Borges, Bábel, Könyvtár

Ha dorottyamarianna közkinccsé tette a magáét, akkor én is (mert miért ne, utánozás majomszokás.) Íme:

“Amióta csak a létezéséről tudok, kisebb-nagyobb fenntartásokkal viseltetek Borges iránt – idegenkedésemnek valószínűleg az oka az lehet, hogy D. B. mennyire imádta őt. Emlékszem, hogyan dicsekedett vele, amikor gimnazista korában sikerült szert tennie egy legépelt, indigózott másolatra, talán pont az elbeszélésekből. Ez abba az időszakba esett, amikor Borges írásai amolyan mitikus kötetek voltak, kapni nem lehetett, a könyvtárakból pedig kilopták őket, és nagyon kevesen láttak közülük akár csak egyet is valaha a saját szemükkel. Azóta persze eltelt tizenöt év, és az Európa valamikor kétezer körül nekilátott az életmű kiadásának, sőt, van diákkönyvtáras, olcsó verzió is, úgyhogy már boldog-boldogtalan hozzáférhet Borgeshez, és ez az egész történet vélhetőleg nem is egészen tartozik ide.

Pedig mindazok alapján, amit tudok Borgesről – hogy könyvtáros volt, hogy a megérthetetlennek tartott világot akarta megérteni, hogy ő a gyilkos A rózsa nevében, mert Eco vicces gyerek kedvű posztmodern író -, valószínűleg szeretném. Évekkel ezelőtt olvastam is valamennyit tőle, amikor kellett, de mindvégig abban a biztos tudatban, hogy én őt úgysem érthetem. (Mert amit D. B. ért, ahhoz én hülye vagyok, és magamat hülyének érezni nem szeretem – de ez már megint nem igazán tartozik ide.)

Egyébként Bábeli könyvtárat pont szeretem is; tetszik a “könyvtár az egész világ, és könyvtáros benne minden férfi és nő” felfogás. Igaz, Borges Könyvtára (vagy világa?) elég nyomasztó hely: itt ez a nagy világ, tele megismerhetetlen és felfoghatatlan valósággal, aminek a megértésére kár is törekedni, mert az ember túl kicsi és túl kevés ahhoz, hogy akár csak töredékesen is megérthesse. Ennek ellenére akadnak emberek, akik úgy döntenek, hogy hisznek valamiben (nagyszerű, csodálatos szövegek létezésében és felkutathatóságában, a könyvtárosban, aki elolvasta a teljes katalógust, és így tovább) és az életüket ennek a valaminek a – teljesen hiábavaló – felkutatásának szentelik. Ez a kilátástalanság kevésbé tetszik.

A véges sok – huszonöt ortográfiai – jelből összeállított valamennyi lehetséges, és egymástól különböző, egyforma hosszúságú könyv képzete az én fejemben nagyon összecseng a négyféle aminosavból álló DNS-lánccal, bár azt gondolom, hogy erről Borges a negyvenes évek elején még nem nagyon tudhatott (igaz, nem vagyok tájékozott a molekuláris biológia történetében). Haloványan úgy emlékszem, hogy Vonnegut is írt valamikor hasonlót, bár őt mintha inkább lenyűgözte volna, hogy mindössze huszonhat betű, tíz számjegy és öt írásjel használatával leírható minden. Az egymásba fonódó, méhsejt-szerű hatszög alakú termekkel pedig mintha találkoztam volna A Végtelen Történetben – feltételezem, Ende szándékosan utalt erre a novellára. (Talán újra kellene olvasnom, hátha mai eszemmel már más párhuzamokat is felismernék benne – nem mintha ez idetartozna.)

A könyvtár mindenesetre az én felfogásomban is a világ leképeződése, de nem maga az egész világ, nem úgy, mint Borgesnél. Nálam a világ ugyan, de kisebb léptékben, logikusabban, véges méretekben, és lehetőség szerint olyan megoldásban, ahol könnyebb rendszert találni és teremteni, mint a valóságban (ami egy félelmetes hely). De ez, valószínűleg már megint csak nem tartozik ide.”

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .