Melyik az igazság?

Olvasgatom a régi írásaimat. Nem öncélúan éppen, hanem csak olyankor, amikor éppen feltöltök belőlük egyet-kettőt. Nem annyira érdekesek, és sokszor idegesítők is egyébként, ráadásul még mindig három év és három és fél hónap van hátra az archívumból, szóval meglehetősen kilátástalan a küzdelem.

De nem erről akartam írni.

Arról akartam írni, hogy amolyan öregesen elnéző, mindentudó mosolygással szoktam olvasgatni a bejegyzéseimet, akárhány évem minden toleranciájával és élettapasztalatával felszerelkezve nagylelkűen megbocsátok a néhány évvel fiatalabb énemnek, aki még nem tudta mindazt, amit én már tudok. (Borzalmasan hangzik, és egyébként elég borzalmas érzés is, de ez most mindegy.)

Ma viszont nem ezen gondolkoztam, hanem azon, hogy milyen dühös voltam mindenre, milyen dühös voltam a mindennapi kis hazugságokra, az “úgynevezett felnőttekre”, akik megalkudtak, és a béke kedvéért feláldozták az őszinteséget.

Nem kell megmagyaráznom, nyilván evidens, hogy már réges-régen én is megalkudtam. És ha úgy vesszük – tudom, hogy nem igaz, de most csak az alkalom kedvéért, tegyünk úgy, mintha igaz lenne -, hét év alatt a testünk minden egyes sejtje megújul és kicserélődik. Csupán egy hónap híján járok a hét évvel ezelőtti gondolataim között, és úgy tűnik, már semmi sem ugyanaz belőlem. És sokszor úgy tűnik, hogy tényleg semmi.

De ma éjjel úgy érzem, hogy az akkori énemnek volt igaza, ami furcsa. Vagyis, inkább úgy mondom, hogy értem az ő igazát is, és valahogy szebbnek, nemesebbnek, igazabbnak érzem a magaménál. (Általában úgy szoktam gondolni, hogy most van igazam – értelemszerűen azért gondolom azt, amit igaznak gondolok, mert azt gondolom igaznak.)

Csupán az marad kérdés, hogy melyik az igazibb igaz: az akkori, a radikálisan őszinte, a nem megalkuvó vagy a mostani, amelyik néha legyint, és azt mondja, nem ér az egész annyit, a jóindulatú színlelés nem szükségképpen maga az eredendő gonosz, főleg nem akkor, ha színlelés közben tudjuk, mit gondolunk valójában, és jó esetben még segíthet is a felszínen maradni…

Mert amikor nem maradok a felszínen, amikor beüt a szokásos hullámvölgyek valamelyike, olyankor aztán egészen másféle dolgokat szoktam gondolni a világ működéséről, az élet nem létező értelméről, az emberi ostobaságról. És olyankor, amikor éppen ott vagyok, az teljesen logikusnak is tűnik, és értelmesnek, igaznak. De amikor időlegesen kimásztam az aktuális gödörből, akkor fel sem tudom idézni, mik is voltak azok az eget rengetően fontos felismerések, és valószínűleg akkor sem érteném, hogyha valamilyen módon mégiscsak fel tudnám idézni. Amikor jól vagyok, akkor ezek a Nagy Kérdések nem is tűnnek annyira fontosnak, és ugyanolyan elnézéssel nézek a néhány nappal korábbi magamra, mint a néhány évvel korábbira: szegény, nem tudta, hogyan működik a világ, nem értette, hogy ezek igazából nem fontos dolgok.

És valahol itt bújik meg a trükk: nem egészen emlékszem rá, és nem egészen értem az “olyankori” igazságaimat, de valahol, a lelkem mélyén érzem, hogy azért olyankor látom a valódi igazat.

Olyankor próbálom megérteni, hogy tulajdonképpen miért is imádjuk ennyire az életünket, amikor pedig az életnek semmi kiválósága nincs azon kívül, hogy van, és hogy amennyiben ez igaz – márpedig igaz -, akkor miért ragaszkodom hozzá mégis. Vagy hogy miért igyekszünk annyira a felszínen maradni, miért igyekszünk tetszeni és jó benyomást tenni, miért, miért és miért teszünk erőszakot minden egyes nap magunkon. Az is olyankor szokott megtörténni, amikor elvetemülten, velőmig romlottnak érzem magam, amikor egyszer csak rádöbbenek, hogy talán mások nem alkudtak meg, talán mások nem hazudnak, talán mások nem színlelnek és nem tesznek erőszakot magukon, ők talán komolyan gondolják és őszinték, és csak én vagyok az a szörnyeteg, aki megjátssza magát.

Aztán két nap múlva kisüt bennem a nap, és nem értem az egészet. És azt gondolom, hogy mindez nem számít, nem fontos, és nem is igaz.

És talán nem volt igaza a húszéves önmagamnak sem akkor, amikor elítélt boldog-boldogtalant, aki gyáván nem akart folyamatos konfliktusban élni. A huszonhét éves önmagam sem akar folyamatos konfliktusban élni, de még mindig nem jött rá, hogyan tudna egyszerre élni konfliktusmentesen kifelé és befelé is.

Azt is szoktam gondolni, hogy nagyon önző vagyok és egocentrikus, mert mindent csak magamból kiindulva tudok megérteni. De azt nem tudom, hogy lehetne annyi bőr a képemen, hogy elhihessem, képes vagyok bármit is megérteni a maga objektív valójában. És ha ez így van, akkor talán fontosabb a befelé konfliktusmentesség, mint a kifelé?

És aztán már megint eltelik két nap, és akkor úgy érzem, hogy egy értéktelen önző senki vagyok, aki soha semmi értékessel nem járul hozzá a világhoz, és akkor legalább annyit megtehetnék, hogy a saját belső konfliktusaim árán a külvilágot nem provokálom a szükségesnél jobban.

Hogy akarhatom megérteni az évekkel ezelőtti önmagamat, hogyha egy-két nap eltéréssel sem értem a mostanihoz sokkal jobban hasonló magamat?

Hogyan képes bárki is határozottan és magabiztosan mozogni a világban, amikor semmi, de semmi nem tudható biztosan? Amikor egyszerre igaz minden, és mindennek az ellenkezője is? Biztos ismered azokat a jó kis személyiségteszteket, amikben három-négy válasz közül kell választani, és mindegyikre egyformán tudnád mondani, hogy igen. De ha csak kettő van, ott is könnyedén érezheted mindkét válaszlehetőséget egyformán igaznak. És ezek csak egyszerű dolgok, súlytalan kattintgatás, aminek a végén kapsz valami mélyenszántó gondolatot, amit kitehetsz a blogodra egy helyes kis képpel együtt.

(Az egyik kedvenc kérdésem ilyen szempontból az, hogy társaságban központi helyet töltesz-e be. Mert igen, rendszerint magamhoz ragadom az irányítást, és beszélek, és a központba tolom magam. De fogalmam sincs, hogy ezt miért csinálom, mert borzalmasan rosszul szoktam érezni magam közben, és utálom, hogy ez történik velem, és határozottan rühellem a rám irányuló figyelmet. Viszont ha tudomást sem vesznek rólam, azt is utálom. Akkor melyik a helyes válasz? Szeretek a társaság középpontja lenni, hiszen mindig azt csinálom, vagy utálok a társaság középpontja lenni, mert olyankor mindig elönt belülről a forróság, és annyira összezavarodik minden a fejemben, hogy azt se tudom, mit beszélek, csak beszélek, és amikor végre vége és hazamegyek, sírni tudnék tőle, hogy már megint mit műveltem. Na, melyiket ikszeljem?

Azt hiszem, ez az egész arról is szól, hogy nem akarom kiengedni a kezemből az irányítást, mert ki tudja, mi történne akkor. Ugyanaz a téma, amiért nem iszom, nem dohányzom, az édességeken és gyümölcslén kívül nem fogyasztok tudatmódosító szereket, de kezdek elkalandozni még a kitérőmtől is.

És amikor valaki rám néz, és a pillantásából tudom, hogy ki nem állhat, akkor egyszerre vagyok nagyon dühös, meg nagyon csalódott és megbántott is, és ugyanakkor meg nagyon le is tudom nézni az illetőt, mert úgy kell neki, ha olyan hülye, hogy azt hiszi, a megvetése számít, vagy hogy ő van akkora ember, hogy utálhasson. Ez elég kuszán hangzik, ugye?)

Mi van akkor, ha valaminek súlya van? Hogyan dönthetnék el bármit is értelmesen, hogyha még azt sem értem, hogy én magam mikor mit gondolok? És hogyan dönthetnék el bármit is értelmesen, aminek súlya van, hogyha pontosan tudom, hogy gyakorlatilag semminek nincs súlya, hiszen az élet egy rövid dolog, alig néhány évtized (ha szerencsés az ember), és sehová sem vezet, és az életen belül sem számítanak igazán még a nagy döntések sem?

És főleg hogy döntsek el bármit úgy, hogy két nappal azután, hogy beláttam, hogy a döntéseknek semmi súlya nincsen, hirtelen meggondolom magam, és rájövök, hogy a döntések igenis komolyak és fontosak?

Egyébként, szokás szerint nem erről akartam írni, de úgy tűnik, most éppen ez kívánkozott inkább ki belőlem. Le kéne szoknom róla, hogy elővigyázatlanul kinyissam az elmémet.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .