyvtárat pont szeretem is; tetszik a “könyvtár az egész világ, és könyvtáros benne minden férfi és nő” felfogás. Igaz, Borges Könyvtára (vagy világa?) elég nyomasztó hely: itt ez a nagy világ, tele megismerhetetlen és felfoghatatlan valósággal, aminek a megértésére kár is törekedni, mert az ember túl kicsi és túl kevés ahhoz, hogy akár csak töredékesen is megérthesse. Ennek ellenére akadnak emberek, akik úgy döntenek, hogy hisznek valamiben (nagyszerű, csodálatos szövegek létezésében és felkutathatóságában, a könyvtárosban, aki elolvasta a teljes katalógust, és így tovább) és az életüket ennek a valaminek a – teljesen hiábavaló – felkutatásának szentelik. Ez a kilátástalanság kevésbé tetszik.

A véges sok – huszonöt ortográfiai – jelből összeállított valamennyi lehetséges, és egymástól különböző, egyforma hosszúságú könyv képzete az én fejemben nagyon összecseng a négyféle aminosavból álló DNS-lánccal, bár azt gondolom, hogy erről Borges a negyvenes évek elején még nem nagyon tudhatott (igaz, nem vagyok tájékozott a molekuláris biológia történetében). Haloványan úgy emlékszem, hogy Vonnegut is írt valamikor hasonlót, bár őt mintha inkább lenyűgözte volna, hogy mindössze huszonhat betű, tíz számjegy és öt írásjel használatával leírható minden. Az egymásba fonódó, méhsejt-szerű hatszög alakú termekkel pedig mintha találkoztam volna A Végtelen Történetben – feltételezem, Ende szándékosan utalt erre a novellára. (Talán újra kellene olvasnom, hátha mai eszemmel már más párhuzamokat is felismernék benne – nem mintha ez idetartozna.)

A könyvtár mindenesetre az én felfogásomban is a világ leképeződése, de nem maga az egész világ, nem úgy, mint Borgesnél. Nálam a világ ugyan, de kisebb léptékben, logikusabban, véges méretekben, és lehetőség szerint olyan megoldásban, ahol könnyebb rendszert találni és teremteni, mint a valóságban (ami egy félelmetes hely). De ez, valószínűleg már megint csak nem tartozik ide.”

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

De tényleg

Miért magyarázok olyasvalakinek, aki egyáltalán nem akarja megérteni, amit mondok?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!