Gyilkielmi, avagy sorozatfüggő

Nem, sajnálom, az, hogy mi a bejegyzés címe, nem vita tárgya, és nem kommentálható. Még a rossz poén sem, a sorozat- előtag kettős jelentéséről. Semmi. Nálunk a sorozatokat így hívják, és kész. Volt a Szülifeli, mostanában meg van a Rexi és a Gyilkielmi. Kinek-kinek a magáé. Így hívják, tegyük túl magunkat rajta.

Mostanában nagyjából egész nap képes lennék sorozatot nézni – igen, a Gyilkielmit, de megígérem, hogy ezt nem mondom már túl sokszor, van róla sejtésem, hogy milyen borzalmasan hangzik -, és nem is tudom, miféle erkölcsinek tűnő érzék vagy józan ész tart csak tőle vissza. Talán valami utolsó morzsányi értelem mondja, hogy pont elég a heti öt (jövő héten csak négy, hétfőn nincs, hüpp) epizód, amit fölveszek a tévéből.

Tudom, valahogy mindig késve érnek el hozzám a dolgok. Már hat-nyolc éve mondják, hogy készülnek jobb, intelligensebb sorozatok, amik az újfajta társadalmakban élő újfajta embereknek szólnak, meg ilyenek. Valahogy akkor kimaradt az életemből. Most belekerült.

Mindegy. Nem számít az egész, ahogy az se számít, hogy pár hete majdhogynem konkrétan ekörül forog az életem. Beütemezem a napjaimba azt a negyven percnyi fénypontot, amikor leülök a tévé elé. Komolyan kínos.

És méginkább kínos, hogy annyira még csak nem is jó. Mármint jó, persze, sokkal jobb, mint amire számítottam, meg ilyenek. És akadnak jó epizódok, csak egyre ritkábban. És azok a megoldások, amik az elején nagyon tetszettek – az érdekes vágások, amikor a kezükben van egy fénykép a helyszínről, és ráközelít a kamera, és egyszer csak benne vagyunk a képben, és belesétálnak, vagy amikor felvázolják a profilt, és hirtelen eltűnik mögülük a háttér, és felvillan az, amiről beszélnek – is egyre ritkábbak. Eleinte még megvolt minden szereplőnek a maga megközelítése, a maga furcsaságai, a maga gondolkodásmódja, és ez már az első évad végére lekopott, annyi maradt belőle, hogy Morgan rúgja be az ajtókat és Gideon néz bánatosan a kamerába. Eltűnt a sakkozás, a szerepjáték, eltűntek a karakterek a szereplők mögül. A szövegek nem személyre szabottak, felcserélhető, hogy mit ki mond.

És egyre több és hosszabb a véres közeli kép. És egyre hülyébbek a bűntények. Néha meg se értem, mi történt. És baromi sok az ismétlődés. És bár a szinkron kivételesen egyáltalán nem pocsék – a szinkronszínészek nem akarják túljátszani a látható színészeket, hanem kellemesen és ügyesen egészítik ki őket, és ilyet ritkán tapasztalok -, a fordítás viszont sokszor igen. Nem értek a filmfordításhoz, valószínűleg nagyon pocsék is lennék benne, nem tudok szótagot számlálni, meg ilyenek, de tény és való, hogy sokszor a magyar szövegből nem derül ki számomra, hogy mi történt. Aztán megnézem a neten az adott epizód eredeti nyelvű idézeteit, és abból egyértelműen kiderül. Aztán vannak következetlenségek is, egyes szereplők egyes epizódokban tegeződnek, máskor magázódnak, aztán megint tegeződnek. Arról nem is beszélve, hogy a poénokat nagy hatékonysággal sikkasztják (vagy sikálják?) el, nyomuk se marad.

Ráadásul Greenaway már le is lépett, Gideonnak pedig – akit amúgy nagyon kedvelek – szintén meg vannak számlálva az epizódjai. És ez még akkor is bánt, hogyha állítólag Rossi is jó fej.

Tulajdonképp még ennek ellenére is élvezem kicsit. Szoktam örülni, amikor elkapják a gyilkost a végén, kicsit helyreállítják az egyensúlyt a világban. És azt is szeretem, hogy már sok évad lement, én meg az elején tartok, és előre el tudom olvasni, hogy milyen szörnyűségek fognak történni, és nem kell a sokkot is elszenvednem, elég csak úgy nézni, hogy már tudom, mi történik. Ez az egyik jó benne.

A másik jó meg Reid. És nem kell cikizni érte. Az van, hogy Reid szerethető. És ez a kulcsszó. Reidet pont azért szeretem, mert szerethető, és ez közel sem annyira banális, mint amilyennek hangzik.

via Muchacha10 @ deviantART

Dr. Spencer Reid via Muchacha10

Dr. Spencer Reid, aki tudja, hogyan kell helyesen zoknit hordani, aki kávéval issza a cukrot, akinek mindig mindenről eszébe jut valami, amit olvasott valahol, és teljesen bizarr megjegyzéseket tud tenni, azt a bizonyos fajtát, amitől társaságban amolyan kellemetlen csönd szokott támadni. Alapvetően egy társasági együttműködésre teljesen alkalmatlan valaki, aki baromi intelligens, nagyon hasznos, és ha igazi ember lenne, nagyon elviselhetetlen volna. De valahogy a figura szerethető. Mindezek ellenére szerethető. És a kollégái szeretik is. (A rajongókról nem is beszélve. A Reid-rajongó lányok félelmetesek. Tele van velük az internet. Brr.)

Még a Spencereknek is megvan valahol a helyük a világban, ahol jó helyen vannak. És ez nagyon klassz. Ez tetszik talán a legjobban az egészben. Meg persze az, hogy cuki. (Reid. Nem a sorozat.)

De még így se tudom, meddig fogok kitartani mellette. (A sorozat mellett. Nem Reid mellett. Azt tudom.) Igazából az bosszant, hogy tudnak jó epizódokat csinálni, időről időre van is egy, de többnyire mégsem ez a jellemző. Egyelőre (második évad eleje) tűröm. Aztán ha folytatódnak megkezdett egyszerűsödési és unalmasodási tendenciák, és még ennél is jobban leköszörülik a szereplőket, akkor lehet, hogy felhagyok vele.

És majd találok valami mást, ami szolgáltathat napi negyven perc örömet.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

2 Responses to Gyilkielmi, avagy sorozatfüggő

  1. Luca szerint:

    Én elég sokáig néztem, csak aztán úgy éreztem, egy kaptafára készülnek a részek, és igen, egyre többször figyeltem fel arra, hogy nem értem, mi történik, miért történik, és úgy már nem volt izgalmas, úgyhogy abbahagytam. De ez bőven a második évad után volt, talán a negyediknél vagy az ötödiknél. Nekem is Reid a kedvencem, amúgy :)

  2. poggi szerint:

    Hogy mondhatsz ilyet, hogy egy kaptafa? Hiszen vannak emberrablós, megerőszakolós és gyilkosságos bűnügyek is, plusz egy-két másmilyen, néha, véletlenül! Ez nagyon változatos!

    Reid az egyetlen, aki legalább valamennyire ki van találva (na jó, meg Garcia is), nem csoda, hogy őt szereti mindenki…

    A bűntényekkel meg az a bajom, hogy még amikor meg is lehet őket érteni, akkor is marhaságok. Teljesen nem logikusak, amivel nem lenne baj, hogyha nem logikusan akarnák megfejteni őket.

    Ráadásul két héten belül jön a gonosz, és elrabolja Spencert. (Azt lehet, hogy meg se nézem.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..